A kútból lassan szállt felfelé a rézveder. És amint emelkedett,
neki-nekikondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú
csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég összetört
odalenn.
Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves
homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép,
fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott
a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt, inni akart hosszasan,
féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha
csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját
mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyíló száját és eltaszította a
vedret.
A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér
kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a
földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt
ismét vakító és izzó volt a tér.
Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott a magasba. Aztán, mintha halk
kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, teste szinte összetorpant és égő
tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen
nézett bele, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna
ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is,
a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák
árnyékában.
Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka
sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem…
Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a
fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre
jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék mentén, görbe fügefák
alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezítelen kis lába
elől.
Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan nyöszörgött:
– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok.
Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és nevetett.
A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyesorrú ember
volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott.
– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán
vonszoltatja magát…
Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, de
azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt,
kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra
tovább csúfolódott.
A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte
szedegetni a lábát.
Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között
egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? Az
olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?…
Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, vigyorgó
kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is
lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott áll a szobra az út
mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is
él, mikor már nincs többé.
Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe… Az
ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és
lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a kalapját.
Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta
valami után, amiről nem sejtette, hogy mi, nem sejtette, hogy hol van.
Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében,
melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A lélekzete zihált,
kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött
ijesztő birkózást érezett.
Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, ha fájt
valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte.
Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott,
akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, Herakles
temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek
és szépségnek élő istenszobra diadalmasan mosolygott.
– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az asszonyok
pedig virágokat dobtak elé.
– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy tekintettel
nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a
győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a vágya régóta babonázza
őt.
A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott… Siker…
mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és az árnyék
hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és
nem lehetett övé az agyag-amphorák mámora.
A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út
fordulójánál és minden áldozatot magának követel.
Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, rádobta
fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát, nótás
csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja
könnyeit.
Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha
szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét
és kiöntötte a vederből a vizet.
– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem
látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén?
Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda akarta
volna vetni elé, elállta az útját:
– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem?
Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok. Olyan
közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.
De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út fordulójánál… A
szemöldöke összeszökött és durván eltaszította magától a leányt.
– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél.
Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte a leány
megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki szerette
volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. Felnyögött és a
szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle, ami a leányból ott
maradt.
Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant előre.
Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott melegét. A
kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk virágmenyegzők
mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak, soha meg nem állnak.
Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni akart és futtában a kőfalakon
törölte le a kezét. A tenyere vérzett, a lába botladozott, a haja
lobogott, a melle zihált. Nagy, tántorgó szökkenésekkel, meredek
sikátorok lépcsőin ugrált le. Asszonyok hívták, asszonyok nevettek
utána.
A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak egyre
magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes rongyok
száradtak a szélben. A tenger szaga érzett.
Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint duzzadt,
fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A hajók sötét
teste mellett itt-ott csillant a mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja
nem volt az emberi zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított
kosarak között hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a
földön. A tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba.
Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger
lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a
csapszékek zenéje. Hirtelen megállt.
Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között. A
szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan forogva
az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje körül,
aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és tiltott, mint
a csábítás.
A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött:
– Bacchis rossz vagy… szép vagy…
– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A homályból
nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz tengerészkezek
kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után kapkodnának.
Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé. A leány
kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót a teste
mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben táncolt és minden
forduló után, mintha a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn
ivott.
– Evoe… hörgött felé az egész csapszék.
– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle egy másik
kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó tömegeket látott
és egy koszorús ifjút és Herakles templomát… Hátrálni kezdett. A
felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és régi mozdulatával
ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta volna ütni a leányt, a
boros kantharust, a csábítást. Most… éppen most, mikor a miletosi
Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő sörénye az arcába lógott.
Kifestett ajka között mint egy harapni készülő ragadozónak,
megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta a szemét… Há!… Veséket
tépő madárvijjogást hallatott:
– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! Fogjátok
meg! Hozzátok be nekem…
Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás visított át a
levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt kezek kaptak hozzá.
Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben lompos, céda asszonyok
vihogtak.
Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún, félelmesen,
mint egy fiatal párduc és elhasználatlan, rettentő erejével lerázta
magáról a belecsimpaszkodó tivornyázókat.
Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. Valami
keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört agyagcserepek
hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a szemére és a vörös
fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi leány.
Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített idegei.
Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva estek lába elé a
bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire a csapszékben
feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott magányosan, sötéten,
szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán át. Futott az anyja háza
felé.
A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a világtalan
ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az első csillagok.
Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos ibolyái. Nem látszottak a
sötétben, csak bódító lélekzésükről lehetett tudni, hogy ott vannak.
Glaukos sarúja egyre vontatottabb neszt ütött a meredek úton.
Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta óta
figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban egy ingó
mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék éjszakából Glaukos
anyjának képét. Az asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a
küszöbön és összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe.
– Te vagy?…
Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan felsikoltott.
Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, hogy az
anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt.
– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, – majd
betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt bereteszelte az
ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a szívében hallatszott: –
Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod, hogy nincs olyan koszorú
Hellasban, mint amilyen az anyád két keze lenne a homlokod körül…
Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion kövezetén,
aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony szótlanul tette
Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, juhsajtot, kyprosi
hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú sűrű attikai mézet is tett
elé.
Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az asszony,
miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr köpenyét a
szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában őt magát. Így
közelebb volt hozzá a fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni
kezdett.
Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt
közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken,
mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos öntudatát,
vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az édesanyjának.
Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott friss vizet
a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott Korinthos alatt a
kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette útját.
Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka mögött
is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor Elisbe fog menni
és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai napok és a szent játékok
stadiumján győznie kell.
Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, lenn, a
mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a végtelen mezőn
ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros áramlásai.
Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy bronzszobor
állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő felé.
A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai alatt várt
reá.
Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, mint
Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis felé.
Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett rá,
nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl a
kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki: anyám, a
koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit, mikor a háza
messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait ajtód fölé fonom,
ha győztesen visszatérek…
Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe. Ezen a
reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt ellensége
volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek.
– Nézzétek őt – mondotta az egyik.
– Elisbe megy.
– Korinthosnak hoz koszorút!
Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű aggastyánok
tisztelettel néztek reá.
Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott és
sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó csúcsait
kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe jutott a mély Elisben is,
mialatt tízszer változott a hold és ő minden szomjas akaratával az
olympiai napra készült.