hangon a kávésné.
Szindbád később francia konyakot rendelt és emígy magára híva a kávésné
figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes
pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony
titkon, csendesen megrázta a fejét: «Nem, nem lehet… legalább is itt nem
lehet…» «Pedig maga tetszik nekem és máris szerelmes vagyok» – felelt
Szindbád a szemével. «Igazán?» – kérdezte az asszony. «Igazán, – mondta
Szindbád dióbarna szeme, – de kérem ne haragudjon ezért reám.»
A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen
a tekintetét. «Nem haragszom!» – mondta neki nefelejts-kék szeme
sugáraival. Később titkon megigazította a fésüt hajában, a hátamögötti
tükörbe pillantva.
A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett,
Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna,
elment, mint aki dolgát jól végezte.
A hófuvásos éjben, a jéghideg vasuti kocsiban, miközben a beláthatatlan,
sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi
kölyökkisértetek, a kis vasut felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok
csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában
Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete
sapkáját az eperjesi kávéházban és a kávésné most fekszik le magányos
ágyába. Most húzza a harisnyáját és a vaskályhából a parázs úgy villog,
mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét,
a gyertyát elfújja és mig kinyujtózik, egy másodpercig – vagy talán
tovább is – keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint
szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban.
Vajjon elutazott már az az úr?
A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges,
strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér
asszonykar csendesen, dédelegve átöleli a párnát, mintha a Szindbád
nyaka volna.
A vonat jéghideg, szeles fensíkon gurúlt olyan lassúdan, mintha szerte a
hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurúltak a
kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette
magát és elbúcsuzott az első álmát aluvó kávésnétól.
Az állomáson egy darabig megállottak.
A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni,
hogy valahol nem messzire, az országuton farkasok kullognak lehajtott
fejjel és egymás háta mögött a falu felé.
Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan
tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.
A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis
vonat döcögve megindúlt.
Szindbád a soványkás kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt
az út közepét jelentő állomás előtt.
Vajjon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves
kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával?
A haja üde és jószagú a füle mellett?
*
A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot
jelentenek a kalendáriumok, aranypiros sugarakkal fényesítette be a kis
határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó
fahidakon és kuckóikból kipillantgató kőszentek között Szindbád egy
Paula nevű kis szinésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a
vándorszinész-trupp és esténkint a Nagy Bercsényihez cimezett fogadóban
vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője,
drámai anyája és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja,
a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott és a kastélyból
nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez
Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a korcsmában
ebédelni – jelentette Pápai, a sugó, akit Szindbád körülbelül háromszáz
esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki szintársulatok
után gyakran utazgatott és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz.
Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe fujta az orrát, felire
vágott szivart nyomott az agyarára és egy régen használt gyufaskatulya
oldalán idegen gyufát próbált meggyujtani, de többet nem mondott
Pauláról.
Csak a beszélgetés végén jegyzett meg ennyit:
– Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig
azokkal a szinésznőkkel?
Aztán megmutatta az utat a kert felé:
– Három korcsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a
gyalogútra.
Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha
hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik
a hó alá megritkult galyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan
tiszták és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más
ártatlan látogatók lábnyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és
pázsit, rejtőzködő bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a
nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból
sohasem jártak volna ide a szarvasbokáju delnők rózsaszinű arcu
lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott
lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de
boldogan, mig a vártemplom árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó
férfiu.
Minden csendes, tiszta, szüzies volt, egy öreg varju lomha, fekete
szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.
Szindbád csendesen nézdelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a
rombadőlt kastély a hó alatt úgy terűlt el, mint az örök enyészet.
Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy
volt, fején kis sastollas kalap és valamit evett, eszegetett egy barna
papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban
a táskájába rejtette.
– Ez Paula – gondolta Szindbád és gyorsan megindult a hölgy felé, aki
fázósan, ijedten, mozdulatlanul állott meg az út közepén. A szívalakú
arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő
tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a
szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az
arcocskán, a szemben szentjánosbogarak emelgették meg szárnyacskájukat
és egy lépést előretett a hosszúkabátos dáma.
