de neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.
Pataki, tragikus szinész lévén, búskomoran mormogta.
– Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.
Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két szinészpajtását. Völgyi,
mint élelmes ember nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, mig
Pataki karos-gyertyatartókkal ödöngött egyik szobából a másikba.
– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.
– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk
ilyenben.
– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit, – folytatta
Pataki.
– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás
karosszéket. Nem bánom akármi történik, én ebben a székben költöm el a
vacsorámat.
Igy szólt Völgyi és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.
Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal.
Borospalackok, sonkák, füstölt husok, befőttek és hideg szárnyasok
kerültek az asztalra.
– Bezzeg a mostohaapád nem éhezik, – mormogta sötéten Pataki.
– Láttam az előszobában két pár csizmát, – csemcsegett Völgyi. – Hát az
olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdu Nagy Péter, a
milliomos jár.
Hatalmasan ettek és hatalmasan ittak.
Völgyi észrevette a rózsaszinű dobozt, benne a szépítő szerszámokat.
Nyomban kiszedegette a jószagú fésüket.
– Ne bántsd, az anyámé, – mondta Zoltán.
Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkivüli
dolgot hallana:
– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát
tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja
magától a festéket. Van belőle elegendő.
– Kérlek, tedd a helyére, – ismételte Zoltán és elpirúlt.
Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:
– Jól van. Hiszen szeretem én is Juliát, bizonyisten szeretem, csak
olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni
Péterfián, a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy
küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a
tekintetes asszonyt.
Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a szinészt. Felállott és a
rózsaszinű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.
– Inkább egyen, aki még éhes, igyon aki még szomjas, – kiáltotta borus
hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám,
senkim. No igyatok fiúk.
– Itt vagyunk mi, a barátaid, – felelt Völgyi. – A jóbarát mindent
pótol, igaz, Pataki?
A poharak összekoccantak.
Pataki, aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta
és szeméből vad tekinteteket lövelt szerte-széjjel.
– Ezernyolcszázötvenben, – horkant fel és az asztalra csapott, – a
Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini-fogadóban lakott. Állítólag a férje
nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A
jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott
magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt, meg a folyosón az
udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak
alig egy esztendeje veszítette el férjét.
Völgyi a homlokába sodorta fürteit.
– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben
Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy
költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sohse
lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön
marad.
– Igyunk, fiúk, hagyjuk a multat, – kiáltott fel Pataki. – Zoltán
barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő éjszaki szél. Daloljunk
inkább egyet.
De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány
butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban
voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.
– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony, –
dadogta alig forgó nyelvvel.
Visszamentek a szobába és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a
pálinkát.
– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele, – kiáltott fel Pataki.
Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt
sáros csizmájával a selyem paplanra.
– Juliskám, – kiáltotta. – Hol vagy Juliskám?
Völgyi mámorosan röhögött és nyomban másik ágyba ugrott… Sipogó hangon
felelt:
– Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!
Hancuroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a
fejét a párnára:
– Jaj, állj meg szoba, állj meg világ…
Lehunyta a szemét és mélyen elaludt.
Völgyi szintén elnyujtózott:
– Egy negyedórácskát én is pihenek, – dörmögte mintegy önmagának és
belebújt a puha ágyba.
Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.
– Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.
De azok úgy feküdtek, mint a halottak.
– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve,
mámorosan járt fel s alá. A butorokba belebotlott, a székeket
megrugdosta.
Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette
és az arcához szorította.
– Édesanyám, édes, szép asszony-anyám, – rebegte.
Elfújta az utolsó gyertyát és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét
a feje alá tette.
Régi pesti fametszet.
Farsang volt akkor Pesten és az Arany Sasnak, valamint a Griffnek minden
szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most
zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a
vasuti állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss podgyászokat.
Maguk az utasok inkább a lóvonatot választották, vagy a fiákert. A
fogadói bérszolgák nagy kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő
omnibuszt és nagyvilági gyorsasággal kapkodták széjjel a podgyászokat.
Mintha egész Magyarország Pestre jött volna farsangolni ebben az
esztendőben. Hogy valamire való leányok nem maradtak odahaza, arról nem
lehet még csak vitatkozni sem. Itt voltak mind, Hevesből, Szabolcsból,
Borsodból, Abaujból. És a kisasszonykák délutánonkint a mamájuk
felügyelete alatt elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de
meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való
igaz, hogy Pesten egészen más formájuak az emberek, mint odahaza
Hevesen. A férfiak mily büszkén viselik a cilinder kalapjukat és mily
méltóságteljesen röpülnek a delnők abroncs-szoknyáikban. A cipők,
amelyek alig láthatók, nem érik a havat. A hevesi kisasszonyok
bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan kerülnek haza Dominique
ur cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál széles szalag
bokrétája tartja és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakit minden
arcot. És mily nagyok, karcsuak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják
és az urak mily finoman emelik meg nagy cilinder kalapjukat… A kirakatok
üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét
dörzsölgetve áll a kistermetü borbély boltja ajtajában és a keztyüs
nyájasan bólint műhelyéből, pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki
kedves, szeretetreméltó ebben a városban. Jean, a stuccer szobapincér
napjában tán tizszer is kezet csókol. Az elegáns fogatokról a kocsisok
tiszteletteljesen köszöntgetnek, a piros sapkás hordár bizalmasan
emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesről ismerné a
kisasszonyokat. A lovak a kocsikban vigan emelintik lábaikat, az
aranysapkás portás fütyül a fogadó előtt a hintóért és reggeltől
estvélig a kisasszonyoknak köszönget. Jó sörházillat van a földszinten,
amilyen szaga a tekintetes urnak szokott lenni, midőn háromnapos
kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek frissen megfésülve és a
tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem kellene a
városban. Estére a szinházban tündöklő lámpafény és a zenekar végtelen
bájjal, gyönyörüséggel játszik. A szinpadon tarkaruhás népek, egy
selyemruhás dáma olyan szeretetreméltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy
szinte meg lehetne csókolni. Ez igy van Pesten.
Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink,
akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének és miután a
szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról
beszélgettek, hogy odahaza Hevesen mégis csak jobb a tej, mint Pesten. A
mama a sokszor látott bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen
mutattak meg a cukrászboltban. (Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt
véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a havas gyalogjárón és az
ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok gyöngéden egymásra
néztek és elpirultak, mert anya engedelme nélkül ismerkedtek meg az
elmult bálon a tiszturral.
Az ifju tiszt szürke köpenyege eltünt a hóesésben, dámák érkeztek a
cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog
rájuk, Dominique ur leveszi sapkáját és pörkölt kávé illata szálldos be
a konyhából.
Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Julia
vetélkedve kiáltják.
– Kezét csókolom, néni.
A mama is elmosolyodik és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos
pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál.
A háza a Kalap-utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok
a városnál. Ezzel szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy
bámulatára azt mondta a dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen és
három szobalányt tartanak.
Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejü dáma egy sárgaképü
fiatalember kiséretében megérkezik. Feketehaju, szépszemü és büszkearcu
delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyénél különb
tán nem is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka
mellett egy hamvasodó fürt… Dominique ur a piros plüssel bevont székeket
huzogatja, a cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a kalaputcai
háziasszony félhalkan, kezét szája elé emelve, átszól a hevesi
asszonyságnak.
– A gazdag Szendreynek a lánya, meg a fia.
A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma
felé, mintha csak azt akarná mondani, hogy: «mi gazdagok tartsunk
össze.» A kalaputcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok
társaságához tartozni, ezért közelebb huzza székét, keskeny szájáról
letörli a kuglófot és halkan, gyorsan igy beszél:
– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag
szülőktől. Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes
ügy. Korán özvegy lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiu még
az első házasságából maradt. Az öreg Szendrey többet bir százezer
forintnál is.
A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert ime nagyszerü
mondanivalója akadt:
– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt és irt az
emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit irt Petőfi az
emlékkönyvembe!
– Igenis, mi olvastuk, – feleltek egymást megelőzni óhajtván a
kisasszonyok.
Gabriella később kuncogva mondja:
– Julis tudja könyv nélkül is a verset!
De a mama szigoruan pillant és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak.
Istenem, csak nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?
Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok
most ő róla beszélnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már,
hogy észrevegyék, bárhová menjen. A sárgaarcu, boglyasfejü fiatalember
melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek,
akik lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen és
vértelen ajkát olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna
készülve, hogy még az erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét.
De egyszerre megenyhül buskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen
tapasztalni, hogy a hevesi kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb,
a barna Julis odaadással, csöndes mélázással figyeli az öreg Szendrey
unokáját.
Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról,
mert nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt
figyelmére méltasson. A nyájasképü és nagyon fehérarcu cukrászleányra
vetett egy alattomos pillantást, de a fehérképü maga is azzal volt
elfoglalva, hogy egy nagybajuszu jogász pillantásait viszonozza a
cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig takart el a bizonytalan szinü
függöny.
A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és
Zrinyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyu, amelyet, hogy a
rátapadt hótól megtisztithasson, féllábon állott, de szemét még sem
vette le a Dominique cukrászda belsejéről.
A fehérképü leány pedig kitágult szemmel bámult ezalatt…
Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette
szemügyre. Madárképü, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki
bizonyosan nem tudott egyebet, mint áhitatosan, kitartóan, szent
odaadással nézni.
Nézték tehát egymást, mert a kalaputcai háziasszony most már egészen
közelhajolt, amint a gazdag Szendrey lányáról beszélt. Gabriellának
ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva
mondott szavakból.
– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan
őszinteséggel, mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.
Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös
pillantással mérte végig a két sugdosódó asszonyt.
Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl
voltak, hogy elelkapkodják a tekintetüket egymásról. A madárképü
kisasszony szinte visszafojtotta a lélekzetét, Zoltán a hajához, serkedő
bajuszához nyult igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó és a
jogász az ablak előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a
laktanya előtt.
Az óra négyet ütött és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique
cukrászdájában.
*
– Tehát ugy volt, – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni,
midőn már a haja fehér volt, – hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes
lett belém, midőn mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is
tetszett volna, ha rákerül a sor, mert hiszen elég jó családból való
ifju volt és az öreg Szendrey sem volt szegény ember. Több háza volt
Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban. Szegény fiu, szegény
Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem beszélhettünk egymással.
Tartalom.
Ifju évek 5
Szindbád álma 17
Duna mentén 47
Szindbád és a szinésznő 55
Szent Jusztina estéje 65
Nagyapám jó táncos volt 77
A katona 87
Régi kocsikon 101
Ferenc császár éjszakája 111
A középkori város 121
Fru-fru 129
Régi kép 135
Téli ut 145
Pesti farsang 161
Régi pesti fametszet 179
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
17 |Szinbád álma |Szindbád álma
21 |zúgva-dübörögbe |zúgva-dübörögve
112 |kupuzárás előtt |kapuzárás előtt
117 |Es ime |És ime
117 |a bécs utcákon |a bécsi utcákon
120 |feállott helyéről |felállott helyéről
121 |Eszak felé |Észak felé
134 |Es a sárga |És a sárga
155 |m jd az álla |majd az álla]