városban. A horgas orrú vitéz már a háztetőkig nyujtotta le saruit és az
asszonyok, leányok jajgatva, hajukat tépve futottak az utcán, amig
összeroskadtak a templom bezárt kapuja előtt. Ott fetrengtek sikoltozva,
félig megőrülve a rémülettől a kockaköveken, amelyek alatt békésen
pihentek régi szepességi polgárok. A sötétségben fehér kendőjük,
vászonruhájuk úgy röpködött, mint sirályok csapkodnak viharban a háborgó
víz felett. Öreg reszkető polgárok futottak a kapuk felé és kincses
ládájukat hónuk alatt szorongatták. Stoller János, a műszerész, egy
középkori tudóshoz illő nyugodalommal ült boltjában és az órákat és
másféle szerkezeteket igazította, mert egyszerre megállottak az órák a
falakon és a következő másodpercben olyan dördülés hallatszott arról
felől, ahol a sötét éjszakában a Kárpátnak kell állania, hogy az emberek
a földre zuhantak, amely megvonaglott alattuk. Mintha ezer ágyu dördült
volna el egy másodpercben, vagy mintha a Kárpát összeomlott volna
hegyeivel, szikláival: fülsiketítő csend következett utána és egy kósza
villámsugár tünt el észak felé az éjszakában.
Az asszonyok a templom előtt elhallgattak, most a férfiak kezdték tompa,
mélyhangu üvöltésüket, amely úgy hangzott, mintha farkascsorda közeledne
a város felé. A távolban ismét felhangzottak a mennydörgések és jeges
szélvihar süvöltött el a városka felett.
– A világnak vége! – kiáltotta egy hang, amely már nem is volt emberi
hangnak mondható.
Aztán a torony körül egy kósza szövétnek lángja csapott fel és a
rémülettől alig élő polgárok látták Hermant, a toronyőrt, őrült
tekintettel rohanni a torony pincéje felé, mögötte a város megrokkant
öreg vitézei, akik a kapukat otthagyva, nyomban a város kirabolásához
fogtak. A lengőhajú zsoldosok hosszúnyelű fejszékkel estek a
pinceajtónak. A vasak zörögtek, zúzódtak, – az ajtó nagy roppanással
beszakadt.
Néhány másodperc múlott el és a földön fekvők érezték, hogy szagos
borhullámok ömlenek arcuk felé: a zsoldosok feltörték a város
boroshordóit és a polgárokra, asszonyokra, leányokra zúdították a
gondosan őrzött hegyaljai borokat. A hordók feneke egymásután
szakadozott be és a sötétségben zuhogva közeledett a kiömlő bor a
kockaköveken. A borok illata megtöltötte a levegőt és az ajkak
megnedvesedtek mámorító itallal. Most egy óriási hordót gurítottak a
pinceajtóhoz a megvadult vitézek és az egyik elordította magát:
– Igy volt ez Magdeburgban is. Igyanak az asszonyok.
A hordó beszakadt és a bor zuhogva futott ki fogságából az asszonyok
csoportjára. Már mély tócsák voltak mindenfelé és részeg, vad üvöltözés
hangzott fel tántorgó emberek szájából. A föld ujra megrendült és
valamennyien a földre buktak a szünet nélkül csurgó borba.
– Hol vannak az asszonyok? – kiáltotta egy fuldokló hang. Talán éppen a
Stoller János hangja.
A sötétségben vad férfiak csapatja rohant rá visító asszonyokra és
letépték ruháikat. Sohasem látott fehér asszonyvállak villantak meg a
sötétségben és a szövétnek lángja sisteregve hunyt egy félig telt
boroshordóban.
Azután már csak tompa üvöltés, állatias bőgés, őrjöngő női visítás
hangzott a nappal még szelid és napsugáros hegyi városka piacán, a
borral és vérrel meglocsolt kockaköveken.
A hajnali szél, amely ismét világosságot hozott a földrengés borzalmai
után, egy mámorban alvó, túlvilági sáppadtságú arculatú emberek feje
felől kergette el a sötét fellegeket.
Fru-fru.
A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig,
manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamos kocsin lehunyom a szemem
és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasuton utazom a Krisztinába, a
lovacskák vigan poroszkálnak és mindjárt megszólal a kocsis tülökje, –
mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.
Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Soha se járok cukrászdába, csak ebbe
a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első
ifjuság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van és
a billiárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet
jelképezi. A falon egy bécsi képes ujságon merész tekintetü nők láthatók
szines ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban és a
legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami
után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem
nincs a látóhatáron, titkon egy papirszivarkát füstöl el az ember a
fru-frus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák
álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bünjeleket
az ujságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári
tanár úr szürke kalapja bukkan föl és az égő cigaretta villámgyorsan
tünik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián-utca felé.
Tehát, Budán azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a
krémes-béles és a fru-fru. Talán már nincsenek is másfelé fru-frus
hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely
titkos jelvény volna a fru-fru az itten megforduló nők között, fiatalja,
öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arckép-albumban
lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában
körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a
nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus
régen meghalt, de képei megelevenedtek itt a kis budai cukrászboltban.
Fru-fru! Csak jól körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első
ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.
Lássuk csak.
Most lép be az ajtón és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti
bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol.
Regényben vagy az életben? Mosolygott és olaszul köszönt, habár olaszul
már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom és illendőség,
lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem
csapongó gondolataimat.
Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája és bár gyakori
vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A
tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete, (mint azoké a fiatal
hölgyeké, akik még nem igen ismerik az életet és tőle félnek), gyorsan
fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy
ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett
ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután
bánatos ködéről sem, amely köd ide a máskor vidám boltocskába is
beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet
kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgy
is a Krisztinában kell lennie és francia leckét adnia. Uraim, hölgyeim,
kérem ne haragudjanak.
Ez a bejövetel. Sokáig nem igen meri fölvetni a tekintetét, amig az
asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját,
csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát
babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közelg a kávéval és
a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást
vessen maga körül, vajjon igazán nem bántott-e meg valakit
magaviseletével.
Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres
elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes
ember mohón olvassa az esti lapot, mig én úgy üldögélek, mintha csupán
azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem és
máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett és a kanál
nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik…
Csönd van. Öreg szivem körül, mint halk szellőcske lágyan borong el a
gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd
bérlőnél és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak,
mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérnemüjét. Vajjon mikor kerül
a sor a barna fru-frura?
Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár
már mulatni, akkor a kivánságai nem sokáig váratnak magukra. A fekete
rigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy
miért nem fütyöl ez a hallgatag madár?
Amint a kávézásnak vége és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tünnek
el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A
kis nő most már megszokottabb e helyen és bátrabban néz körül a kis
boltban. A tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes
köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon.
Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul
lapozzák előlről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi
élclap, a merész tekintetü trikós hölgyekkel most mozdulatlanul függ
helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve
a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti
lapot és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén
nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely
ártatlanul hevert eddig a széken.
A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár
röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja és a táska oldala
leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer
körül néz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A
jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli és fürge, gyors ujjacskái már
ott tapogatnak a fru-fru szálai között. Szép, nagy, de csak gyöngén
fodorított fru-fruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előre dől
és a fru-fru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy
hajtincset, meg elbocsájtja.
És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos
fölállott helyéről és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a
szögről. De most köhint egyet az ezredes.
És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik.
A kis nő ijedt, őz-szemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant és
összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja
nyakán, már fölállott, odakünn fizet és vékonyka, szomoru alakja a
következő percben az utca tulsó oldalán látható, amint fürge, gyors
léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a fru-fru: az
élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszinű kis
cukrászdában.
Régi kép.
Valamikor régen – mintha csak álmodtam volna, mint valami gyermekkori
csókot – a szomszédunkban lakott Vezéri Pál. A háza előtt kis kert volt
és a kerten olyan kapu, amely várkapunak is beillett volna. A kapun
vasból kovácsolt zászlótartó, az egyetlen az egész városban. Ide dugták
a zászló nyelét követválasztáskor és március tizenötödikén. Vezéri
mindig kitette a zászlót, ha erre alkalom kinálkozott.
Vezéri Pál maga is olyan volt, mintha örökösen választásra ment volna.
Vannak emberek, akik ünnepélyességre születtek. Mintha arra teremtődtek
volna, hogy mindig a menet élén haladjanak, zászlóval, forgóval
sapkájukon és az Éljen kiáltás ott látszik lebegni a kifent bajusz
alatt. Régi királyok, gazdag grófok idejében, amikor a kalendárium
minden napját megünnepelték, Vezéri megfizethetetlen ember lett volna.
Manapság már ugyancsak résen kell lennie, hogy egy kis ünnepélyt
találjon. És akkor a menet élére állott… Szép nagy szakálla volt, nagy
fekete bajusza, Bubenik, a sánta borbély csigákba fodorította haját. Bár
nyakas kálvinista volt, úrnapján résztvett a pápisták körmenetében és
nyomban a főur után haladt, miközben kalapját olyanformán tartotta
kezében, mintha csak a meleg miatt vette volna le fejéről. Mert, mondom,
kálvinista volt. Szerette a szarvasaggancsot a sétapálcán, szerette a
piros nyakkendőt, szerette azokat az embereket, akik szépen,
tiszteletteljesen köszöntötték az utcán. Egy szép köszönésért elment a
város másik végére. Egy kis görbe foltozó-varga kalapált az alvégen egy
szenes tuskón, követválasztásoknál nagy harcos, aki hőssé lett a
választás izgalmaiban, különben néma, szótalan emberke, aki sűrűn
kikapott feleségétől. Vezéri elsétált az alvégre és a kis varga
felállott a szenestuskó mellől. Már messziről meghajolt és a sapkájával
félköröket írt le a levegőben. Mindez addig tartott, amig Vezéri a
közelbe érkezett. Ekkor tekintetet váltottak. A varga néma panasszal,
mély sóhajjal és fejbólingatással jelezte mostoha sorsát. Vezéri
homlokára vonta a szemöldökét és arca igéretet, biztatást fejezett ki.
Mintha csak azt mondta volna, hogy közelg az idő, amidőn megtörik a
gonosz varázslat és egyenranguak lesznek ismét a követválasztás
rendezésében. A varga megnyugodva, földerűlve hajlongott, amig Vezéri
pompázatos léptekkel tovaballagott.
Máskor a Morgó temetőbeli sírásót kereste fel Vezéri Pál. A vén sírásó
valamely oknál fogva szerfölött tisztelte Vezérit és sapkáját mélyen
levette a temető kapujában, mintha maga a főúr jött volna teljes
ornátusban, kántorral, ministránsgyerekekkel.
Lehet, könnyen lehet, hogy a vén sírásó a város elhunyt előkelőségeinek
elmult temetéseire gondolt, mikor borravalót kapott és Vezéri Pál a
menet élén haladt.
Jogosan lehet tehát elmondani, hogy Vezéri Pál, egykori szomszédunk
számon tartotta a szép köszönéseket. Elment értük és behajtotta őket.
(Csak Udvarhelyi, az adás-vételi iroda tulajdonosa nem köszönt már
többé, miután egy ócska vizipuskát szerencsésen eladott Vezéri uramnak,
bár neki arra semmi szüksége nem volt.)
Igy élt, éldegélt Vezéri Pál szomszédunk, családjában éppen úgy élvezte
a tekintélyt, mint a külvilágban. A sors egy hallgatag és sáppadt képű
asszonykát jelölt ki számára, bizonyos Kárász Zsuzsannát. Ziza, miután
csak egy kovácsnak volt a lánya, módfelett tisztelte férjét. A többi
Kárászok elmentek, elszármaztak és Vezéri Pál gyakran mondta a
feleségének, hogy most már szerfölött kell vigyázni, mert az
elszármazott Kárászok helyett is az ő családjának kell fenntartani a
tekintélyt a városban.
Két gyermeke volt, akiket kis földbirtokából nevelgetett. A fiának azt
mondogatta, hogy egykor földes úr lesz belőle, mig leánya, Katalin már a
bölcsőben jegyet váltott egy bizonyos gőzmalomtulajdonos fiával. A malom
régen leégett, a molnár más vidékre költözött és voltaképpen tudni sem
lehetett teljes bizonyossággal, hogy élnek-e még valahol, valamerre a
molnárék. Katalinnak azonban sűrűn emlegette atyja Simonyi Róbertet, aki
egykor eljövend. Természetesen azon a hintón, amelyen egykor itt járt az
öreg Simonyi.
Jól emlékszem a napra, amikor egy lompos, csapzott, fekete emberke
jelentkezett szomszédunknál, Vezéri Pálnál. Alkonyattal jött és miután
sokáig ácsorgott a várkapu előtt, amelyen nemzetiszinű lobogó lengett
(tanító-gyülés volt a városban), hosszas habozás után beosont a házba.
Beosont és ott maradt, bár Vezéri Pál kiáltozása sokáig hallatszott.
Nagyapám, aki vénséges-vén ember létére éppen úgy szerette az
eseményeket, mint a fiatal lány a bálokat, estefelé magához intett görbe
botjával.
– Gyerünk egy kicsit nevetni a félbolond Vezérkéhez, – dörmögte. –
Vajjon miféle futóbolondot szedett fel megint?
Máskor is jártunk a szomszédhoz «nevetni» amikor Vezéri Pál katonai
rendben tartotta családját és megmutatta tíz pár csizmáját és ugyanannyi
sétapálcáját. A csizmáknak nevük volt. Az egyiket Fabinyi Teofilnak
hívta Vezéri. Mert éppen ő volt a követ városunkban. Volt ott
gyászcsizma, lakodalmas csizma. A Kakonyai nevű csizma a végrehajtóról
volt elnevezve. Állítólag ennek a csizmának dupla-talpa volt, benne a
nagy bankók és drága papirok.
Nagyapám, bár vénséges-vén ember volt, szerfölött mulatott ezeken a
dolgokon.
– Kár, – mondta hazafelé menet, – hogy én már csak papucsban járok.
Hát átmentünk a szomszédba.
A szomszédék az udvaron ültek, a csillagok alatt és a vén diófa szokás
szerint nyögött, sóhajtozott az udvar sarkában. («Odazárom az
ellenségeimet, a faoduba» – mondta egyszer Vezéri.) Az asztalnál ketten
ültek. A lompos ember – de már csizmában, (nagyapám egész este a csizmát
fürkészte, vajjon melyiket húzta rá Vezéri) – és a házigazda. Asszony és
gyermekek tiszteletteljes távolban.
A házigazda felállott és a legnagyobb ünnepélyességgel bemutatta
nagyapámnak a rongyos embert:
– Vezéri.
– Hm, – mondta a nagyapám. – Valóban. Hisz kitalálhattam volna a
csizmájáról.
– Nos, igen, – folytatja elkomolyodva a házigazda. – Öcsém nagy
utazásból jött, jogosan kopott el saruja.
Egérszemű, törpebajuszú, kékzubbonyos emberke volt Vezéri öccse, aki
láthatólag nehezen fékezte mozgékonyságát. De a szemén és a bajuszán sem
tudott uralkodni. A szeme a nagyapámon tetőtől-talpig végig ugrált, majd
engem vizsgált meg. Aztán megint a nagyapámra ugrott a tekintete. A
bajusza mintha valami láthatatlan cérnával volna a szeméhez kötve.
Izgett-mozgott a törpe bajusz. Csoda, hogy megmaradott a helyén.
Nagyapám, valamikor királyi ügyész volt, ezért szerette az ismeretlen
embereket fogas kérdéseknek alávetni.
– Merről jött, tisztelt öcsémuram? Délről vagy északról?
A kis ember sunyin nevetett.
– Északról, ha megengedi.
– Hm, – mormogta nagyapám és gyanakodva szimatolt.
– Hm, – ismételte rövid idő mulva. – Ügyészkoromban arrafelé az
országuton kirabolták a postakocsit. (Felemelte a hangját és bozontos
fehér szemöldöke alatt vészjóslóan villant meg szelid szeme.)
Pisztollyal lőtték le a kocsist. És a tettesek eddig nem kerültek kézre.
– Huh! – kiáltott fel tréfás komolysággal a kis ember. – Pisztollyal
lőtték le a kocsist – utánozta szakasztott hiven a nagyapámat.
Majd, mintha egy nem régen abbahagyott mondókát folytatna, előrehajolt
az asztalnál és a borospoharakat megtöltötte.
– Tehát, kedves Pál bátyám, látom, tapasztalom, kezemmel tapintom és
torkomban érzem, hogy a jóisten megáldotta szorgalmadat. Látom, hogy
eszed, tehetséged és szived megérdemelt gyümölcsökhöz juttatott. És
igérem neked, hogy ezután másképpen lesz. Vezéri Ignác mondja neked,
akinek hamis szó még nem hagyta el az ajkát, hogy Vezéri Pál többé nem
lesz választó, hanem ő lesz a választott. Te leszel a követ ebben a
városban, ha van még erő ebben a két karban. (Pedig van!) A te dicső
neved leng a magasan lengő zászlón… Éljen Vezéri Pál!
A poharát nagy zajjal a többihez kocintotta és fenékig kihajtotta.
Ezután nemsokára Vezéri Pál emelkedett szólásra. Felállott és a két
kezét az asztal lapjára helyezte, miután befelé fordította a
pecsétgyűrűjét, amely a szavak megindításánál már sokszor jó babonának
bizonyult.
Némely gyermekkori emlékeken megkezdve, hosszadalmasan magyarázta meg
öccsének, hogy milyen kiváló férfiú lett belőle. «Csak azt sajnálom,
hogy nem voltál osztályostársa küzdelmeimnek», – mondta többek között.
(Az ifjabb Vezéri esküre emelte kezét. Ezután az lesz.)
A poharak megint csörögtek.
Éjfélre járt, amikor nagyapám megunta a nevetést és hazafelé kocogott.
Az utcán az akácok alatt megállott és görbe botjával számtalan vonalat
húzott a porba.
– Ha tíz-tizenöt esztendővel öregebb volna ez a bizonyos Vezéri – mondta
mély meggyőződéssel – bizonyosra venném, hogy ő a postarabló. Nyomban
vasraveretném a csendbiztossal.
A kapunál még megállott és toppantott:
– Vasra veretném.
Még sokáig hallottuk szobáinkban a csendes csillagsugaras éjből a két
Vezéri pohárköszöntőit. Behúnytam a szemem, de mindig az egérszemű
embert láttam, szemben vele a kipirult és felhevült nagyszakállú
bátyját, a háttérben, a diófa alatt szótlanul lapul meg a család, a szép
Katinka anyja ölébe hajtja fáradt fejét.
Korán reggel felköltött nagyapám.
– Azt hiszem, még se ő volt a postarabló – mondta. – Ahoz több bátorság
kell, mint amennyit ebben az emberben észleltem.
Az uton csakhamar találkoztunk Vezéri öccsével. Egy fűzfagalyat faragott
a bicskájával és a csizma nagyon fényes volt a lábán. Sunyin köszönt a
nagyapámnak. A kész fűzfasíppal pedig engem ajándékozott meg. Amikor
tovább mentünk, egy utcasarokról láttuk, hogy a Vezéri öccse az utca
közepén áll és csizmájában gyönyörködik.
Téli út.
Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján
elhelyezte és a gondolatok mint búcsuzó vándormadarak mind ritkábban,
mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél,
midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy
takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában és mintha
még a küszöbön állana a feketeselyemruhás, pirosálcás uridáma, az álmok
dámája, kis lakk-topánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az
udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül, – ebben az időben
Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis
fekete szinésznő, fekete ruhában, fekete selyemharisnyában, sastollas
kis kalapban és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen
fésült, mint ahogyan Szindbád a kis szinésznőt egyszer, utoljára látta.
Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt
kéjek óráiban a szinésznő, amig Szindbád, a csodahajós egy napon
elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban
jelentkezik.
Elmult éveiből, búbánatos, kalandos ifjuságából ugyanis emlékezett arra,
hogy vannak rejtélyes álmok, álmodások, amelyek egyszerre két szivet
keltenek fel, mint egy fészekből való fecske-testvérek, amelyek
egymástól messzire röpdösnek.
Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis
szinésznő – akit pedig már egyszer elfelejtett – éppen olyan furcsán,
titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol rája, mint
Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire
látja a párnán maga mellett.
Lehetséges, hogy a kis szinésznő valamerre óhajtja őt, mert a szive
üres, szabad és az elmult dolgokkal édeskedik; messzitünt férfiú feje
körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakál nem látszik a
kis szív tükörén.
Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett,
útnak indúlt, – bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett
csapongó jégsirály szárnya.
A nyomok a nagy téli időben Eperjesig vezették.
A városkát öles hó sáncolta körül és a hófuvásban a régi házak
olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az
emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik
mellett bandukoltak a fa-szállító tótok, mintha Andersen meséiből
megindúlnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy
értelmes szemű, rablóképű korcsmárosra, aki pontosan tudta, hogy
vándorszinészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és
merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat
kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között és a kis vonat talán
már nem is kapaszkodik.
Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a
szinészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak
zálogban a fogadósnál.
Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint
utána indúlt. Igy szinte becsesebbnek látszott előtte a kis
szinésznőcske, mint a szinestollas madár, amely az erdő mélye felé
menekűl a közelgő lépésekre.
– Utánamegyek! – mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában
bolyongott és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után
szaglászódva.
A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanúl
károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közé ásott gyaloguton
végre egy orosz-sapkás, rövidbundás urihölgyet látott közelegni. A
dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád
őt megközelítette, kiderűlt, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan
finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj
körül keskeny, kedvetlen ránc vonúlt el. Csak a nefelejts-kék szempár
tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra, aki kalapját megemelte. (Idegen
városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az urihölgyeknek, mert
szerette, ha ismeretlenűl is udvarias és vallásos embernek vélik.)
A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú
lovag-keztyűjét még egyszer megvizsgálta és magában azt gondolta:
– Valami öreg bárókisasszony… Ha Paula nem volna, most utánamennék és
Eperjesen maradnék!
Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebédutáni
feketekávéját azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a
bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.
A kávés felesége volt ő; egykor kaszirosdáma Pesten, de most figyelmesen
olvasgatta a képeslapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján és az
idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már
nem kiváncsi az idegen urak mondanivalóira.
Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszinű keménykalapjaikban és
gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú primás kezet
csókolt az asszonynak és a sarokba rakott hangszereket kérte valamely
délutáni lakodalomhoz.