– Uristen, hogy kerűlt ide? – kiáltott fel és tetőtől-talpig végignézett
a férfin.
Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, a keztyű megett
megcsókolgatta, majd az álla alá nyult félkézzel és hosszasan nézett a
szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek szine olyan volt, mint
az emlékkönyvbe préselt virágnak a szine.
– Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?
– Egyszer álmodtam, a mult héten vagy tegnap. De én sok bolondot
összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a
szinpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag.
Hogy kerűlt ide?
– Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útrakeltem.
– Mindig udvarias ember volt – felelt halk, gördicsélő nevetéssel a
szinésznő.
– Kiváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve
már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak és a
partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt
magába.
– A Gyokó.
– Remélem, nem hiába?…
– Kérem… Sohasem láttam többé. Hisz akkor a magáé voltam.
– Nagyon szerettem.
Paula kissé meghajtotta a fejét és a hóra nézett.
– Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk
gondolkozni!
– Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam
megcsókolni!… Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől-talpig. Hm.
Semmit sem változott.
– Pedig beteges vagyok néha.
– Alakja a régi, kedves és finom… Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a
cipőjét, a harisnyáját. Keztyűt jobbat kell hordani. Ez a kis szalag
nagyon bájos a nyakán.
– Nincs senki, aki törődne velem.
– A szivecskéje üres volna?
A szinésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a
Szindbád karját.
– Bolondos fiu. Hát lehet magát olyan könnyen felejteni?
«Kígyó, kígyó! – kiáltott magában Szindbád. – Hazug kígyó! Ó hányszor
felejtettél el azóta!» – De azért mégis jól esett neki a Paula érintése,
valamint igen kellemes megelégedést érzett a szivében, midőn félcipőben,
friss szalagcsokorral és könnyü harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért
egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a
fehérnemü között őrzött sarjué és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék
kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben
felmelegítette a szivét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák
csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány
gyürődések és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma
látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai
között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kiváncsian
nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete
bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt
bélelve és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után
oda benyulott.
– Nagyszerü tervem van délutánra, – mondta a szinésznő, mialatt vállával
könnyen megérintette Szindbád mellét – jőjjön el velünk a pincébe.
Kápolnai – egy itteni öreg tanár – a társulat tagjait pincéjébe
invitálta délutánra. Ott jó borok vannak és itt nagyon divatos dolog a
pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.
– Délután a cukrásznál leszek.
– Helyes, majd ott felkeressük, – most pedig kisérjen haza, nem messzire
lakom.
*
A cukrászbolt mályvaszinű függönyei mögött még javában elgondolkozva
üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú tanár
nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának
nevezte és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.
– Nacsak, bicsak! – mondta víg életörömmel. – Induljunk, mert nagy hó
van a pincéig.
A szintársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas fiatal
szinészek, két szinésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki
nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki
már úgyis tudja, hogy az idegen férfiu miért tartózkodik a városkában.
Hátul Pápai sugó pipázott és a szinészujságot olvasgatta, mint akinek
semmi köze sincs az egész dologhoz.
– Menjünk gyermekeim, – kiáltotta a jókedvű tanár és a kabátja belső
zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.
Paula titkon, melegen szorította meg a Szindbád kezét.
– De örülök, hogy ismét együtt vagyunk.
Amint a városból kiértek és egy kis kanyargós uton a hegyoldalba
fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.
De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója és a
fiatal szinészfiuk hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek.
– Nacsak, bicsak! – biztatta őket az öreg tanár.
Paula a Szindbád karjába kapaszkodott és boldogan, büszkén simult a
vállához.
– Segítsen, Szindbád – mondta csendesen.
Hátul jött Pápai és recsegős hangon a szinésznőre kiáltott:
– Ugyan nem várhatsz addig, amig besötétedik! Nincsen puhább pamlag a
hónál!
