Élt egyszer, valamikor az Úr ezeredik esztendeje idején, az ájtatos
Bavaria földjén egy hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna
völgyében.
Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy nibelungi
hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az Evangélium igéjén
nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe fordult volna,
felkészültek véle Regensburg városából és ahogy illett, a földi hiúságok
elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi kolostorba.
Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak csendes
klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás szűzei között. És
a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror Hrosswithának hívtak a
többiek, templomi énekeket, írásvetést, latin szót és muzsikát tanult.
Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok szent legendát hímzett
aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, bizánci selyemre.
Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál pedig
Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És mint tegnap
és azelőtt, szeliden, halkan ismételte a Vesperát, melyet a feszület
alatt Gerberga fejedelemasszony fennhangon imádkozott.
A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima végéhez
ért.
– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken hegyiboszorkányaitól, a
döghaláltól, a démonoktól és minden magyaroktól…
A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte bosszútkönyörgőn
emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha holt urára gondolt
volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg alól, a Lech-mezejéről,
magyar nyílak küldtek fel a mennyországba.
Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a Harz
felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi harangok, felsírt
rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra gondolt, akiket kiégett,
messze pusztaságokban, boszorkányokkal nemzettek az ördögök.
Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a földig ér.
Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer tekinteni…
Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája az abachi
erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny kamrában. Az
öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó kerekének az
árnyéka, mintha menekülni akart volna, riadtan csak egyre forgott a
fehér falon.
A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a vér, ha a
magyarokról elmélkedett.
– De szabadíts meg a gonosztól…
Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és kengyelfutók
jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár parancsából,
atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a pogány magyarok
fejedelmének, aki követeivel a germán császárok véréből való
menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára.
Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga pedig
pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a kengyelfutókat.
Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az engedelmességet.
„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja ki
többé menyasszonyát.“
De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek a
monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És Regensburgból
fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal maga Henrik
herceg.
Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. Véges-végig, a
klastromi folyosók homályán suttogó beszéd borzongott át.
– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és jó
szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak.
– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu nevével
újra született a keresztségben.
– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt elvégzi a
római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat. Békesség a német
földeknek!…
Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz.
– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr kegyelme.
Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az üdvözítő vallás
záloga lész a pogányok országában, akik fejedelmükkel ígérik
megtérésüket.
A suttogó folyosók hangja elakadt.
Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra indulók,
felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között.
Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten békés
kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a mozdulattal indult
el a regensburgi székesegyházon át, hogy testvérje, Bruno apát, per
procurationem eljegyezze őt a magyarok távol fejedelme számára.
Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a templomi
homályban. A pannóniai követek feje felett, vezetőjüknek, a keresztelő
Adalbertus püspöknek kincses pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere:
a sanseverinói gróf és wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és
a svábországi két egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott
álltak tanuskodni mind.
Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a menyegzői
vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az ősi dunai rév.
Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus éjben felzokogtak a
regensburgi harangok.
Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. Vitorlák
szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna mentén útnak
eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes lovaggal a vildonai
Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a norinbergi Hermann. Míg lenn, a
víz barázdájában, a tajtékzó hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai
kézművesek, ötvöskovácsok, aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték
hercegnőjüket az új hazába, napkelet felé.
Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett a
partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad sziklavárak
őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak…
Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De semmi sem állt meg. Minden
vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé haza.
A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a hosszú
út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre halaványabb, egyre
szótlanabb lett.
Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a megvakult,
párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta viszont többé
Bavariában a napot, nem látta többé a csillagokat.
Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az alvó
országokon át.
– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes… Fejedelemasszonyok
végzete.
Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A gálya már
elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos szél kúszálta a
nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla hajója a dacos
dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, egyszerre, mintha sok
apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje az égen, kibukkantak a
felhők között a csillagok.
A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla asszonyai és
a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus énekelni kezdte a
hajnali misét.
Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv.
„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és minden
magyaroktól.“
A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán és
lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és naposabb
volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege megérintette fiatal
mellét. Áthatott köntösén és feloldotta szívében a zsibbadt vért. De az
imádságoskönyvből azért még mindig nem tekintett fel. Ekkor történt,
hogy a part felől rejtélyes szép kiáltás hangzott a napsütésen át. A
magas hegyen egy hang kiáltott ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom
felkapta a kiáltást s mint zengő kincset hajította tovább az ősi szűz
erdők felett. Tovább keletnek, amerre a gálya haladt.
Gyzla halkan szólt fel az imádságából:
– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok?
Pazman lovag felelt:
– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk királyné…
A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott volna,
ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla
ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete káprázva
itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét.
– Te vagy hát, te, te magyarok országa…
A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva a síkon
át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan
lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, ménesek
legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak énekelve. A
kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat lengettek a víz tükrén. A
part felett, gyermeküket emelve karjukon, magyar anyák köszöntötték a
fejedelmi hajót.
És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna valamit
nekik.
A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint lantverés
játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka
kereke, pergett, surrogott a kerengő hab.
Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő majd
magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt ki új
országába.
A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt
Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő ezüst
oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por csapott a
boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett…
Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban seregei előtt, magányosan
léptetett fehér lován a fiatal király.
Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs szorította
le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos volt tőle
homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a naptól. Nyulánk
ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a fejedelmi lándzsa
helyett, keresztet emelt.
– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, hogy
először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány Vajknak
nevezett.
Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok között,
a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a fejedelmi gálya
a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az a fenséges
sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre írja germán és
magyar földekbe két faj végzetét.