Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is nyugtalanítóbb
volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és minden szem Demeter
papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük oltárához. Sortálltak a
lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó oszlopok. Felszállt a füst.
Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a tömeg felett. Kuszálódva színes
szalagok libbentek át a levegőn.
És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és
gyarmatainak küldöttségei, az athenei philék követei, hírneves
strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a
felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó
menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a tizenkét
versenybíró.
A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek Herakles
oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták díszhelyüket a
magas kőlépcsőkön.
Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a készülődéseket.
Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély homokból, mint
valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a diskosvetők.
Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. Tökéletes
ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a testük előre
lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért volna vissza minden
alak és a diskos pengve sivított át a levegőn.
Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett és
magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak álom. A
papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt szobrok
voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró homokján. Csak az ő
lihegésük hallatszott, csak az ő szívük dobogott a roppant térség
felett.
Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap
vakításába.
Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú források.
Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak volna a magasba.
A dárdák megsebezték az eget…
Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, torpant,
bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a levegőt… A
stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek kifelé.
Ez is elmult.
Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő parittyák
repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, mintha láthatatlan
hullámok emelték volna őket a magasba és ejtették volna vissza a földre.
Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a
mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. Mindig
csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis megriadt,
mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész.
A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett.
– Herakles Idaeus… Glaukos szédülni kezdett. A szeme megkáprázott,
mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna el a füvön. A térde
remegett, a lépése ingadozott, de a sárga peplos lengett mellette, mint
gyerekkorában, mikor járni megtanult. Úgy tetszett neki, valaki vezeti,
valaki támogatja, aki nem látszik és mégis vele van.
Ez jó volt. Csak pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy borostás kék
arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt szeme olyan volt, mint
két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett magán. A gondolata
megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb kapaszkodott.
A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a stadium
kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük állt.
Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás hegyek
oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa alatt a földet.
Vajjon hallják-e ezt a többiek is, vajjon látják-e, ami láthatatlanul
történik benne? Felvetette halvány homlokát és nagy égő tekintete
kábultan suhant el a várakozó tömeg felett. Gyűlölte ezt a várakozást,
mely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom nélkül, parancsolón. Gyűlölte a
tömeget, melynek ezernyi és ezernyi arca egyetlen borostás kék arcba
folyt össze, amely felnéz a porból, de csúfolódva lenevet a porra…
Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel… Inlúljatok! A futók
előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával sodorta
Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak voltak és az
erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt és nem
gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő parancsol
mindeneknek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a földnek, a
futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen repült ki
közülük a végtelen felé.
A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta magát.
Legyűrte, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott versenytársai
felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük. Előre engedte
egyiket-másikat, megmérte és megvetette valamennyit.
A pálya homokja eltűnt sarútlan, könnyű lába alatt, aranyfövényes
süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott, míg ő előre repült,
bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte maga előtt a napsütést,
belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és tépte, újra tépte és mögötte
minden elmaradt.
A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai síkon és
homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad olajágat halántéka
felett. És a szobra már emelkedik az Alpeos partján, Korinthosban már
építik a templomát, az ő nevét fogja viselni Hellasban az eljövendő
negyvennyolc holdváltozás.
A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen diadalfutást.
– Isteni Glaukos! – zúgott az ég és a föld között. – Evoe!… morajlott a
tömeg ajkán. A borostás, kék arc leborult előtte… Evoe!… Ez a kiáltás
már az övé volt. Növekvő óriási szárny, mely felkapta őt és ő a
győzelemben újra született. Mámora túlemelte Ikaros határain és futtában
megrészegülten visszanézett. Hol maradtak a többiek?
– Evoe, evoe!… Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a levegő. A
lába botlott és rohanó teste a viharos lendületben, rettentő zuhanással
a földre csapódott.
Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt.
Felakart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az ikarosi
végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett… Újra
felkönyökölt, még egyszer… de a fájdalom vad szisszenéssel visszalökte
őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott koszorú.
– Evoe!… Nem szünt meg, hömpölyögve foytatódott, de árja elejtette őt.
Feje felett, mint nagy madarak repültek el a többiek. Árnyékuk átsuhant
az arcán, futó lábuk szemébe vágta a port.
Siker, kegyetlen isten… hát csak ennyi vagy? És az Evoe, mely már az övé
volt, tovább zúgott, újjongott, ünnepelt és… nem volt többé az övé.