Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a tavasz.
Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők szálltak. Arkadia
felől megjöttek az első vándorok.
Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, Messenia és
Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék vizeken Attika,
Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái szálltak Chelonatas szép
hegyfoka felé.
Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az
örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a templomok
felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus szobra körül
egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a völgy. Virradatig
suttogott a folyó partja.
A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. Glaukos
belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé az asszony és
a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És mindenéért vajjon
megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját?
Csak erre akart gondolni és semmi másra. Az anyja?… Majd aztán. És
Phyllis?… Majd később…
A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az olympiai
stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták előtt. Glaukos
érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden izom.
Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A versenypálya
kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő a homokból.
Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás négyszöge körül,
roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától köröskörül inogni
látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az azurba vésődő
márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak évszázados olympiai győzők
szobrai.