Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és
friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng,
mint az ezüst.
Én várlak és te jössz.
A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá törik.
Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét mohán.
Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen,
mikor még láttalak.
Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak és egy
tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a nap.
Emlékszel-e?
A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az eresze
mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly maradtam.
Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon.
Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek,
mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és
magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis
helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy
legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is
úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra
nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a
fák.
Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a
madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott.
Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is, sötét
viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Más nem talál oda.
De ugye, te odatalálsz?
A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. A puskád
himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé.
Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak,
a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom
átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a
karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a
szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az
arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek
észre.
Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te
is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni,
futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s fejem ott van a
válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsímogatod a
hajamat. Ilyen szépen senki se tudta ezt előtted a világon. Oldalt
hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad
fölé emelsz. Egyszer láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó
gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a
mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová
nem látnak el az emberek.
Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem
azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű
füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és
a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják
magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár
üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a
kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő.
Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az
alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindig
messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.
És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem.
De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled
lehetek.
A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni
az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek.
Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére
figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak
csörgését hallgatod?
Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én
jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?
Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, zenélj
rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat
tudja igazán, én a boldogságot is tudom.
– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint
egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a
nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág,
melyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába.
Szeretsz?
Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered
csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a
kutyád fején, – már ott sincs.
Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez
azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem mozdul
többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.
Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint
felállsz.