– A szemtelen – mondta halk, duruzsoló nevetéssel Paula.
Szindbád a magas, puha, szüzies hómezőre nézett és magában igazat adott
a vén sugónak.
Pesti farsang.
Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci-utcában, Zoltán tehát
Debrecenből megjőve, barátaival Völgyivel és Patakival estefelé a
Váci-utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.
Zoltán akkoriban Debrecenben szinészkedett. De farsang lett, nagyszerű
bálakról lehetett olvasni az ujságokban és Zoltán, bár nem volt
táncosember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes
civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körűlnézzen a
pesti szállákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép és a
lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok
szerelemrevágyók és szenvedélyesek, mint Stuárt Mária.
Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta
megtraktálta Zoltánt és szinészpajtásait töltött káposztával és
hurkával, (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszinű
volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál)
szivesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:
– Nézze fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a
mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak
akkor, ha itt marad.
Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát
megfoghatja, de az asszony csak a nagybajuszú és szélesvállú férjét
szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért, – karját és mellét
már előbb megtapogathatta – de Völgyi és Pataki szinészek, akiket
botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre
készűltek szerződés után s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.
– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szivesek,
nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te
neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a
pesti bálakon az asszonyokat, – mondta Völgyi és Pataki.
Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár
felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija és ők hárman Pestre
pályáztak.
Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában
gyerekeskedett, a Váci-utca, a girbe-gurba Belváros mindig olyanformán
tünt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa.
Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan
fogta kis unokája kezét és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja
Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot
Kuhinánál.
– Hacsak el nem költözött, – mondta habozva két órai keresgélés után.
Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból és Zoltán csak
egy hét mulva jutott kalaphoz.
– A teremtésit, – mondta a nagyapa, – ott ácsorogtunk a minap is a
műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már
kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!
És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot,
amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.
… De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése
dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő
utcákon találkoztak:
– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci-utca?
A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek.
A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek immel-ámmal
felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: «nix ungris»; egy
vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi
megszólítására és siránkozva kérdezte, hogy vajjon hol van ilyenkor a
policáj?
– Ha tudnák, hogy ki vagy, – dörmögte Pataki szinész a Zoltán fülébe, –
bezzeg majd leesne az álluk.
– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a szinész utánairamodott a
menekülő öreg asszonyságnak és magából kikelve ordította:
– A Váci-utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!
Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a
girbe-gurba utcák felett és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé
a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három
debreceni szinész most már valóban nem látszott barátságos figurának.
Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük korcsmáikba
igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferdevállú keztyűs gyorsan
megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert
boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő úriember
hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.
– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a szinész kinyithatta volna
a száját.
Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak és csúfondáros szavakat kiáltottak
a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította
el a homlokát.
– Bár inkább Debrecenben maradtam volna, – sóhajtotta.
– Eh, mit, – kiáltott föl Völgyi, – Pest már az édesapád idejében is
komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik
a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!
És elkapta egy csizmadiaformájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához
címzett korcsma előtt.
– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci-utcában laknak. Nem vezetne
el a házhoz?
A polgár egy percig ingadozott.
– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből, – folytatta a
szinész.
– No, jőjjenek, – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia
kedvéért megteszem.
Megindúlt sebesen a vastag hóban és a százgallérost meg-megrázta
útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől
tartana, a polgár nyomában bandukolt, mig Pataki és Zoltán kissé hátrább
maradtak.
Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:
– Itt lakik, az első stokkon. Ott a sárga függönyök mögött. Hát már most
melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?
Völgyi Zoltánra mutatott.
A polgár kerek kalapja alól tetőtől-talpig végigmérte Zoltánt.
– Hasonlít valamicskét az anyjához, – dörmögte és gyorsan elsietett,
mintha valami veszedelemtől tartana.
Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött
barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban és
kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán
vállára tette a kezét.
