Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A
forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz.
Hörögve könyörgött:
– Kötelet… dobjatok kötelet…
De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz.
Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott.
Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat
és fejszét lóbált a szélben.
– Nincs hely… ereszd el…
A fejsze visítva lecsapott.
Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test
visszabukott és mint egy kő alámerült.
Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak
engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon
szétázott a friss vér.
A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, felpúpolták
a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak és csattogó
körben vihogtak körülte.
A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki az
elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a
viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven
libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az
emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg
veszni hagy mindent, talán őket menti meg?
Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét.
– Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben
legyenek.
A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás
rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami.
A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A
dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a
rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:
– Hajó!… Hajó!…
Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent
ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… A földemet… A házamat… Templomot
építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának a deliriumában
térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… Jöjjön… Csak erre,
mifelénk…
De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott
messze kinn.
Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:
– Segítség!
Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a
dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig
eltünt és nem segített.
Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem
vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, ahol
összefutottak.
– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely parancsolni
tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart.
Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki
engedelmeskedett…
Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek.
Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol,
lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált
hálót húzta magával a hullámokat is a vízről.
A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. A hullámok lefeküdtek.
Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy temető felett…
A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek.
Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon.
Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük…
Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor szürkült a
reggel, kémlelte a szemhatárt.
Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos
dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.
Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem
lehetett sokáig elviselni.
Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan
átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott
ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki
átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket Magányosan ácsolt
árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide vitorlának az ingeteket!…
Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már
nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és
beleesett a tengerbe.
Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az
alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt körüskörül a
szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az
összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át
lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.
A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán,
inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú
gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a
nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.
Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem látszott
mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az
éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem
fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és
tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba
dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes
ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!…
Vizet!
A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel
egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi
éhezik?
Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal
később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette
magát arra, akinek talán volt valamije.
Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend
következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek.
Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a kiszikkadt
agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A
szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a látásukat. És az árva
dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak.
Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.
Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták egymás
húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a
szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, hogy a megkötözött
szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek felett fellökik az ólmos
fedőt…
Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a
gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak
tova az utolsó dereglyén.