mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak és
Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér
oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak
fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól.
Szindbád a sinek közé gurúlt, vonatok mentek el felette, tüzes hamut
lapátolt a fűtő és egy zsíros papiros is kerűlt a szomszédságába,
amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig
próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást szinlelt, mig az éj
leszállt és sikerült észrevétlenül elszökni a vasuti sinek mentéről, be
a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte.
Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult, –
ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis
hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat
keres a város apraja-nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék
szellőztetik a hegyet és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző
szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az
este, kivilágítják a várost és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják:
sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. – Az ének cseng, a zene
zeng, a poharak zörögnek és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák
őket. Egy ismerőse volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az
aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött
volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött és azt
kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon
megcsókolta Szindbádot és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony
leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem, –
akkor eljöhet utánam, hozzám. Igy kerűlt Szindbád az aranyvárosba, a
bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a
póni-fogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott és
krétával keresztet huzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd
egyszer ujra erre jár. De meghalt közben… Fagyöngy lett. De a kaput
mégis megtalálta és ott ült csakhamar a bányászné szobájában.
A bányászné a tükör előtt ült és a haját fésűlte. Hosszú aranyszőke haja
volt és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó
vizén. Járt-kelt a fésű és természetesen ezen idő alatt ő volt a
legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy
pesti külvárosban. «Én is lehettem volna fésű» – gondolta Szindbád, de
aztán igyekezett észrevétlenül maradni.
A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a
selyemhuzatu ágy nagy boszuságára. Mert selyemből volt az ágy,
amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba
levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyujtózkodott – már
amennyire egy gyöngy ezt megteheti – és magában azt gondolta, hogy
milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.
Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér
álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott,
amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott és eltünt a
selyemágyban. Lecsavarta a lámpát.
Duna mentén.
Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna
mentén és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szivét gyógyította.
Idegen embereknél lakott és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol
lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett
bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely
olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténkint egy
lámpa égett a víz felett és fehér sugarakat küldött a fekete vízre.
Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vizen, meg-megálltak,
horgonyt vetettek és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett
Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók
a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszu és hallgatag
kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő
vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a
bécsi hajó szelte át a vizet és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen
evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a
kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten
fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek és
hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett szines ruháju asszonyok
és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön és kis zsebkendőiket
Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehérnadrágos és aranyos
sapkáju hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos
lépésekkel megy végig a fedélzeten és hódító pillantásokat vet a
nyersselyemruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó
eltűnt a folyó kanyarulatánál és Szindbáddal csak a romok maradtak,
amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok
laktak és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok
(biborpalástban és nagy sarkantyus csizmában) a lovagokkal és az
udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszuderekú ruhát és arannyal
himzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra
ültek és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna
a hegy lábát nyaldossa, a nők nem igen fürödtek, mert az még nem volt
divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a
vártemplomban és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők
gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint
manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát
csak egyet mordult és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy
Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár
kápolnájában…)
Azután este lett.
A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejü parasztházak
eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a
régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek és
egy kibontott hosszu fehér fátyolt lebegtettek a viz felett, majd
megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben és erre csend lett a
nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova és elvitték
hirét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis
faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek, – gondolta
Szindbád – elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy
kis falu alatt feketeszemü, domboru keleti asszony füröszti fehér,
gömbölyü térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg
áramlat támad és a meleg hullámok körülfolydogálják a fehér lábakat.
Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme
tapadt.) – Aztán éjszaka lett és ekkor megérkeztek végre Szindbád
barátai, – a magas töltésen tovarohanó vonatok…
A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasuti
töltésre látott, amely ott huzódott keresztül a falucska közepén és a
töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok
mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken
sietve gurúltak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a
Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös
fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tájra. A
gyorsvonatok amerikai tipusu szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a
kis falucskára, aztán eltüntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladnak
el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma
volna az utolsó napjuk és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent
meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyrabecsült látogató lépne a
tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. «I. e.» mondta a
vashíd és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő
percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga
távirópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol
finom nők és urak álltak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó
üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villannak meg, a
szakács fehér sapkában néz ki a tájra és a mozdony hídján komolyon és
megfontoltan áll a kormos fütő. A hosszu kocsik sietve futnak céljaik
felé és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján.
(Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld
pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemében, de az
ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van…)
Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a
személyvonat vastag kéménye és sűrün ontja fekete füstjét a tájra.
Hö-hö-hö… mondja a mozdony, amint átgurúl a vashídon és a mozdonyvezető
kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve,
elgondolkozva néz előre a sineken. A gőz fehéren, sisteregve repked a
kerekeknél és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak
ujév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros
személyszállító kocsik fáradt egykedvüséggel sorakoznak egymásután, de
odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemü gyerekek bámészkodnak
a falura, a bőrkanapékon füző nélkül ülnek kövérkés mamák és kiterített
szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan
nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember
éppen a függönyt ereszti le gondosan, mig a vonat végéről víg énekszó
hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban és a legények
félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályu kocsik közepén
álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszu, jókedvü szemü fiatalemberek,
akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek
egy feketeruhás, fehérharisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki
megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A
széltől megborzolt haju leányok – talán utazgató nevelőnők vagy
tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek –
világos bluzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat
ablakából és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő
Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a
lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A
vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját és
úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról és a vállas kalauzok
hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasuti kalauz szeretett
volna ekkor lenni; midőn is fehér keztyüben lépne be a női osztályba,
ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemü
menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről,
indulásáról és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött…)
És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a
magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, mig a
lámpások hosszu fénysávot vetnek előre a sinekre, a kocsik tompán
görögnek és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcu és tekintetü
külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben és becsületrendjelvényes urak
ujságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül,
megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete bajuszu és
Henry-szakállas hálókocsi-ellenőr volt, aki aranyos sapkájában előkelő
nyugalommal nyit be a hálófülkébe és a szundikáló szép román asszonytól
hüvösen, de finomkodva megkérdezi: «Asszonyom, nem parancsol még
valamit?» És az expressz-vonat tompán gördül tova a sineken, mig az
elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest és nyugalomra tér a
házigazda feleségével…
Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva huzódik tova
egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe huzott sapkával ül a gépész és
hosszu füstöket szí pipájából…
Nem, a tehervonatra már nem igen gondolt Szindbád, midőn így élt egy
nyáron a Duna mentén.
Szindbád és a szinésznő.
Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott… Késő éjszakára járt és
a teli hold köpenyegalakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád
hallgatagon ült a kocsiderékban és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a
szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott és Szindbád szerfelett
csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajjon miért kell
neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni,
amikor nyugodtan aludhatna ágyában? – Ez az eset így esett:
Szindbád – akkor még csak száz esztendős fiatalember volt – falura
költözött egy barátja meghivására.
Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és
nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve
nagyanyja meséi jutottak eszébe, mig a hegyeslábu varóasztalka mellett
szomorúszemű, szép édesanyja ül és fehér vásznat varrogat a pirosló
alkonyatban. – A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában
körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy
Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona, vagy valami
leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk
mind egy nemzetségből valók.
A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül,
megjárja a határt és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is – a
gyermekkori kántor… Az asztalvégen ül és beborozva virágos dikciókat
mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólyafészek és a
házőrző komondort Tiszának hívják… Szindbád sokszor elgondolkozott
magában, hogy egy egész, elmultnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha
századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az
emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy
furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most
is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a
háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt
és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem
látszik tudomást venni, hogy nem a százesztendő előtti ember ül az
ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani
házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az
ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és
ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé
állanak és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe… És aztán úgy is
történik.
Asszony is volt a háznál.
Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a
fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború kebelű
asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony
képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel
táncolnak az unokájuk lakodalmán és aztán a falra költöznek, arany
rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő
asszonyok sorát, örömét és bánatát.
A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával,
haloványságával. Még nem volt gyermeke és ugyanazért mindig
gyermekfőkötőket hímzett.
Etelkának hívták és észrevétlenül szokott eltünni az ivóasztaltól,
amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A
kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégis csak a cselédek
gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így
szólott a házigazda vendégéhez:
– Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a
szinházba…
Szindbád elgondolkozva szivta szivarját és csendesen kérdezte:
– Talán szinésznő volt a feleséged?
Kápolnai megcsóválta a fejét.
– Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyratörő, bolondos
emberek, elvégeztették vele a szinésziskolát. Gondolták, a szinpadon
hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg
vele. Sohasem láttam szinpadon.
– Hát aztán hogy volt tovább?
– Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a
szinpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt
mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle.
– Aztán mégis a feleséged lett?
– Igen, mert megigértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a
feleségem lenni, elmehet szinésznőnek. Én nem tartom vissza.
Szindbád nagyot szivott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe
borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei
között.
– Azt tanácsolom, hogy ne vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon.
Kápolnai vállat vont.
– Már nem lehet. Megigértem neki.
Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkivül
menekült el a házból, éjfél lett és a háziak még mindig nem érkeztek
meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a
szinészek a Rip van Winklét játszták ma este. Unalmában végiggondolt az
operetten, a szinésznőkön, akiket valaha Lisbeth
tarlatánszoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta ujra a kecses
bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke
röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon – vezet el a nyom…
Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött
Kápolnai a feleségével a szinházból.
A házigazdának feltünően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt
és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett
hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult
volna.
– Köszönöm, – ismételgette hálásan.
Kápolnai elkeseredve hajtott fel egy pohár bort.
– Igazad volt, – mondta torkát köszörülve – kissé korai volt a próba.
Még csak két éve a feleségem.
– Nos, hogy viselkedett?
– A lehető legfurcsábban. A szinházban nyomban felfedezett ismerősöket.
A nézőtéren ülő szinésznőket és szinészeket. Előbb a páholyba csődítette
őket, majd elment velük a szinpadra, vizitelni a primadonnához. Egy
kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők
voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű
igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori
szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam, hogy nyomban
adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem
adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Szinész! Tudod mi van ebben a
szóban? Minden ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a szinészek között
jól érezte magát az én feleségem.
Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kivánt. És másnap nem is
csodálkozott, hogy Kápolnai és a felesége feldúlt arccal ülnek az
ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.
Egy pár nap mulva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett
haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült.
– Etelka elment szinésznőnek, – mondta csendesen, fojtott hangon.
*
Igy történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros-szekéren (a hintó
Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt és visszatérésre birni.
A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal
védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai
egyszer szintén felcsap szinésznek, hogy együtt pályázzon a feleségével,
ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma
és a tollas-föveg. Előbb tán a karban énekelne és onnan lesné égő
szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.
Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még
félig aludtak és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak
álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az uton mély
sár volt de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a
vidékiek tiszteletére helyezték volna a köveket az útra a városka
lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola
felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A
torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a
hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények.
Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az
utcasoron, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük
Szindbád kocsijába esett.
A fogadó az «Arany Elefánthoz» volt címezve és olyan sötét, szomorú
volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy
gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon.
Szindbád az asszonyról tudakozódott.
– Utazó az úr? – kérdezte a fogadós.
– Nem.
– Azért, – felelt fenyegetőleg az «Arany Elefánt» tulajdonosa. – Mert
nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény
sem a szoba áránál.
Szindbád ismét az asszony iránt érdeklődött.
– Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni, – felelt a fogadós és
egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A
szoba dohos volt, alacsony volt és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A
falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek
ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét.
Délután, mikor az utcára lépett, az «Arany Elefánt» tömlöc-szinű falán
egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A szintársulat a városba
érkezett és estére a Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség
pártfogását kéri Dunai Döme szinigazgató.
– Ez az! – kiáltott fel Szindbád. – Itt van Etelka.
Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és
pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette,
amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta
csalogatnák a vevőket. A fotografus bódéja előtt gyönyörködött a
helybeli tűzoltó-főparancsnok arcképében. A cukrászda mályvaszinű
függönyei mögött egy barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát
fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette.
Besietett nyomban a citrom- és vaniliaszagú boltocskába és hevesen
ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a
sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják… De
Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan
fizetett és már el is ment, pedig szivesebben a cukrászdában maradt
volna. Céltalanúl őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki
asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe
és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy
öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád
lakk-cipőjét. Majd egy borbély-bolt előtt a vörhenyeges bajuszu gazda
hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen
van nyírva… S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban
és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt fölhuzzák.
Lassan megtelt a terem…
És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt,
a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta és
félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől és kis kard van az
oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a szinfalak közül és halkan,
szivére szorított kézzel énekelt valamely dalt. Szindbád látta fátyolos,
ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang:
– Hangosabban kisasszony.
Morajlás, zúgás, pisszegés, «csendet!» kiáltások hangzanak fel nyomban.
Az ének elakad és Etelka ijedten, könybeborult szemmel áll a dobogón.
Reszket mind a két keze.
Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is
tapsolnak és hangosan kiabál valaki hátul.
Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka és a
tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.
Egy parókás szinész siet elő a szinfalak közül. Karját nyújtja Etelkának
és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált:
– A kisasszony rosszul lett.
A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri
susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most
négykézlábra ereszkedve jön be a szinre…
*