Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak
neki.
– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, hogy
kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik, mi lesz,
ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán panaszosan,
sokszor egymásután megismételte:
– Antónia…
A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a
felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül
lélekzett volna helyette.
Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is
lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is.
Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város vége.
Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb alatt.
Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter kőfaragómester udvarán
világított néhány félig kifaragott sírkereszt.
A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az éjtszaka
minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről, ha denevér
surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk, zengő nesz, mely
alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön.
Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a
sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas házat, de kívül maradt.
A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált ugató kutyák vonítása tört be.
Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. Azelőtt
mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú láncokat, a
vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen futottak fel a
meszelt falon.
Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. Az
asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az ajka
között.
Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között
fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is
más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha
lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint
hullott volna le az ingáról, minden lendülésnél, halk csettenéssel a
téglázott földre.
Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn,
cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján…
Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha szíjakat
akarna magáról letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek
elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és
szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy borzasztó
sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört
belőle az első zokogás.
*
Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem volt
senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is
elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes
nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek
lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben csak kegyelemből tűrték
meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, mindig idegenek.
És ő is idegen maradt mindenütt.
– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta róla az
az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az ablaktalan,
gőzös kamrába.
Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy majd
másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, – koplalt,
fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták és vették át
egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét.
Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint akkor volt
és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól.
Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És munkaközben,
mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe jutott hajdani
mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor elálldogált a
kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be az udvarába. Nagy
legények dolgoztak odabenn a kövek között és olyan erőseknek és
hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a mesében. A kalapácsuk
csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kipattantott szilánk amint
visszahullott, csenget a kövön.
Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az udvaron
ráparancsolja a terméskőre az akaratát.
Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is alkudott, azt
mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére válnék.
Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami szüntelenül,
gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem egyszer rajtakapták,
amint elgondolkozva állt és a vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe.
Azt is látták, mikor széndarabkákkal befirkálta a padot az öreg ákác
tövén és késő este, vizes kendő alatt agyagot cipelt a szobájába.
– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?… –
Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő teltével
egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, mintha megilletné.
– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények.
– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük. Kiegyenesedett
és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett fiatal feje felett.
Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok közül
éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan szürke
volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A leány nem
nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette a mellét.
És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben benézett a
műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg mester azonban
valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az útját.
– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek tovább. Mennie
kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött.
A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva Péter
dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult.
– Majd megmutatom nekik! – És így jutott el a hegyre, az üvegfalú házba.
Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart,
várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőfaragómester szürkeszemű
leánya vette észre, most, hogy nem látta többé.
Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány
megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán,
ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez a leány.
Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor a
kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett.
Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a házából,
kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se látta, konok
haragban, engesztelhetetlenül.
Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott
önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, mióta
volt, aki támaszkodott reá.
Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit hisz. Nem
kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek nem látják még.
Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült neki.
Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait
észre se vették. Szobrász nem tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És
egyik év múlt a másik után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a
kormos bérház negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite
eleinte megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a
kis emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle semmit.
A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt
szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, terpeszkedett,
leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, kiemelte a fiókokból
a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd kilakoltatta őket az
utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a házban. A lakók
bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos nevetés hallatszott
mögötte, ha csüggedten, lassan felfele kapaszkodott a lépcsőn. Ők
nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán, sok vívódás után az asszony
találta ki, hogy mit. Elmennek a fővárosból valahová, ahol olcsóbb az
élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz.
Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét:
– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan erősen hitte,
amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még nagyobb szüksége
volt a feleségére.
Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni csak
akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.
A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa várakozás
volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se kezdődött. A
kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen került szobrásznak
való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és elvétve egy buzogányos
Árpád vezér a kályha tetejére.
A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az urak. Az
emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és egyszerűen
kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán egyes-egyedül csak az
asszony hitte róla, hogy művész.
Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, beárnyékolta a
kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból,
mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik ott az alsó végen, a
roskadt parasztházban.
Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter komoran ült a
padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről mesélni, hogy a
párját is magával csalta. És mind a ketten mosolyogtak. Ezek voltak a
legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt. De mire megint besötétedett
és a kemence előtt táncolt a fény a téglázott földön, újra kezdődtek az
órák, mindig újra és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult tavasz óta
mindig fáradtnak látszott.
Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett és nem
mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett keresztben
a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És éjjel szárazon,
halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt az éjszakában. Csak
ő köhögött és félt.
Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a férje
váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne előle.
Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta:
– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte
megmondani.
Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az asszony
rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámoltalanul
álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett az ablakon és
fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is
megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent tudott róla, mióta
szerette.
Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az
ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak
lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött, fájó, száraz kis
köhögéssel. Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről. Aztán
megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél
kemény volt. Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a
hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy
nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták…
És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev
viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha
többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.
Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az egyetlen,
aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak az ő hite volt…
*
Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt a
ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.
Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a
házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a
csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend köröskörül és a
virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így marad.
– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy
összemarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval. –
Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta, kényszerítette magát, hogy
mondja, hangosan, kegyetlenül telekiabálja vele a roppant ürességet.
Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az utolsó élő
ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik. Nem akart volna
lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt.
– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta
mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és lehúnyta a szemét.
És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen csendbe,
emberi hang nyilallott át az éjtszakán.
Valaki messze, messze valamerre énekelt.
Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A testtartása
hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz másként, ezentúl
mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy éjtszaka…
– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, hogy fájt
neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Most,
mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda jogon?
A kín összeszorította a torkát. – Hát még énekelnek a világon? Tovább
folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet? – Mint borzasztó sértés
csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így volt, mikor neki fájt az
élet, ők nevettek és énekeltek. És most is… most is… Két öklét rázta a
levegőben. A homlokán kidagadtak az erek. Odakapott. Testtartása
hirtelen változott minden pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett,
szinte könyörgött: – Nem, nem, csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett
valamitől, ami még nem látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét
összekulcsolta, mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott
fejjel, dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte.
– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem bujkált a
gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. Kétségbeesetten fordult
az ajtó felé. Vadul felágaskodott és árnyéka, mint egy ugrásra készülő
rém, szökött a mennyezetig.
A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt torkaszakadtából,
mintha az egész világ vígságát dalolná.
Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött
feltartóztathatatlanul…
A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a nóta
iszonyatossá növelte a fájdalmát. Lázadón rikácsolta: – Most, miért
éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte harapni, aztán egyszerre vakon
előrebotlott. Felrántotta az ajtót. Ki, ki a szabadba! És elállta a
nótás ember útját.
– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan fehér
volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett. És a két
ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem tudja, miért
gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most összeméri az erejét.
Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára tolta a kalapját és nevetni
kezdett.
A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter felordított
fájdalmában.
Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés.
De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli kocsmára
talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott.
A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével lesujtott
a fejére.
A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A vér már
elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dűlni
kezdett.
A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt, tágranyitott,
szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy miért?