Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem
ment el senki. Az asszony még akkor elment, mikor sütött a nap. Nem
nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével nem is nézett vissza, mint
máskor, ha indult, csak félrebillentette fejét a párnán.
Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya
mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja
szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában két száraz
gödör volt a szeme.
Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen
ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember arcában
pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal.
Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak.
Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem… azzal
a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így, és
még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha
ordítva valaki más mondta volna helyette.