Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az öreg. Az
órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig
biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka
dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől egy ismeretlen úr jött
felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárús boltjába, aztán
szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek
valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a
szemét és vizsgálódva benézett a nyitott ajtón.
Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg
riadtan nyitotta fel a szemét:
– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen
urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt.
– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már bent volt
a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb
holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy
aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és
alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.
Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel himzett
kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett
lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.
– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta egy
uraság.
Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató kezének
a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan
Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a
megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme
foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem
zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór
szerelmesére.
– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, amit
mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.
Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy
képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos
idegesen kapott utána.
– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan
hangzott.
A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat:
– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón adom, ha
akarná.
Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak
keretre feszített képet s lefujta róla a kőszénfüstös port.
A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki,
mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A madárszerű
patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld
reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér
szakállban, mely mint a sekély ezüst vizek hullámai átlátszóan futott le
redős, meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér
függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny
nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.
– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben egy régi
zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt nézze!
– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett
vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a vásznat;
homloka verejtékes volt.
– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az öregre.
– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a rugójára.
– Húszat adok érte.
– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul…
Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a
szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja.
Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé.
– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg.
Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak
úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik
képet, azt a gyönyörűt – az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény,
csillogó fellegek…
Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt.