Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a sülyedő
hajót.
Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég
és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és
ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó
emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.
És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű
sülyedés körül.
Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant fel a
levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba
rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, nyugtalan
iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.
Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek
között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye.
Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük
felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami
borzasztó táncot járnának.
És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek
forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.