életemnek a boldogsága szokott lejátszódni és összeszoruló szívvel
láttam, hogy a nagyapám ugyancsak csókot nyom a Siroki Mária arcára.
Talán ugyanarra a helyre, ahol délelőtt én csókoltam meg szent
áhitattal… Hisz ő volt a legjobb táncos valamikor.
… Az anyám, szegény jó anyám vette észre legelőször a változást, ami
fiatal szivemben történt. A bús szomoruságom, a kedvem, a bánatom nem
maradhatott előtte titokban.
– Mathilde-dal van valami baj? – kérdezte egyszer titkon és csöndesen.
Megráztam a fejem.
– Már nem ismerem.
– Nos? Tehát Mária miatt busulsz? – kérdezte jóságosan.
Eleinte nem feleltem, de később könnyezve és elkeseredve árultam el
nagyapámat.
Anyám eleinte nevetve hallgatott.
– Ki hitte volna az öreg úrról! – kiáltotta.
Később, bánatom láttára, elkomolyodott és megigérte, hogy majd segit a
dolgon.
És ezen az estén családi tanácskozás volt az ebédlőben.
A tanácskozáshoz megérkezett György nagybátyám a szomszéd faluból és a
férfiak elkomolyodva hallgattak már a vacsoránál. Még a régi családi
képek is szinte fejcsóválva nézegettek alá a falakról, csak nagyapám
látszott vidornak és megelégedettnek.
Én a szomszéd szobából hallgatózva, repeső szívvel hallgattam anyám
vádbeszédét az asztalbontás után. Szenvedélyesen, szinte haragosan
támadta meg nagyapámat magaviselete miatt… Atyám csöndesen ült helyén,
mig György nagybácsi többször dörmögte:
– Mikor nő be a fejed lágya?
Sokáig és hevesen folyt a vitatkozás, nagyapám eleinte nem hagyta magát
és csak sokára engedett.
– Helyes, nem kisérgetem többet Siroki Máriát, de a kölyök sem! –
kiáltotta. – A föld alá bújnék szégyenletemben, ha a saját unokám elől
kellene megretirálni.
– A fiú sem kisérheti többet a dámát – mondta ki atyám a határozatot.
Én nemsokára ezután elmentem a folyóról, a falevelek között ringó
csónakból, de gyakran büszke voltam, amikor hallottam, hogy nagyapám
milyen pompás táncos volt a harmincas és a negyvenes években.
A katona.
Balkáj György, vagy más néven Bőrcsuha, középkori zsoldoskatona volt és
egyszer késő ősszel a Kárpát pirosló vízmosásai között utazgatott.
A háboruk akkoriban szüneteltek és Bőrcsuhának igen rossz kilátásai
voltak a közelgő télre. Húszesztendős kora óta (most már ötven felé
hajlott) megszokta, hogy a háboruból éljen. A koponyáját beszakították,
a fülét megcsonkították, a kezéről is elhagyogatott néhány ujjat, de
mindig megvolt az enni- és innivalója. Végigverekedett Európán és csak
homályosan emlékezett már arra, hogy hány embert küldött a másvilágra.
Jó álma, pompás étvágya volt és hatalmas fogai közül alig néhányat
birtak kiverni a tusakodásokban. Még teljes erejében volt és ime a
királyoknak egyszerre eszükbe jut békét kötni. Bőrcsuha valahol egy
düsszeldorfi korcsmában üldögélt akkoriban (egy régi barátnál) és a
szász háboru kitörését várta. A háboruból nem lett semmi és a
düsszeldorfi barát szépen kiadta az utját az ingyenélő zsoldoskatonának.
Bőrcsuha csupán azért nem ütötte agyon a hűtlen barátot, mert korábbról
ismerte a német börtönöket. Annyit azonban megengedett magának, hogy
tüzes taplót dugjon az eresz alá és hátra sem fordulva, megindult régi
hazája, Magyarország felé.
Utközben verekedett, ahol lehetett, majd eladogatta a fegyvereit, – késő
ősszel, amikor átkapaszkodott a Kárpát hegyszorosain, eszébe jutott
Lőcse és Lőcsén Gadiva János, akivel együtt verekedett Spanyolországban.
Gadiva valamely kolostor elfoglalásánál szerencsésen ráakadt a
kincseskamarára, teleszedte a tarisznyáját az egyházi aranynemüvel és
kijelentette, hogy otthon, Lőcsén várja őt a leányzó.
S egyszer csak megszökött a táborból.
– No, majd megnézem, hogy szerencsét hoztak-e neki a spanyol kelyhek? –
dörmögte magában Bőrcsuha és serényen folytatta utját a pirosló hegyek
között. (Arra gondolt, hogy Lőcsén fűtenek-e télen?)
Alkonyattájban érkezett a vámhoz, a kassai kaput még nyitva találta és
jókedvüen nézegette a csinos háztetőket, tornyokat, magas erkélyeket.
– Itt, úgy látszik, rendes emberek laknak, – dünnyögte magában, amikor
egy kurtafarkú malacot minden felügyelet nélkül látott szaladni az
utcán. Egy darabig önkéntelenül figyelte a malac futását és kiszámította
magában, hogy hány napra való eleség tellene a malacból?
Majd a házak földszintes ablakain pillantgatott be és alázatosan levette
a süvegét egy szembejövő pap előtt. Barátságosan nézegetett az utcán
futkározó gyerekekre, még a kutyáknak is pattintott ujjával. Tudniillik
már akkor elhatározta magában, hogy a telet a kellemes tiszta városkában
tölti és a kovácsműhely előtt, ahol egy lovat patkoltak, segített nézni
a polgároknak. Azt ugyan észrevette, hogy a városban senki sem örül
valami nagyon az ő megérkezésének, egy kövér polgár haragosan kiáltotta,
hogy a szolgáló reteszelje be a kaput; majd egy bőrkötényes ember
méltatlankodó fejcsóválások közepette szemlélte a Bőrcsuha csizmáit.
Bizony azok a csizmák régen voltak csizmák. Később beszélgetésbe próbált
ereszkedni a kovácsműhely előtt, de senkitől sem kapott feleletet. Már
éppen odalegyinteni akart egy polgár fejére, amikor a toronyban
megkondúlt az öreg harang és a városháza felől előnyargalt egy
fehérlovas vitéz. Körülnyargalászott a piacon, aztán gyorsan
visszaszáguldott a várba.
– Hát még holnap sem lesz meg a kivégzés! – dünnyögte egyik polgár a
másiknak.
Bőrcsuha riadtan kapta el a fejét, mintha golyót hallott volna
süvölteni.
– Miféle kivégzés? – kérdezte.
De választ már nem kapott.
Erősen esteledett, Bőrcsuha céltalanul csatangolt a városban, mert senki
sem állott szóba a lerongyolódott zsoldoskatonával. A kapuk becsapódtak
orra előtt, egy asszony sivító hangon csitította sirdogáló csemetéjét:
– Elvisz a vén zsivány bácsi!
És Bőrcsuhára mutatott.
– Hm, – dörmögte magában a zsoldos, – ha soká tart ez az állapot, nem
mondom, hogy bele nem nézek a templom sekrestyéjébe! Hol lehet az a
huncut Gadiva János?
Egy régi korcsma terpeszkedett az útmentén, hatalmas boltívei alatt egy
mécsest hintáztatott az esteli szél és a nyitott ajtón át kellemetes
illatok sodródtak a zsoldoskatona orra alá.
– Legfeljebb itt hagyom a süvegemet! – gondolta magában Bőrcsuha és
elszántan belépett a fogadó ajtaján.
A sötétes ivóban egy össze-visszafarigcsált hosszú asztal mellett
foglalt helyet és bátran zörgetett az öklével.
– Hej, korcsmáros!
Egy széles, potrohos, bőrkötényes férfi jött elő. Az arca vörös volt,
mert éppen bort húzott le a pincében és az nem könnyü foglalkozás. A
zsoldos nem mert a fogadós szemébe nézni, hátha kiolvassa az arcából az
üres zsebeket. Lehorgasztott fővel dünnyögte:
– Valami ennivalót akarok!
A fogadós tetőtől-talpig végignézett Bőrcsuhán, aztán a fejéhez nyult és
levette a bőrből készűlt, megvasalt süveget a fejéről és belenézett.
– Nem sokat ér már ez a süveg, cimbora, – szólalt meg kedélyesen.
Bőrcsuha, mikor a potrohos ember hangját meghallotta, nyomban felkapta a
fejét.
– Gadiva János! Hát nem ismersz már? Én vagyok a Bőrcsuha! – kiáltotta
teli tüdőből.
A fogadós tagadólag rázta a fejét és figyelmesen nézett a zsoldoskatona
arcába. Aztán lassan-lassan elkomorodott, mig végűl tökéletesen
megmérgesedett:
– Mi a manónak jöttél ide? – dörmögte. – Itt nincs háboru, aztán az
idegen frátereket a tömlöcbe szokták csukni. Jobb lesz, ha tovább mégy.
A kassai kapu még nyitva van, mert hazatérő kereskedőket várnak a
kapuőrök.
– János, János! – örvendezett Bőrcsuha, mintha nem is hallotta volna a
mogorva beszédet. – Csakhogy megtaláltalak, öreg cimbora. Emlékszel a
spanyol háborura?… Mikor Madridban gyujtogattunk?
A potrohos polgár ijedten fordult hátra, hogy nem hallja-e valaki a
zsoldos szavait? Az pedig nyugodtan folytatta:
– Hát csak azért jöttem… Pénzem nincs, fegyverzetem nincs. Te talán
azóta polgár lettél Lőcsén?
– Az vagyok! – felelt a fogadós. – És azért jó lesz, ha csendesebben
beszélsz. Mit akarsz?
– Elsősorban jóllakni.
– Aztán?
– Majd meglátjuk. Hej, öreg cimbora, de régen is találkoztunk egymással!
A fogadós betuszkolta a hirtelen nekividámodó Bőrcsuhát egy
mellékszobába és ott rázárta az ajtót. Enni-innivalót hordott neki,
miközben fenyegetőleg forogtak a szemei és dühös pír borította be a
homlokát. A zsoldos teli tüdővel kacagott, közben hatalmasan dolgoztak
nagy erős fogai. A torkán tüneményes gyorsasággal folyt le egyik kupa a
másik után.
– Hát feleséged nincs? – kérdezte elnyujtózkodva a faragott székben.
– Van, de öreg, – felelt visszafojtott dühvel a fogadós.
– Hát pénz dolgában hogy állunk?
– Pénzem nincs, tavaly leégtem. Koldus lettem.
Bőrcsuha hatalmasat kacagott:
– Mind ezt mondjátok ti, polgárok. Pedig tán emberemlékezet óta sem volt
tűz Lőcsén.
– Bőrcsuha, esküszöm, hogy igazat mondok, – felelt a fogadós. – Tavaly
csaknem az egész város a tűz martaléka lett.
A zsoldoskatona vállat vont:
– Ha ez igaz, akkor te voltál a gyujtogató, öreg bajtárs. Te értesz
ebben a városban egyedül a szép tűz csinálásához. Remélem, megszedted
magad a rémületben, zavarban?
– Keresztény ember vagyok, Bőrcsuha. Ami volt, az elmult. Minden héten
gyónni járok. Megtisztúltam. Nem akarok a pokolra jutni.
A zsoldoskatona úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak.
– Hát én tán pogány vagyok? – kérdezte fuldokolva a kacagástól. – Mi már
csak egyformák vagyunk, Jánoskám.
A fogadós komoran, nyugtalankodva nézegetett az ajtó felé. Aztán
aggodalmasan mérte végig a zsoldoskatona testi izomzatát. Nem, ezzel az
emberrel egyedül nem bir meg.
Bőrcsuha tréfálkozva vont elő a zekéje alól egy rövid, zömök tőrt, amely
arról nevezetes, hogy az acélinget is keresztüldöfi.
– Csupán ez maradt meg a fegyvereim közül. De ez éppen elegendő! –
dünnyögte és ásított.
A fogadós ismerte azt a tőrt. Azzal csak egyszer szoktak döfni.
Hirtelen felvillant a szeme és a zsoldos vállára csapott a tenyerével:
– Bőrcsuha, én téged sok pénzhez juttatlak, ha rám hallgatsz.
A zsoldos ásított.
– Az ördögnek kell a pénz. Nekem már csak barátság kell!
– Kétszáz tallért kereshetsz egyszerre, csak akarnod kell!
– Nono, – dünnyögte a zsoldos. – Azelőtt volt akaratom. Nem tudom, van-e
még most is? Kivel kell verekedni?
– Senkivel.
– Gyujtogatni kell? Ezt nem szeretném.
– Gyujtogatni sem kell, csak valakinek a fejét kell venni, akit már két
hónap óta őriznek a lőcsei városházán, mert a mi hóhérunk most másfelé
dolgozik.
– Brr! – szisszent fel Bőrcsuha. – Mindig utáltam a hóhérokat!
– Ez másféle munka. Egy szép asszonyról van szó, a Schmidt
mézeskalácsosnéról. Megölte az urát, ez a büne. Aztán az utolsó éjszakát
vele töltheted. A törvény megengedi.
Bőrcsuha összeráncolta a homlokát.
– Bolond törvényeitek vannak. De hát van valami igazság benne.
– A legszebb asszony Lőcsén, még nincs húsz esztendős, – folytatta a
kövér fogadós és a nyelvével csettintett. – Olyan fehér a nyaka, mint a
galambé. A járása, mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A balvállán
van egy lencse. Egy pici anyajegy.
– Hát ezt már honnan tudod? – érdeklődött Bőrcsuha.
– Tudom, mert kihirdették. Még sem akadt kisegítő hóhér Lőcsén.
A zsoldoskatona felhajtott egy kupa bort és révedezve nézett maga elé.
– Talán egy esztendeje sem láttam asszonyt, – dünnyögte. – Mióta
lerongyosodtam, a tallérjaimat elkockáztam, a szakállamat nem nyirattam.
Az ördög bujjék belé. Pedig azelőtt hogy szerettek!
A potrohos fogadós megveregette a zsoldoskatona vállát.
– Most is derék szál ember vagy, Bőrcsuha. Látod, én milyen vénség
lettem. Én már nem kellek az asszonyoknak! Meg aztán ennél az
asszonynál, a mézeskalácsosnénál, másképpen van a dolog. Éppen egy
esztendeje üli a tömlöcöt. Az megörülne még a mi öreg hóhérunknak,
Mayercsiknak is, pedig hetven esztendős.
Bőrcsuha felhajtott egy kupa bort és csöndesen hümmögni kezdett:
– Aztán bizonyos, hogy levágja a fejét a hóhér?
– Amint haza kerűl Kassáról, nyomban!
A zsoldos elgondolkozva meresztette a szemét a barátjára:
– Okos ember vagy te, János. Pénzhez is juttatsz, meg egyszerre meg is
szabadulsz tőlem. Mert hisz Lőcsén aztán már nem maradhatok. Hát majd
megnézem holnap azt a menyecskét!
Lassan álomra kezdte ereszteni nagy bozontos fejét. A fogadós azonban
még szólott hozzá:
– Aztán csak azt mondjad, ha kérdik, hogy már máskor is hóhérkodtál…
Németországban vagy ahol éppen akarod.
– Jó, jó, – dörmögte Bőrcsuha. – Voltam én már minden. Lehet, hogy hóhér
is.
És ezután bóbiskolni kezdett az asztalnál és durva, rőt szakállával
lesodorta az elébe akadó cinpoharakat.
*
A zsoldoskatona arra ébredt, hogy világos reggel van és a városi
drabantok a lőcsei biró elé cipelik.
– Hej, megkeserüli ezt János, de még a város is, – mormogta
fogcsikorgatva.
Super Mátyás volt akkor a biró Lőcsén. Erőszakos, kegyetlen ember volt,
aki tudta, hogy mire való a város pallosa.
– Te hóhérlegény voltál Düsszeldorfban?
A zsoldoskatona vállat vont. Megszokta, hogy a nyelvére vigyázni kell a
birók előtt.
– Tehát megparancsolom neked birói hatalmamnál fogva, hogy a fogva levő
férjgyilkos Schmidt Friderikát holnap, a város piacán, annak rendje és
módja szerint kivégezzed! – mondta szigoruan a biró.
– Elégessem? – kérdezte a katona.
– Lefejezzed!
A tanácsterem hátulsó részében egy külön szekrényben őrizték a pallost,
amelyet most ünnepélyesen átnyujtott a biró Bőrcsuhának. Széles pengéjű
egyenes kard volt az, a zsoldos végigtapogatta az élét és elolvasta a
rajta levő felirást: Wenn ich dieses Schwert thue aufheben… So wünsche
ich dem armen Sünder das ewige Leben! Bőrcsuha bólintott a fejével.
A városháza pincéjét az itélet óta hármas pecsét őrizte. Azokat a
pecséteket csak a hóhérnak van joga letépni onnan. Az eledelt a
fogolynak egy felhuzó géppel küldik az emeletről. Sűrű vasrácsos ablakon
a borongós őszi nap világossága szürődik a börtönbe. Bőrcsuha a
pallossal a kezében belép és megáll az ajtónál.
A fogolyasszony fekete ruhában ül az asztalnál és riadtan takarja el a
szemét. Bőrcsuha megnézi jobbról-balról. A fogadós nem hazudott. Valóban
nagyon szép asszony volt a halálraitélt. Még a börtön levegője sem
hervasztotta el arcának üdeségét, ajkának harmatosságát. A zsoldos az
asszony füléhez hajolt: piciny, pirosas fülkagylót öveznek az aranysárga
fürtök.
– Ne félj, nem foglak megölni! – dörmögi Bőrcsuha.
Az asszony az egyik kezével a pallosra mutat, a másikat a szeme előtt
tartja.
– Ez a kard nem fog hozzád nyulni, – mondja a zsoldoskatona. – Én
véletlenül kerűltem ebbe a városba, ahol hóhért keresnek. Én azért
jöttem csupán ide, hogy láthassalak, mert hallottam, hogy nagyon szép
vagy.
Az asszony most már levette a tenyerét a szeméről és tetőtől-talpig
végigmustrálta Bőrcsuhát.
– Valóban, – mondta csöndesen és megnyugodva – nem látszol hóhérnak,
inkább katonának.
– Az voltam. Sok asszonyt láttam, megcsókoltam, de te vagy a legszebb…
– Hát tetszem neked? – kérdezte Schmidtné és a katona szemébe nézett a
tengerzöld szemével.
– Már akkor tetszettél, mikor még nem láttalak, mert én zsoldoskatona
voltam és harminc év alatt csókoltam már mindenféle asszonyt, lányt,
markotányosnét meg haldokló zárdaszüzet, öreget, fiatalt, ahogy jött,
csak olyan asszonynak nem éreztem még a csókját, akinek a feje fölött a
hóhér pallosa függ. Aki utoljára csókol. Hát azért vagyok itt. És te
nagyon is tetszel nekem. Estére majd visszajövök s akkor tovább
beszélgetünk.
Este, mikor a zsoldoskatona visszajött, az asszony merően a szemébe
nézett és a két karját a nyakára fonta.
– Te, katona, én nem hiszek neked. Te azt gondolod magadban, hogy mégis
csak levágod reggel a fejem…
– Lehet, hogy gondoltam.
– No, majd meglátod, hogy nem fogod levágni! Mert én megboszorkányozlak.
Nem fogod birni a kezed felemelni, nem látod meg az utat a vérpadig és a
lábad elbotlik a lépcsőkön. Ha meg akarsz ölni, akkor ne nyulj hozzám,
mert nem tudsz majd megölni. Te már a harmadik hóhér vagy, akit fogtak,
kettőt megbűvöltem, te leszel a harmadik.
Bőrcsuha a székre vetette magát és kigombolta a zekéjét.
– Én a boszorkányt szeretem, – nevetett, – mert nagy ördög vagyok magam
is.
Aztán kezébe vette az asszony sűrű, hosszú haját.
– Már megalkudtam a hajadra a borbéllyal.
– Nem fogod levágni.
– A fejedet kéri a megölt férjed rokonsága.
– Nem adod nekik oda.
– Kétszáz tallért kapok a munka után.
– Azt a kétszáz tallért te sohasem látod.
Bőrcsuha nevetett, mintha csiklandoznák.
– Tehát te vagy a boszorkány…
– Igen. A férjemet is azért öltem meg, mert már annyira szeretett,
annyira vágyakozott, epekedett a gyönyörűségek után, amelyekre én
megtanítottam, hogy a végén már a halál is édes volt neki, amely az én
kezemtől származik. A ruhámat csókolta, letérdepelt előttem, megragadta
a kezem és őrjöngve kiáltozott szerelmében. Napokig, hetekig nem léptünk
ki a házból. Ő mindig csak az után vágyakozott, hogy ölném meg. Szemben
ültünk és a szerelemből már csak az ismeretlen, sohasem próbált kéj
izgatta a testünket, amely a gyilkolással, a vérrel, a halálhörgéssel
van összekötve… Tehát még egyszer utoljára megöleltük egymást és az
ölelkezés közben én egy hegyes tőrrel lassan keresztűlszúrtam a szivét
és mámorosan, boldogan halt meg a két fehér karomban. Az volt a
legboldogabb ölelésünk…
Bőrcsuha, a kalandos zsoldoskatona kimeredő szemmel hallgatta az asszony
szavait, aztán kiszáradt ajakkal mondta:
– Hallottam valaha erről… A spanyol kolostorokban ölik meg a nőket
ilyenformán.
Az asszony a rőt szakállára villantotta két mélységes szemét:
– A halál édes, mint a szerelem. Tetszem még neked?
A zsoldos ledobta a bőrzekéjét és a meztelen karját az asszony elé
tartotta:
– Hadd lássam, tudsz-e harapni?
Az asszony szájában tündökölve villantak meg a fogak és vadállat módjára
harapott a zsoldos karjába. A vér szétfreccsent. Bőrcsuha egész testében
megreszketett és szinte meggörnyedt a háta a harapás gyönyörűségétől.
*
… Reggel a városi drabantok nyugodtan aludva lelték Schmidtnét, a
krónikabeli mézeskalácsosnét. A rőtszakállú zsoldoskatona a sarokban
hevert félig öltözetlenül és egy rövid, páncélütő tőr volt a szivébe
verve. Az őrök megesküdtek, hogy éjjel ébren voltak és egyetlen
jajkiáltást sem hallottak.
Ez volt Bőrcsuha, alias Balkáj György vége.
Régi kocsikon.
Egyszer valahol már említettem ns. Csák Pált, (anyai nagybátyámat), aki
arról nevezetes a familiában, hogy nagyon szeretett utazni. Még Párisban
is volt egyszer, igaz, csak «tengelyen», de hát ő még azokból a régi
nagy utazókból való volt, akik a gőzvasutat módfelett lenézték és az
utazást nem tudta másképpen elképzelni, mint kocsin, amelyet személyes
felügyelete mellett félesztendeig épített Horseczki, a hires váradi
kocsigyáros. Késő öregségében is el tudta mondani a kocsi szegelését,
vasalását. Sőt arra is emlékezett, hogy mennyibe került a hajólámpás,
amelynek világosságánál utazása közben a kocsiban olvasni szokott. Amint
némely embert nem lehet elképzelni a kedves agara, kiszivott
tajtékpipája vagy egyéni anekdotája nélkül, ilyenformán volt Csáki Pál
az utazókocsijával. Mindenhová magával hordta, mindenkor megemlítette.
Ha a tőszomszédját, Gábornoki Ferencet látogatta meg estéli időben,
olyanformán beszélt a hires uti-hintóról, mintha azon tette volna meg az
utat a kocsiuton át. Temetések, torok, esküvők vagy keresztelők nem
mulhattak el a hires utazókocsi nélkül. Valamiképpen, szinte
észrevétlenül belekeverte a diskurzusba vagy a pohárköszöntőbe, mint
ahogyan az ember arról a nőről szeret beszélni, akinek képét szive
közepében hordja. Pedig az utazóhintó már réges-régen a kocsiszinben
állott azok között a régi kocsik között, amelyeket már senki sem
használt, csak a tyukok.
Igaz ami igaz: nem utolsó dolog a bécsi császári muzeumnak az a része
sem, ahol a régi császári kocsikat tartogatják. Mária Terézia koronázási
hintaja előtt elmerengve megállunk, Leopoldus csukott, vaspáncélos
gyalogkocsija régmult idők hangulatát juttatja eszünkbe. De én azt
hiszem, hogy a Csáki Pál kocsijai, azok a régi, pókhálós és rozsdavert
kocsik mégis csak érdekesebbek voltak a császárok hintainál. Volt ott
olyan kocsi, amelyről azt mondta a legenda, hogy ezen szokott kocsikázni
a megboldogult Csákiné, – a felejthetetlen édesanya; egy másik kocsi
valamely főispáni installációhoz készült; a harmadik azért volt, hogy
rajta jóbarátokat, komákat, atyafiakat szokott volt meglátogatni Csáki
Pál. Mint kis fiú, természetesen sokat tanyáztam a régi, viharvert
kocsik között és képzeletben elutaztam messzi, ismeretlen tartományok
felé. Nagybátyám néha a fejemre tette a kezét és így szólott:
– Az én vérem van benned és nem a tunya és lusta Gaálok vére.
Utazó-ember lesz belőled, aki majd nem elégszel meg kis falud
határaival. Te talán eljutsz még abba a messzi, mesebeli országba is,
ahová nékem már nincs elég időm elutazni…
– Miféle tartomány az? – kérdeztem.
Csáki Pál felemelte a mutatóujját.
– Hymen-országának nevezik, ahová nekem nem volt időm elutazni. De most
még kis fiú vagy, nem érted ezt a dolgot.
(Aminthogy agglegény maradt a nagybátyám világéletében.)
– Azt a kocsit – dünnyögte elmerengve – mindig szerettem volna
Horseczkivel megcsináltatni. Egyszer már meg is rendeltem nála, de aztán
meggondoltam a dolgot… Ejh, most már ez nem fontos. Az a nagyszerü ebben
az ügyben, hogy nagy utazó lesz belőled is, mert szereted a kocsikat.
A családbeli öregasszonyok ugyan váltig izgattak Csáki Pál ellen, hogy
fuvarost akar nevelni belőlem, de az öreg ember makacsul ragaszkodott
kedvenc gondolatához.
– Kár, hogy nem uton születtél, mint én, de ezen még lehet segíteni –
mondta egyszer. – Szüret felé majd elmegyünk együtt utazni… Tanulj,
láss, más faluk is vannak még Papkerekin kivül.
És addig is nagy lelki gyönyörüséggel nézegette, amikor a régi kocsik
között bujkáltam az elhagyott kocsiszinben és titkon a kezét
dörzsölgette. Csak akkor komorodott el, amikor gyerekpajtásaimat is
magammal vittem az ócska kocsik közé. Félrehivott és ezt mondta:
– Nem szabad az embereket megtanítani az utazásra, mert akkor majd
mindenik elkivánkozik hazulról. Nem szabad kiokosítani az embereket,
mert kellenek otthon ülő, tunya és álmos emberek is a világon. Csak arra
vigyázzunk mindig, hogy ne hatalmasodjanak el a szenvedélyek.
És ilyenformán történt, hogy egyszer késő ősszel, amikor már
elcsendesedett kis falunk és az öreg emberek különös mosolygással
kezdték nézegetni a bucsuzkodó őszi napot a házak előtt a padkán,
nagybátyámmal utrakeltünk. Természetesen nem a régi kocsikon utaztunk,
hanem Kecskés fuvaros fogatán, de nagybátyám azt mondta, hogy így
célszerü a dolog. Az ő kocsijait már mindenki ismeri, holott húsz
esztendeje nem utazott. Egyebekben is rendkivül titokteljes és zárkózott
volt. Nem mondta meg az utazás célját, állomását, csak a bajusza alatt
dörmögött valamit.
– Mit lehessen azt előre tudni, hogy hova megyünk? Ha egy ilyen régen
pihent régi utazó ismét utrakel, sohasem lehet kiszámítani, hol végződik
az utazás. Meglehet, hogy két-három esztendeig haza sem jövünk.
Az anyám szeliden mosolygott.
– A fiúra aztán jól vigyázz, Pál…
A nagybátyám vállat vont:
– Lehet is idegen emberek közt vigyázni ilyen pajkos fiúra. Ha például
Párisban elszalad mellőlem az utcán, hát talán többé sohasem fogom
megtalálni.
– Tehát ne menjetek Párisba – mondta csöndesen az anyám és ezután
elhelyezkedtünk Kecskés fuvaros fogatán, amely rendes körülmények között
ügyvédeket, végrehajtókat és más efféle embereket szokott hordozni kis
falunk határában. Sokáig tartott, amig Csáki Pál rendben találta a
bundákat, lábzsákokat és melegítőüvegeket, Kecskés fuvarossal
megigazíttatta a nyergesló szerszámját és kövér testével
háromszor-négyszer rávetette magát az ülésre, hogy kipróbálja az ülést
tartó bőrszijak erősségét.
– No, most már mehetünk! – mondta és a kezét eldugta a rókabőrbe.
– Hopp, megálljunk csak! – kiáltotta nyomban és az utazósapkát
visszatolta homlokára. – Nézzen a szemembe, Kecskés!