– No, menj fel tisztelt barátunk és üres kézzel ne jőjj vissza. Majd
elmegyünk estére az Aranysasba, ahová a szinészek és írók járnak, Berkes
vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például
Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran Zoltán.
A két szinész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva
bandukolt felfelé a girbe-gurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra
meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen
felnyilott az ajtó és egy vén cseléd arca jelent meg.
– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a
fiatalemberre.
Zoltán hátralépett:
– A tekintetes asszonyt keresem.
– No lám, – méltatlankodott a vén cseléd, – én szamár, még azt hittem,
hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra mulva kezdődik a bál és a
cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal
most beszélni, öltözik a bálra.
– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem, – felelt nem minden
indulatosság nélkül a fiatalember.
Az ajtó becsapódott és pár perc mulott el, amig újra felnyillott.
– Tessék bejönni, – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.
Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszinű
gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga
függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring
szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszinű
krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal
állott Julia. Fehér harisnya volt a lábán és a kezén sárga keztyű. Az
arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt. A két fekete szeme,
amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a
beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött
Zoltánra.
– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon.
Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját
meghallotta.
– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy
beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten
áldjon.
Megfordult az ajtó felé, de az anyja utána kiáltott.
– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál?
Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.
Zoltán legyintett.
– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám
meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő
vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.
– Ostoba! – felelt haragosan Julia anya. – Mégis csak szólani kell a
nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért
jöttél?
– Kiváncsi voltam a báli ruhádra, – felelt Zoltán. – Látom, hogy a
sütővas és a szabónő még mindig szivesen látott vendég házadnál. Ráncok
sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a szinésznőknél.
Julia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte
felindulását. A fiához lépett és keztyűs kezével megsimogatta annak
beteg, szomorú arcát.
– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is
tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem
volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen
jár az esze. Reggeltől-estig koptatja a lábát, nem kiméli az egészségét,
hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam,
az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol és rossz dolgokat tanul vidéki
komédiásoktól akik a világ legutolsó emberei.
– Az apám is szinész volt, – szólt közbe a fiú.
– Az apád! – sóhajtott Julia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem
szinész. Többet dolgozhatott volna és nem bántja meg vala özvegyi
emlékeimet a különböző szinésznékhez írott versekkel. Nem mondom
senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom,
hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán
fiam, a szinészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt
van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.
A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony
gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról
megforgatta és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről:
az abroncs-szoknyát térdenfelül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő
felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A
hosszú fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És
ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.
– Fordulj el, Zoltán, – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni,
mikor öltözik.
– De mikor olyan szép anyám van, – felelt a fiú és anyjához lépve csókot
nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.
– Elrontod a frizurámat, – kiáltotta nevetve Julia. – Te bolond gyermek,
te. Nagyon megsértettél az imént.
– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán
egész Pesten nincsen.
A cipő fel volt húzva és Julia most már a tükör elé állott, hogy haját
megsimogassa.
– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen.
– Gyönyörű vagy.
Egy rózsafa-dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok.
Kefék, fésük, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely
rózsaszinűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Julia anya kezében.
– Itt van a fiáker, – szólt be a vén cseléd.
– Itt elalhatsz ma éjjel Zoltán, amig holnap helyet csinálok neked a
nagyatyád házánál. Férjemmel, a bálból úgyis csak reggel felé jövünk
haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.
Hattyúprémes bundát kerített a vállára és a tükörbe belenézett:
– Nos, rendben van minden?
– Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban, – felelte Zoltán.
– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem
egy nagyon szép bálba.
Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak.
– Milyen jó szagú a szád, – mondta a fiú.
– A tied is, – felelte Julia. – És most jól viseld magad nálunk, mert
egyedűl maradsz a házban. A cselédem elkisér és megvár a redout
előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd
a házat.
Julia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a
Váci-utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.
Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent álldogált a két komédiás.
– Nos! – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott?
– Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.
– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba.
Mások gyalog mennek.
– De van vacsora, – felelt Zoltán.
Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát: