felöltözködött és az udvaron friss levegőt szívott.
– Magáért jöttem. Az ura küldött.
– Haza megyek, ha megigéri, sohase mondja meg senkinek, hogy engem
trikóban látott.
Szent Jusztina estéje.
Nem tudom teljes bizonyossággal, él-e még Farbaki, az utolsó eleven
kalendárium, aki majdnem olyan biztossággal tudta a magyarországbeli
névnapokat, mint akár a cigányok és ennek folytán sohasem hiányzott a
kenőcs sem csizmájáról, sem kocsijáról, – mondom, Farbaki helyett is
közlöm önnel, hogy szent Jusztina napja a naptár azon részében
foglaltatik, ahol a régi természet a hónap cimében taposókádban táncoló
embert és muzsikáló legényeket mutat. Régen láttam már azokat a falusi
kalendáriumokat, amelyek hajdanán még nem végrehajtási levelek
társaságában függtek az apák házaiban a szegen; talán nincsenek is már
olyan kalendáriumok, amelyeknek lapozgatása valósággal gusztust csinált
az esztendő végigéléséhez, mint a konyhából kiáradó ételillat az
ebédhez. Azokban a falusi kalendáriumokban a pirosbetüs ünnepnapokon
kivül minden hónapnak meg volt rajzolva a kellemetessége. A fametsző
szánkázó házaspárral nyitja az évet, a képecske hátterében kis falusi
torony integet és nem hiányzik a havas országut mentéről a hókalapos
kőszent sem. Mindjárt vége lesz az utnak és ott, ahol a kis torony
mutatkozik, bizonyosan van egy meleg ház is, ahol barátságos
vendégeskedés várja a szánkázó házaspárt. A halak havában természetesen
krinolinos asszonyságok táncolnak daliás magyarokkal egy nagy szálában,
mig szeptemberben emberfejnagyságu almákat szednek kötényükbe a
meztelentérdü menyecskék. Betegen és szomoruan hányszor gyönyörködtem a
kalendárium-csináló bácsi jókedvében, étvágyában és vadászkutyájában,
amely az utolsóelőtti hónapban vadat szimatolva baktat a télies avaron!
– Szent Jusztina hónapjában tehát a pirosnadrágos zenészek vonják a
nótát a képecske sarkában.
Azon a vidéken, ahol én gyerekeskedtem, közel és távol csak egyetlen
Jusztina volt, akinek kedvéért e név a naptárban helyet foglalt és ez
Csillai Jusztina volt.
Csillai Jusztina életének nagyrészét messzi a fővárosban töltötte.
Háztulajdonosnő volt, mint a mindentudó Farbaki mondta, de nyáron és
ősszel falusi asszonyság lett, aki maga hajtotta a lovakat és a
pisztollyal kilőtt az ablakon, ha a falusi korhelyek nagyon
kurjongattak. Megtermett, hatalmas nő volt, aki éppen a kövérsége miatt
botra támaszkodott, de ez a bot is görcsös furkósbot volt, amellyel
kutyát lehetett volna ütni. Tollas vadászkalapot hordott és rövidszáru
csizmát. A bérlői féltek tőle, mint a tűztől, mert az árendában nem
ismerte a tréfát, viszont arra is vigyázott, hogy a földjeit ne nagyon
használják ki. Bogárfekete szeme komoly szigorusággal tapadt az
emberekre. Kis bajuszkája, mint a nagyon fekete asszonyok bajusza, nem
volt rossz hatással minden férfira. Minden esztendőben megvolt a maga
egy-két kérője, minden esztendőben szó volt arról, hogy férjhez megy
ehhez vagy amahhoz, midőn is eljött a szent Jusztina napja és
megbolondult. A cimbalmot hozzávágta a megunt vőlegényhez.
Bizonyosan volt annak valami oka, hogy Csillai Jusztina házát a
környékbeli uriasszonyságok nem igen szokták felkeresni. Hajh, miért nem
ment férjhez. «Majd az ő kedvükért kötöm le magam valami rongyos
férfihoz» – pattogott vissza Jusztina. A mindentudó Farbaki szerint az
uriasszonyságok elmaradásának még más oka is volt. Jusztina igen viharos
ifjuságot élt át, állítólag az ablakon át szökött meg egy lengyel
hadnaggyal a nagyapja házából, amely Papfalun még korántsem volt
vaskosaras ablakokkal ellátva, mint manapság, amikor pedig már régen nem
állomásozik az ulánus-kirendeltség a környéken. A nagyapó falusi orvos
volt és bizony bánatában meghalt; de talán megvigasztalódott azóta, mert
Jusztina egy akkora sirkövet épített reája, mint egy falusi ház. A rossz
nyelvek szerint – mondja Farbaki – még virágot is árult Pesten Jusztina,
de még szinésznő is volt, a férfiak pedig úgy bomlottak utána, hogy az
már nem is volt természetes. És így jött létre a pesti ház, a nagyszülők
falusi lakán pedig a reperatura, a duplafedél és kényelmes szobák, ahol
a vőlegények Jusztin napja előtt még úgy sétálgattak, mintha már minden
az övék lett volna.
Miután mi, sem anyai nagybátyám, Csáki Pál, sem én nem voltunk
uriasszonyságok, egyszer elindultunk Papfalura, hogy Jusztina napján a
hires hölgynél tisztelegjünk.
– Hadd lásson a gyerek egy kis világot – mondta nagybátyám, miközben a
kocsira emelt.
Az anyám, szegény, szomorúan integetett utánunk és amint eltünt a
látóhatárról, nagybátyám nyomban megigazította vörhenyeges, őszes
bajuszát a kerek katonatükörben. Még a kocsisunk is, akiről pedig
nyilvánvaló volt, hogy bivalybornyú, pántlikás rózsát illesztett az
országuton a kalapja mellé és kedves káromkodásán kivül még egy kis
szónoklatot is tartott a lovakhoz.
– A szép Jusztinkához megyünk, úgy emeljétek a lábatokat!
Nagybátyám helyeslően bólintott.
Gurúlt, gurúlt a kerék, mint már ilyenkor szokott. Elmaradt a kőszent a
kálomista Mogyoród határában és nem mutatott rossz időt, pedig a
mogyoródiak csak az időjárás megjövendölése miatt tartották. Egyszer
csak ott voltunk Papfaluban és anyai nagybátyám, Csáki Pál, hatalmasan
megcsókolta Csillai Jusztina mindkét kezét.
– Az Isten éltesse, drága leányasszony, ha megengedi. Úgy-e bár, nem
lesz alkalmatlanságra itt a kis öcsém?
Az asszonyság fekete szemét felém fordította, kemény ujjaival
megtapogatta a fejem.
– Nem, – mondta – majd el lesz az asszonyokkal, mert a bágyi tanítóné,
meg a helybeli tanítóné is eljöttek, habár az ördög sem hívta őket. Azt
mondták, hogy egy kis finom maniert jöttek tanulni a házamhoz. Hát hadd
tanuljanak az árvák. Kár, hogy ez a fiú nem öregebb néhány
esztendőcskével. Igen jól elmulattathatná a bágyi tanítónét. Pedig
asszonybolondító ember lesz belőle. Nézze csak, Csáki, kacsafarok
formájára göndörödik itt a haja.
– Az a pajkosságtól van – legyintett nagybátyám és panaszkodva füzte
hozzá. – Nem akarja tanulni a latint. Igazán nem tudom már, hogy mi lesz
belőle. De hát merre is van az a tanítóné! Fiatalka lehet a szentem,
farsangon esküdött, ha jól tudom.
– Hohó, lassabban, Csáki uram. Hát aztán engem ki fog mulattatni, ha már
mindenki a tanítóné ruháját szaglássza? Én se maradhatok gavallér
nélkül. Kegyed itt a legkülönb férfi a társaságban. Illendő, hogy a
háziasszonynak udvaroljon.
– Igaz, igaz – bólintott nagybátyám beleegyezőleg, de pirosas szeme
fürkészve futkározott végig a háztájon, amig a nyitott verandán
felfedezte az asztalnál borozó férfitársaságot. De itt csak egy
pillanatra pihent meg a tekintete, tovább kutatott volna, ha Csillai
Jusztina jókedvüen hátba nem vágja.
– Maga lesz a házigazda, Csáki, mert a mostani vőlegényem még arra se
alkalmatos. Hiába, Pesten nincsenek férfiak.
(A mindentudó Farbaki már régebben jelentette, hogy Jusztina most az
egyszer már kész, meglevő vőlegénnyel kezdte meg falusi tartózkodását.
Egy hegyesszakállú, búsképű festőt hozott magával, aki egész nap piros
kakasokat festett, mindig csak kakasokat.)
Engem, mint afféle kis fiut, a tágas falusi ház belsejébe kormányzott
Jusztina, ahol egy elzárt szobában (amelyet csak hosszabb kopogtatás
után nyitottak ki bévülről) két asszony tartózkodott és nyomban
hizelkedve vették körül a megtermett Jusztinát.
Az idősebb, egy elkeseredett, sovány vadgalamb-szürke ruhás asszonyság
álmélkodva csapta össze a kezét.
– Hogyan tud annyi embernek főzni, nagysád? – kérdezte.
A másik, egy kis fiatal szőke és buzavirágszemü, egy darab szappant
tartott a kezében, amelyet a szobában talált.
– Úgy-e bár, nagysád, ez az a szappan, amely oly finommá teszi az
arcbőrt?
A háziasszony erre a kérdésre nem felelt.
– Hoztam maguknak egy kis gavallért – mondta, és gyors mozdulattal
lehuzta a kulcsot az ajtó belső zárjából.
– Majd én vigyázok a kulcsra, nálam jobb helyen van, mert a férfiak már
kezdenek részegek lenni – mondta vidáman és engesztelőleg nézett az
asszonyokra, mialatt a kulcsot a zárba illesztette.
– Jaj az uram – kiáltotta a sovány asszony. – Be csunya részeg szokott
lenni. Istenem, vigyázzon rá, nagysád!
– Majd vigyázok – mondta komolyan Jusztina.
– Az enyém meg a szolgálót ölelgeti – sóhajtotta a másik, a
buzavirágszemü. – Kérem, tiltsa meg neki.
– Nálam csak vénasszonyok szolgálnak – felelt megnyugtalólag a
háziasszony és a következő percben már fordult is a kulcs kivül a
zárban.
Az asszonyok leültek és egy darabig egymásra néztek, később a férjeik
részegségére panaszkodtak és egyhanguan dicsérték Jusztinát, aki majd
vigyázni fog az uraikra. Midőn ezt a témát megunták, engem vettek elő és
kikérdeztek mindenféle dolgokról. Mit szokott főzni az anyám? Hány
szobánk van? Télen szoktunk-e disznót ölni? És hányat? Igaz, hogy a
nagybátyám festi a bajuszát? És mért nem házasodik meg soha, pedig még
nem is olyan nagyon öreg ember?
Tőlem telhetőleg felelgettem ezekre a kérdésekre, amig az idősebb
asszony újra kezébe vette azt a himzett diványpárnát, amelyet
belépésemkor az ölében tartott és jobbról-balról, előlről figyelmesen,
hosszadalmasan nézegette a himzést.
– Borzasztó drága dolog lehet – mondta.
A buzavirágszemü kis szőke asszony szinte lábujjhegyen állva kutatott a
nagy porcellán mosdóasztal rejtelmei között és csaknem felkiáltott,
amikor véletlenül megérintette a vízcsapot és a víz a mosdótálba
csurrant. Egy darabig csendesen, hátrafont kézzel állott a
toalett-szerek felett, későbben észrevettem, hogy megint a vízcsaphoz
nyult, miután reám és társnőjére kémlelő pillantást vetett. A víz halkan
csurogni kezdett a tálba és a finom szappannal olyan csendesen mosta a
kezét a fiatal asszony, mint ahogyan a macska mosakodik. A mosdás után a
leeresztett zsalugáteres ablakhoz lépett és hosszasan nézte rózsaszinüvé
válott kezét, valamint többször megszagolta azt.
– Milyen finom szappan – mondta.
– Ezeknek a nőknek – szólalt meg hirtelen haraggal a sovány asszony –
szükségük van a gyakori mosakodásra. Nem úgy van az, mint a magunkfajta
rendes asszonyoknál, lelkem. Nem nyulnék ahhoz a mosdóhoz ezért az egész
házért.
A kis szőke a füléig elpirosodott és a háta mögé rejtette a kezét.
A sovány asszony arcán mérges ráncok jelentkeztek.
– Én nem irigyelek tőle semmit. Nehezen szerezte. Nézze ezt a sok
férfiarcképet a falon. Pfuj, de utálatos ez a sok bajuszos, szakállas
ember. Szégyelnék aludni ebben a szobában. Nem veszi észre, hogy milyen
furcsán néznek ezek a férfiak a falakról? Mintha a szemükkel is
vétkeznének. Nem is tudom, hogyan tud meglenni ő ezek között a képek
között.
A buzavirágszemü félénken körülhordozta a tekintetét, aztán gyorsan
lesütötte, mert a sovány asszony mérgesen akaszkodott a tekintetére.
– Nem tudom, hogy maga hogy volt vele, mert hiszen maga mindig falun
lakott, de én a városon jártam az iskolába és a felsőleányba. Hát csak
annyit mondhatok magának, hogy nekem is lehetne ilyen mosdóm, meg tán
finomabb szappanom is, ha akartam volna. Értse meg, teljesen éntőlem
függött. A gazdag Benedek úr – hallotta hirét? – mindig üzengetett az
anyámnak, hogy küldjön már el hozzá, nem bánja meg. De az anyám nem
küldött.
– Engem is hivott az esperes – mondotta felvillanó tekintettel a kis
szőke, hogy ő se maradjon hátrább.
A sovány asszony legyintett a kezével és megvetőleg fintorította az
arcát:
– Micsoda az esperes Benedek úrhoz mérten! Annak az öregembernek három
háza volt a városon. Az övé volt a legjobb füszerüzlet. De ő csak este
ment be a boltba. A pénzt megolvasni. Napközben a leányiskola körül
őgyelgett és bizony Isten, engem várt. Ezt még az uramnak sem mondtam
meg soha. Amilyen bolond, agyonütne érte.
A buzavirágszemü e bizalmas vallomások hallatára bátrabb lett, közelebb
lépett a falhoz, ahol azok a rettenetes képek voltak és csaknem olyan
hangon, mintha az esperes őreá is várt volna valahol, elszántan a falon
függő képre mutatott:
– Nézze, itt van ő is lóháton, még pedig…
– Láttam – felelt a sovány asszony epésen. – Az ilyenek még a lóra is
felülnek. Könnyü nekik. Se férjük, se gyerekük. Egész nap moshatják a
testüket. De kell is, hogy mindennap mossák – tette hozzá haragos
megvetéssel.
Majd elhallgattak. A sovány asszonynak megint a diványpárnára esett a
tekintete. Végigsimította a kezével.
– Hanem ez szép kézimunka. Nem bánnám, ha az enyém volna.
Ültünk, üldögéltünk. Egyszerre cigánymuzsika hangzott fel a házban és
nyomban utána egy rekedt férfihang kiáltása.
– Jaj, az uram – kiáltott fel a buzavirágszemü asszony.
A másik egy darabig hallgatózott.
– Az a, Tóvölgyi, ismerem a hangját, nálunk is így kiabált, hogy
száradna el a torka – mondta a sovány asszony.
A buzavirágszemü félénk, de gyülölködő pillantást vetett társnőjére,
majd mikor a rekedt üvöltés odakint elhallgatott, hirtelen a sovány
asszony felé fordult:
– Mondja, Irma néni, mi volt magának az anyja? Azt mondják, hogy egy
suszterné volt!
A sovány nagyot nyelt.
– Az igaz, hogy iparosember volt az apám, de az anyám nem volt
bábaasszony Bágyon.
– Az enyém se – mondta minden meggyőződés nélkül a szőke.
A muzsika vigan hangzott a verandáról. Csörögtek a poharak, hangos
férfiszó hangzott fel, majd egy tányér tört el erősen csörrenve a kövön.
Aztán egy pofon csattanása hallatszott. Valaki dühösen kiabálta.
– Zsiványok, rablók!
A szőke asszonyka kuncogva kezdett nevetgélni, mikor ezt a hangot
meghallotta. A sovány vérvörös arccal ült helyén és az öklét
összeszorította.
– Majd megtanítom otthon a gazembert – sziszegte.
Aztán megint rikoltott a klarinét és a nagybőgő búgásába szinte
megreszkettek a falak. Félhomály, alkonyat lett odakünn… Hosszasan
elnyujtva a hangot és reszelős torokhangon énekelt most valaki… Nem
szóltam, de megismertem a Csáki Pál hangját.
Később ezután nemsokára, mintha földrengés támadt volna hirtelen, a
cimbalom csengve, bongva, recsegve, ropogva zuhant le valahová.
A nagybőgő még morgott a távolból, aztán lassan csendesedett odakint az
időjárás.
Nemsokára azután Csillai Jusztin nevetve nyitotta fel az ajtót. A haja
kissé kócos volt és a szeme furcsán kancsalított.
– Asszonyok, – mondta teli szájjal – az uratok haza akar már menni.
Két ázott, szomorkás és tépett férfi nyomakodott a szobába. Mögöttük
benyult Csáki Pál is értem és addig el sem eresztette a kezem, amig kint
a kocsin nem ültünk.
A házból még egy pofon csattanása hallatszott. Ki adta, ki kapta? Ezt
talán csak a mindentudó Farbaki tudná. A kocsi sietve gurúlt hazafelé és
nagybátyám egész uton hintázta a fejét, mintha rosszat álmodott volna.
Nagyapám jó táncos volt…
Hajdanában a nagyapám volt a leghiresebb táncos (a harmincas években,
Magyarországon) és erre gyakran nagyon büszke voltam életemben.
Nagyapám sovány, karcsú és hosszúlábú fiatalember volt, aki még késő
öregségében is élénken villogtatta szurokszínű szemét hófehér, bozontos
szemöldöke alól. Aztán: a bajusza sem fehéredett meg véglegesen soha, a
szakállát gyakran borotválta, a haja rövid volt és tüskés. Pedig már
kilencven esztendős is elmulott. Csak a nőkről változott meg a
véleménye… Furcsa, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt hogyan változik
némely ember véleménye! Mert hiszen még nem is olyan régen a
térdkalácsát törte el egy kis varrókisasszonyért, aki után Budapesten,
az Üllői-úton egy sikos téli reggelen sietett. A leányka a villamos
kocsira ugrott, a nagyapám utána, ámde a lépcső fagyos volt és a
nagyapám megcsúszott, midőn is térdkalácsát kettérepesztette.
De a harmincas és negyvenes években még a térdét sem törte. És az öreg
asszonyságok, akikkel nagyon szerettem a nagyapámról beszélgetni, mindig
olyanformán emlékeztek meg róla, mint a legjobb táncosról.
Sajátságos, hogy mennyit hallottam a nagyapámról az öreg
asszonyságoktól! Mintha ő lett volna az egyetlen valamirevaló férfiú
Magyarországon akkor, akkoriban… Az apámról sohasem beszéltek nekem a
nők. Pedig szép, komoly és gazdag férfiú volt, akinek nagy, gömbölyű
szeme volt, amellyel bizonyára nemcsak a férfiakat tudta megigézni,
hanem a nőket is. Fiatalember koromban gyakran udvaroltam azoknak a
nőknek, akiknek biztos tudomásom szerint az apám is udvarolt egykoron.
Mathilde, a kis tanítónő, akinek fodros szoknyája után eleget járkáltam
a vidéki kisvároska utcáin, anyám előadása szerint régen nagy
felfordulást idézett elő családi életünkben. Egykor atyámat is megigézte
bodros fürteivel, énekes hangjával és anyám bizonyos elégtétellel látta,
hogy kamaszkoromban sikerült meghódítanom Mathilde kisasszonyt, a kis
tanítónőt.
– Mathilde – mondta egy estén, amikor egy szerelmes levelet elcsipett –
jóravaló nő, megérdemli, hogy finoman és udvariasan bánjál vele…
Atyáddal szemben szépen viselte magát, bebizonyította, hogy nemesen érző
nő: lemondott róla, midőn én ezt kivántam.
Mathilde, pedig elég gyakran vallattam a hosszú kisvárosi délutánok
folyamán, midőn a kertek alatt sétálgattunk (késő ősszel), sohasem
beszélt atyámról. Elpirúlt és nagyot hallgatott. Sóhajtva tépett le egy
falevelet valamely utbaeső fáról és a szájába vette a falevelet. Nem,
sehogy sem akarta elmondani, hogy mi volt közötte és atyám között a
multban, hogyan udvarolt neki atyám és mit mondott udvarlás közben? És
ezért aztán nemsokára abban is maradtak a kertek alatti séták, bár
anyám, okos nő létére, pártolta ezt az ügyet. Szivesen látta, hogy az
unalmas és egyhangú kisvárosi életben a korcsma és korhely cimborák
helyett egy komoly és érett nővel foglalkozom, aki «már egyszer letette
a vizsgát», – mint mondani szokta. Sajnos, Mathilde nem tudott sokáig
érdekelni, és lassan nem tudtam már méltányolni nemes jóságát sem,
amellyel szüleim iránti engedelmességre és tiszteletre oktatott. Atyám,
a gömbölyű szemű, komoly és gazdag férfiú tehát sohasem érkezett hozzám
olyan közelségbe, hogy a nők szájából hallottam volna magasztalni
nagyságát, vagy komolyságát, vagy egyéb tulajdonságait… Ellenben abban
az időben, amíg egészen fiatal ember voltam, még lépten-nyomon hallottam
öreg hölgyektől, hogy nagyapám, aki szegény volt, komolytalan volt és az
ügyvédi vizsgával egész életében adós maradt, hogy nagyapám milyen
nagyszerűen táncolt a harmincas és negyvenes években… És általában
milyen pompás és kitűnő férfiú volt! Akire állandóan büszke lehetek és
igyekezzek nyomdokaiba lépni. – Ezt mondták az öreg hölgyek és halkan,
lassan, elmerengve sóhajtottak. Mintha csak azt sajnálták volna, hogy
nagyapám többé nem táncol úgy, mint a harmincas és negyvenes években
táncolt.
… Mondtam, hogy abban az időben a kisvárosban laktunk, ahol félig-meddig
rokonságban voltunk csaknem az egész várossal? Mondtam, hogy nyárvége
volt és én Pestre készülődtem az iskolába és a folyón, amely a kertek
alatt suttogva szaladt, a füzesek alatt hosszasan, a lapátot letéve
ringatóztam a csónakomon? És tizenhat éves szememmel elgondolkozva
néztem minden falevél után, amelyet a folyó habja elsodort csónakom
mellett! Messzire a tájon aranyos ruhába öltözött nyárfák állottak
egymástól nagy távolságban, mint megannyi középkori királyok a
történelmi időben, és a folyón túl, egy dombon csinos úri ház
emelkedett, ahol bizonyára Anyegin Eugen, akkoriban kedves hősöm lakott…
Ebben az időben, az ábrándok és a valósággá váló álmok idejében, végre
megismerkedtem Siroki Máriával, aki zongoratanítónő volt a kisvárosban
és azonkivül divatos szoknyát és kalapot hordott. Kövér és egyenes
termetű, nevetgélő és dallamos beszédű leány volt Siroki Mária. Persze,
már nem fiatal és nem a legszebb, de hát hogyan is imponálhatott volna
másképpen a kis leányoknak, valamint nekem, a serkedő bajuszú diáknak?
És míg a csónakomat lágyan ringatta az alig hullámzó folyó, nagyon sokat
gondoltam Siroki Máriára és vele táncos és nagyszerű nagyapámra. Mert
abban az időben egyszerre udvaroltunk a fehérkezű és vörösbarna hajú
zongoratanítónőnek!
Délelőttönkint, amig nagyapám aludt, én kisérgettem Siroki Máriát a
zongoraórákra a kisváros girbe-gurba kövezetén. Még ma is emlékezem az
utcákra, ahová órákra jártunk és ahol Siroki Máriára hosszadalmasan
várakoztam. A Három Péter-utcából mentünk a Rozmaring-utcába, ahol a
szemüveges német mérnök leánykáját tanította az elefántcsontok fogására
szivem hölgye! A Rozmaring-utcából ismét a Három Péter-utcába tértünk
vissza, de nem a rendes úton, hanem egy keskeny gyalogösvényen, amely a
kertek között vezetett. Jobbról és balról nyárvégi, elhagyott, csöndes
kertek huzódtak, ahol őszi némaságba merűlt madarak üldögéltek a fákon.
Siroki Mária, aki a girbe-gurba utcákon, az ezerszemű ablakok alatt,
kandi tekintetek előtt mindig olyanforma sietséggel haladt, mintha
terhére volna az, hogy én, a fiatal tanuló kisérgetem, a kerti úthoz
érve meglassította lépteit és az én szivem is már hevesebben kezdett
dobogni…
Manapság egy kacér és szentimentális vén kisasszonynak látnám Siroki
Máriát, aki élveteg ajkai mögött alattomosan mosolygott a vergődő
ifjú-tanuló szerelmén. Az a hátrahajló kézmozdulat, amellyel kezemet
megszorítani szokta, titkos és mindent sejtető kézmozdulat volt, ahogyan
a kacér szinésznők szoktak kezet fogni. A mosolygása, kiszámított lassú
hangja, öntudatos kacagása és vállának vállamhoz való érintése ma már
talán nem tudna megigézni, de akkor, akkoriban, midőn csónakomat a lassú
folyón ringattam az uszó falevelek között, Siroki Mária hevesen
megdobogatta szivemet, amikor végre a gyalogösvényhez érkeztünk a kertek
közé, amely percért egész délelőttön várakoztam kapumélyedésekben és az
ócska templom eresze alatt…
Itt senki sem látott bennünket, tehát ő ment elől a keskeny
gyalogösvényen és divatos szoknyáját kissé megemelintette magassarkú
cipője felett.
Kalapjának structolla néha megérintette az arcom és a ruhájából kiáradó
erős parfümöt teli tüdővel szívtam magamba. Feltolta arcáról fátyolát és
hirtelen megállott, hogy válla mellemet érintette.
– Igazán szeret? – kérdezte és a szemét hirtelen lesütötte, miután előbb
figyelmesen arcomba nézett.
– Sohasem felejt el? – kérdezte később.
A kezét nyujtotta, amelyet megcsókoltam… Néha, ritkán puderes arcát is
engedte megcsókolni… (Régen volt! Ugyan ki emlékeznék minden csóknak az
izére?)
Kipirulva és felhevülten értünk ki a kertek közül a girbe-gurba
utcácskára, a Három Péter-utcára, ahol kandi pillantással lesték már az
ablakok mögül a zongoratanítónőt.
– Isten vele! – mondta suttogva a fátyola alatt. – Most már nem kisérhet
tovább. Lesnek reánk… És, tudja, a hírnevem. Maga még nem vehet engem
feleségül.
– De, igen, feleségül veszem! – feleltem nagy elhatározással.
Csöndesen, szeliden, szinte megadással rám mosolygott.
– Isten vele! – ismételte. – Engem mindig meg fog találni. Mert én
sohasem felejtem el magát.
Kezét nyujtotta és titokzatosan, forrón megszorította a kezem.
És délután, midőn Siroki Mária utrakelt a zongoraóráira, már a nagyapám
várta őt az utcasarkon és harmónikás nadrágjában, amelyet acélgomb
tartott a cipősarkon, ruganyosan lépegetett a tollaskalap mellett.
A lovaglóvesszőjével a térdét ütögette és puha kalapját félrecsapta
fején.
Vigan és könnyedén mendegéltek egymás mellett.
A kis girbe-gurba utcák szinte hangosak lettek egyszerre, amint ők
beléptek az utcába.
A kisasszony teli tüdőből kacagott azokon a dolgokon, amelyeket a
nagyapám félig feléje fordulva, félig elfordulva mesélgetett neki.
Ah, mit adtam volna azért, ha tudom a tréfákat, amelyeket nagyatyám
tudott, hogy megnevettettem volna Siroki Máriát, mint ő megnevettette!
«Nem csoda, – gondoltam elkeseredve – hisz már a harmincas és negyvenes
években is a legjobb táncos volt Magyarországon.»
A csónak halkan ringott a folyón, a falevelek között és megint csak azt
gondoltam, hogy a nagyapám a legjobb táncos volt és én semmi sem vagyok,
csak egy fiatal tanuló…