A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte
hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A
parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek
parancsoljon, csak állt és várta a halált.
Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, fehér
karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között
nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre
ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony égbe és az
árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a
kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten,
egy emberölő rémes pillanatig.
A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt,
kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét
hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz rántsák az egészet.