Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A lármás, rohanó
körutak felől jött. Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek
házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.
Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. Piszkos,
szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak
benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből,
penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsufolva
halmozódott a tömérdek zagyva lom; csempeszájú öreg kancsók, rozsdás
zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk,
petroleumlámpák, szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok
karos-gyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók
mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok,
kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös
repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók
fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák
rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a boltajtó fölöttt pedig olyan
fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák
tartani a szegek.
A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a
gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek függtek,
meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is olyan volt,
mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld
salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a
ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek rajta.
Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, szürkén,
kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet,
vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a
temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor
zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.
A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik emeletét
érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, visszaverődő
fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az
ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon,
repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár.
Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz
van…
Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról
benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket hordta, úgy mesélte,
hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a
laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból
erre jártak be az echós szekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett.
A város kinyujtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek
fabódé kerekedett ki a földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen
zsidó népség.
Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük
soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a
lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben
állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket
tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek.
Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal pereméről,
mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg
barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva
előbujt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig
kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten,
ahol a nap sütött.
A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.
– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.
– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett
pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú
szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a
zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb
embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a
kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt,
mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha
zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki
a szalmaszékét; maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek
közé.
Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az üzletről
beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este
lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a
temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek,
csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni.
A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket
eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a
temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a füszeres
mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt
és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri.
– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat
velük csináltatom; én csak kabátot szabok!
A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a
többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az öregek, a
fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás
is, aki komoly és művelt férfi volt.
– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, sovány
állát a levegőbe tolta.
A zsibárús mohón nézett rá:
– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása ellenére
elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna
mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, – de nem
jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban,
ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen így nem volna értelme az
egésznek.
Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt ezekre a dolgokra és
még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen
életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindig a
másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak úgy érezte és
éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol
tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét.
Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet.
Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól
és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy
zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárús egyszerre
megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban. És
elmosódottan, bizonytalanul a kép is kísérteni kezdett. Az öreg rá
gondolt, mikor zárás után hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem
tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt
petroleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott.
Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie
annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő
szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét…
Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon
ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói
kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent
Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek
segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán
egy fogadalmi kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja
kézenfogva vezette a processzióban.
De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. És
mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához,
melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó
reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botba és nem
gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az órással és a szabóval
pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már.
Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből.