Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok.
Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve.
Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se tudja, hogy
mindennap találkozunk.
A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket
szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan.
A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a
rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll
érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk.
Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen
himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a
lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.
Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben
csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel
a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa
kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik
a mély délóra magánya felett.