Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak,
hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted
hallgatni a meséimet.
A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig
látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor füttyentsz a
kutyádnak.
Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek,
elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis
mindenki odalát.
Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden,
szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret.