SZINDBÁD UTAZÁSAI
IRTA
KRÚDY GYULA
BUDAPEST, 1912.
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Minden jog fentartva.
HUNGARIA KÖNYVNYOMDA BUDAPEST.
SZINDBÁD UTAZÁSAI
Ifju évek.
A podolini kolostorban, – gondolta magában egyszer egy őszes férfiu,
éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a
nedves holdfényben, – volt, vagy van egy régi kép, a képen torzonborz
ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla
tömör és rozsdaszinü, mintha egy göndörhaju nő vöröslő hajából való
volna, a szeme két karika, benne hosszukás, világoskék szemgolyó, az
arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli délen a fehér asztalon: ez
volt herceg Lubomirski.
Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között
elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e
történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon,
amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra
föstött képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás
között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a
régiség, csak két fakó szeme tekintgetett kérdőleg a diákokra, akik a
folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék
megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony. György sárkányát
öldökölte, – a középen helyet foglalt Lubomirski ur.
A kolostorban sok ingyenes növendék volt és a derék papok állandóan a
karikaszemü herceggel riasztgatták a növendékeket.
A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhitat
terjesztéséhez, midőn a kolostort épitették és ezen a réven a
túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény
tót fiuk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag
falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a
pirosbor-arcszinü Lubomirski előtt.
A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot
tűztek a herceg rámájába és az asszonyok, akik egy pár száz év előtt
csupa vörösszakállu és torzonborz külsejü gyermekeket hoztak a világra,
éppen ugy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél.
(Bizonyára elfelejtették már, hogy jó pár száz esztendővel ezelőtt a
herceg szivesen lehuzta kezéről a bivalybőr keztyűt, ha fehérnép
térdepelt lábához. De most már soha többé nem huzza le a keztyűt.)
Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában,
a fiukat gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti
térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is
elpukkantotta a hajdu mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)
Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett iróasztala előtt a
bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott,
visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban), abban
az időben diákfiu volt a kolostorban és a kolostor környékén és a neve
Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből
választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az
a kor, midőn a lovagok, költők, szinészek és rajongó diákok nevet
választottak maguknak. Egy pupos fiucska a Gergely pápa névre
hallgatott, ki tudná, miért?)
Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán
emelte meg előtte, mint Müller papirkereskedő előtt, akinek egy sötét
kapualjban volt a boltocskája és a boltocskában mindig sötét volt. És a
sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem
volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt
bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal
tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És
Fánni boldog lett és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál.
(Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandijat a
kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez,
amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen
mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha
tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most
térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában
hóditotta meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a
szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes
bizonyossággal?
*
A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád,
mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabiró volt, – azon
régi szolgabirók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi
városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabirósági
hajdu volt, későbben irnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett és
gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett és igy
szolgabiró lett. A felvidéki szolgabiróban semmi sincs alföldi
kartásának hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot
alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak
akkor haragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyü
öklével az asztalra csapott.
– Én vagyok a szolgabiró! – kiáltotta.
Minka, szelidkés, szomorkás és lesimított haju felesége ilyenkor
csendesen felelt:
– Igen, de nem itthon.
– A lányaim előtt mondod ezt nekem? – kérdezte Kacskó bácsi és a
tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot
hallgatna ki az irodában.
– Azok az én leányaim, – felelte sóhajtva Minka néni. – A pán szolgabiró
édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek.
Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabirónak, mint
gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdut küldte haza.
A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni
senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok és
Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenkint felváltva
egymást, főztek. Magda az ürühust, Anna a káposztát, mig Róza az édes
tésztát gyakorolta művészettel és délutánonként, valamint esténként,
midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagyni a
földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni
kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabiró nem szökhetett el
az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az
egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az
elhagyatott emeleti szobába felkisérjék, vele a tanulóasztalnál helyet
foglaljanak és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák.
Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád
kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen
tizenhat esztendős volt és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó
Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sürü, fekete hajába és
hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának
kipirosodott az arca és mind erősebben huzta a Szindbád haját.
– Tanulj, – kiáltotta csillogó tekintettel, – mert isten bizony
megbuktat a Lubomirski.
Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, mig egyszerre az elhagyott
emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek,
mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél… Róza
ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem
mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a
fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát…
Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot
sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az
oldalon levő leckéjét.
*
Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini
diákokra és bivalybőrkeztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely
markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai, –
akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambicióval és kis szerelemmel
huzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e
büntetést kiosztotta, volt egy fiu, aki a hittanban, ministrálásban és
szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért, vagy másért Gergely
pápának hivtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa pupos fiucska
volt és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet
hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát,
mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midő éppen Róza ült a
tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira
felügyeljen, – a pupos fiut meghivta magához. Bizonyosan azért, hogy
dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér
kezével.
Gergely pápa látogatása igy történt: Róza szótalan és komoly volt egész
idő alatt, lenézőleg bánt a két fiuval és sehogysem akart Szindbád
hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.
Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett,
hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:
– Csodálom, hogy a Lubomirski megtür ilyen rossz diákot a kolostorban.
A pupos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét és szinte
megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain
megfeszült az ujjas és domboru keblén a gyöngyházgombok csendesen
emelkedtek.
De Róza csufolódva a hátára ütött:
– Nini, ennek a fiunak pupja van, mint a tevének.
Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd
könnyes szemmel távozott az emeletről.
Azon az estén Szindbád valamely keserüséget érzett, amidőn Róza
kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a
vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a pupos fiu
könybeborult tekintete látszott előtte és ugyanezért erősen a tanulásra
adta magát, hogy Rózát ezzel is boszantsa.
– Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn
Szindbád le sem vette szemét a könyvről.
Kinyujtózkodott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy,
juniusi este, – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan,
zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől
eltünedező csillagocskák bukkannak fel, mint bujósdit játszó gyermekek.
– Tanuljon ezentul a pupos békával, – mondta későbben egészen
elkomolyodva, Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.
Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni
ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.
A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt
gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize.
Künn, a folyó közepén vigan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a
habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a
jókedvü kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat
egyik országból a másikba.
A fiuk természetesen a mély, csendes vizben fürödtek, kezükkel
megkapaszkodva a gerendák vaskapocsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen
vizben.
A kis pupos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerü és bátor
Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vigan igy kiáltott
fel:
– Hiszen a folyónak itt feneke van, – szólt és vékony lábait lefelé
nyujtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát és hangtalanul
elmerült a vizben. Szindbád csak furcsa pupját látta egy másodpercig a
folyó felszine alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a
nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző érintette volna és az
is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.
Szindbád a partra ugrott, mintha rák csipte volna meg a lábát, a
mozdulatlan vizre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet, – aztán
sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszoritott szájjal futni
kezdett a fahid irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszu
lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott utközben, akik
fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiu után és Szindbád szinte
hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.
A hidnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad
óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt
metszve egy pillanat alatt és a csónakot már vitték lefelé a gyors
habok, lefelé a folyón és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a
nagy hársfák felé… Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a pupos
Gergely pápa és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál…
De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes
volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre
kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült és az evezőt mélyen a vizbe
nyujtotta. Majd a kezével nyult a vizbe, mintha ott volna a közelben
Gergely pápa… Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón.
Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét
kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a viz mélyén, egy
pillanatig mind megannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten
suhant tova és a folyó ugy csillogott, habzott, mintha olvasztott
ezüstöt szürne valaki egy nagy szitán.
A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros szinben csillámló
gyümölcsfák huzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált
csizmában és felgyürt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak
fenekére.
Aztán tovább evezett és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a
viz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált.
Már késő délután volt, a nap elbujt a nagy hegyek mögött és a sovány
földek árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két
partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy
nagy lilaszinü árnyék huzódnék lassan a folyó tükrére.
És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a pupos Gergely pápát,
amint felfelé fordított arccal uszott a habokon. A két karja kitárva, a
szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vizbe.
Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte
meg, hogy mi történt valójában. A pupos fiu a vizbe fuladt, érte majd őt
okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbeli képrámából és
már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben valahol a
tulsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel és komoran,
haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte… A folyót mélynek,
rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett.
Végre elkapta a pupos Gergely lábát és erőlködve, nyöszörögve, sirva a
csónakba emelte.
Háttal fordult feléje és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón.
*
Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt.
A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye.
A leány rámeresztette csillogó, nagyranyilt, szürke szemét és az ajkával
az arcába sugta:
– Te egy hős fiu vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak.
Szindbád álma.
Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király Ó-Anglia
fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt és könnyü, hegyesorru
cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszu volt és fürtös. A
szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörü aranypénzeket eregetett ki
az ujjai között és vig, csilingelő hangon beszélt. Könnyü, fiatal,
boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII.
Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy terraszon, a nők
uszályos selyemruhában, fehér, magas, füzős cipőik felett szoknyájukat
felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér
harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából
felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehérharisnyás
női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly,
halottszerü arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé
elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az
jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát
nemsokára meg fog halni.
Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz egynéhány
éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött és
fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor
borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz
fejét. Igy felkészűlve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a
nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán és mindig meghajtotta
a fejét, amikor Szindbádot látta és azt mondta neki: «én csillagom, én
királyom.» Szindbád pedig legyintett kezével: «ugyan ne bolondozzon már,
kérem.» – Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a
budai alaguton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a
fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én
csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át.
Addig sohasem hagyta békében a nőket, amig meg nem szerették. És így
történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely
ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanúl vagy fenyegetőzve
nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkisérni és kitudni
titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig
mozdulatlanúl figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és
benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit,
amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel, lopva, lessel
világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít, – vagy a templom
sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelve, hogy
kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy
néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba
és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még
le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán
körülbelül tiz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a
lefüggönyözött kocsiban, az erdei uton a sétányon, vagy egy távoleső
vasuti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád
nélkűl robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban
és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny
mellől. S így ment el sok vonat… Közben az is, amely a fehérharisnyás nő
vonatja volt, aki szóban és levélben mindig «én csillagom»-nak nevezte
Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.
Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha
szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők
többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig
megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott és
elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is a Szindbád szemébe, amikor
miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és
teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem
szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves
koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi
betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők.
«Szeretni fogom, amig élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem
látom», – mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. «Ugyan mit
akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?» – felelt vállat vonva
Szindbád. «Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem.»
Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei
meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit
még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi
nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik
halálos szerelmeket fakasztottak a szivében, akik után szaladt lihegve,
búsan, töprenkedve és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék
ellen százszor és százszor feltenni – mind elmaradtak ezen a napon. Nem
utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való
gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a
lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nem régen külön-külön
arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát,
újra megcsókolja az ajkakat és megtapogassa a kezeket, keresztűl-kasúl
utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések
után.
(Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol
egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen
és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom és a
félarca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve
megszólította és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen
nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött és húsz év mulva, (midőn
újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét.
«Mintha én volnék fiatal éveimben», – gondolta magában Szindbád.)
És most ők mind-mind eltüntek Szindbád elől e koraőszi napon, csupán a
katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak
Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.
Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám
felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat és éjjel
zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan
ember ezt hallgatja.
A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott és a lakók könyvéből,
sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy
Majmunka más vidékre költözött.
– Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? – kérdezte Szindbád.
– Itt, – felelt röviden a házmester és becsapta a könyvet.
*
Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: «nini, Szindbád úr», mondták,
mert éjjelente néha sóhajtottak neki.
A házmester felvette a csizmát és a homlokára tolta az okulárét. «Nini,
Szindbád úr!» – kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a
kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.
– Hát hogy történt ez? – kérdezte Szindbád.
– Igy. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a
régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a
földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem mindent. Erre elköltözött.
A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele.
– Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár
hozzánk.
Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból,
ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A
botjával megpiszkálta a lehullott őszi galyakat.
– Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? – kérdezte magában.
Elindult a Majmunka alacsonysarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni.
*
Majmunka – akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett – piros
pongyolában könyökölt az ablakban és Paul de Cock regényét olvasta, mint
akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska-utcán bandukolni
látta, tölcsért formált a tenyeréből és mint valami jókedvű fiakkeros,
lekiáltott a negyedik emeletről:
– Hé – hopp!
Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak
neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő
hangjához hasonlított.
Felfelé fordította a fejét és megvárta, amig Majmunka kegyesen intett
neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amig lihegve és
kimerűlten a negyedik emeletre ért.
Majmunka az előszoba ajtajában állott és szájából nem hiányzott a
szivarka:
– Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval – mondta,
Szindbád lábára célozva. – Mi az ördögöt keres maga a Macska-utcában?
– Kegyedet! – felelt Szindbád és az előszobában egy székre telepedett.
Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott.
– Bizonyosan lakik erre felé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a
sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.
Szindbád esküre emelte a kezét.
– Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap
vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta keresem. Ugyan nem felejtett
még el engemet?
Majmunka kivette a szájából a cigarettát.
– Nem, fiam, – mondta kissé borusan. – Én nem szoktam olyan könnyen
felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém és a Paul de
Cock regényeket megint előlről olvasom. Én már csak olvasás közben
vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.
A sötétes előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körűl a régi
butorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a
falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek
valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt:
ugyanannak a halott kis leánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári
az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék harászkendő,
mint legutoljára midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az
ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a kezét és figyelmesen
megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimította a haját.
– Tudja, Szindbád, – mondta rövid hallgatás után, – néha már úgy
szeretem magát, mintha nem is a kedvese – eldobott, elhagyott,
elfelejtett kedvese volnék – hanem az édesanyja. De ismerem is magát.
Mintha én hoztam volna a világra.
Szindbád leült a karosszékbe, amig Majmunka gondosan begyűrte a lapot a
regényben és a regényt a szekrénybe zárta.
– Ezeket a Paul de Cock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik?
Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedűl olvasgassak. Nem is olvasok más
regényt.
Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz
esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú harminc-negyven
esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt és arcfestékkel már
nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni és
szeretett jóizű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is
szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni és a
selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De ez utóbbi dolgokat megunta,
mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmü nő Pesten, hogy már szégyel
közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni.
– Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban, –
mondta csendesen Szindbád. – Nem tudom elgondolni, hogy miért tért
vissza a Macska-utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött
a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a
mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői.
Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?
– Nem, fiam, – felelt komolyan az asszony. – Vannak ugyan szép ruháim,
drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával
mehetek valahová. Tíz éve igéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én
nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény soha sem voltam,
hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom…
Szindbád a mult időkből ismerte már az ilyen formában elindított
beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.
– Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a
cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok
vannak ott is. Kifestett arcú nők.
– De a lovak…
– Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy
egy megkomolyodott, visszavonúlt és rendes életet élő nő hogyan törheti
a fejét éjjel-nappal mulatságon?
– De Szindbád! – szólt közbe borusan Majmunka. – Hisz tíz év előtt
igérte egyszer a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor
tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor igérte, hogy majd ha
meggyógyúl, elvisz a cirkuszba és azóta nem vitt el. Egyedűl pedig én
már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.
Szindbád előrehajolt és megsimogatta a Majmunka kezét.
– Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is
táncolt a karban… Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép,
napfényes délután elemózsiát pakkolunk kosárba és a budai hegyek közé
megyünk. Lóvasuttal megyünk át a Dunán és a híd majd zörög, dübörög. A
kocsis tülköl és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt
kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak és a
kerekek jókedvűen gurúlnak a sineken. A Széna-téren gyerekek lapdáznak
és egy földbe épített kis korcsmában a harmonika szól. De mi nem itt
szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl és a vidéki
házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már
szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe és úgy ülünk egymás mellett,
mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt
vagyok és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk,
megtakarított pénzünk a budai rác bankban és már régen házat akarunk
venni Szentlőrincen, ahol kis kert van és ahol maga csirkét és kacsát
nevel…
– Ó, te gazember! – kiáltott fel Majmunka és sírva, nevetve, boldogan
ölelte át Szindbád nyakát.
– Nos, ez úgy-e sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? – kérdezte
megelégedetten Szindbád.
– Százszorta jobb, – felelt Majmunka és a szeme olyan fényes volt, mint
karácsonykor a gyereké. – Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk és a
füben heverünk.
– Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem
láttam.
Az asszony vállat vont:
– Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni… Emlékszik az öcsémre, arra
a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat
éjjel az orfeumban és a vasutnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiu
valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudja senki, mert én
pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem.
– A papirosok is?
– Úgyis a szekrényben tartottam őket, nem volt bennük semmi hasznom.
– Az ékszerei?
– Ugyan, kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal
fejjel.
Szindbád megcsóválta a fejét és elgondolkodott.
– Kár volt annyit énekelni az öccsének! – dörmögte.
– Most már mindegy. Visszaköltöztem ide a Macska-utcába, abba a házba,
ahol valamikor az egész első emeleten laktam és Mitrovics, a fiakkeres
egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok és én repűltem velük,
mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a
környéken mégis csak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam
esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne
hozzám, hát bizony kirugnám.
Szindbád csöndesen fújta a füstöt:
– Igen, – mormogta, – mindig szeretett ebédet főzni.
*
Hogy is volt tovább?
Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád és a kerek asztalt hatan ülték
körűl. Szindbádon kivül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már
említett öreg úr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel
figyelte a falról a történendőket és már évek óta nem szólt bele a
társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva.
A hölgyek, akik valamennyien a macska-utcai házban laktak, többnyire
hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt
ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni,
midőn megszólal a nagydob a zenekarban és kezdetét veszi a művészélet. A
hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot
öltenek, most rendetlenűl, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte
bizonyos érdeklődéssel tekintgettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta
a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután
már a levesnél – tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette
– kiderűlt, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg:
Majmunka villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé
nem törődtek vele és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz
nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóizűen ettek
itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az
evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra
emlékeztette volna őket, mint a fűző, vagy az arcfesték. Most nappal
volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az
egyik – egy finom arcú, vöröskés hajú – parasztnótára gyujtott, amelyet
a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló ujoncok nótája:
«Édesanyám, ha bejön Egerbe»… A hölgyek figyelmesen hallgatták az
érzéssel előadott dalt és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott
eszükbe?
Csupán csak az egyik, egy kistermetű és hamis szemű és furcsa mosolygású
leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette lábával
lábát az asztal alatt és egyszer a fülébe súgta:
– Jőjjön el este az orfeumba.
Majmunka persze nyomban észrevette a dolgot és felszisszent:
– Te kígyó. Te komisz. Nem félsz, hogy megmérgezlek?
A leány elszaladt és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután
a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan,
zsebredugott kézzel oszlottak szét a macska-utcai ház különböző
részeibe, hogy estére, – midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében –
tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel diszítve
megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez és kedvükre sem
énekelhettek. A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán
maguknak.
– Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! – kezdte
Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. – Ez a mai ebéd próba-ebéd
volt. Kiváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét,
a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már
elvárható volna egy ilyen sokat próbált vénséges vén embertől. Hát
majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni
kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni.
Mert, mondom, ez próba-ebéd volt. Szegény, szerencsétlen nő vagyok.
Sohasem fogsz megváltozni.
Szindbád vállat vont.
– Nem értem kegyedet, – dörmögte. – A nyakamra hozza a táncosnékat,
aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan.
Majmunkának piros volt az arca a haragtól.
– Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! – Uram, Istenem, ha
úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem
volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg fiam, hogy a nő a
legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amig fiatal. De még ha
megvénűl, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze és
szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel
kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg,
hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat
viselni a hölgyeknek. Pedig már igértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden
fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet
szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A _becsület!_ Ez ér
valamit az életben. – És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak
hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit
veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges
lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom
elherdálni. Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám és meggazdagodva,
kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se
erénnyel, se ékszerrel.
Szindbád nagyokat bólintva hallgatta Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő
maga is tiszteletreméltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban
közölte is vele.
Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tünt el arcáról.
Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt kalitkájába, aztán lesimítva
ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben.
– A multkor, midőn először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam
elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked, – ha már benne
vagyunk, – hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év
alatt szerelmes voltál…
– Mindig csak téged szerettelek, – felelt Szindbád.
Majmunka legyintett a kezével.
– Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek,
mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem
szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa,
magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz
évvel és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig
egész életemen. Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem
felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes
voltam beléd, – hisz gyakran évekig nem láttalak – szükségem volt tehát
arra, hogy veled foglalkozzam. Igy tudtam meg minden léptedet,
járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de
én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó
arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen
tudtam, hogy nélküled már nem élhetek.
– Hm, megvesztegette a cselédeket, – jegyezte meg élesen Szindbád.
– Ahhoz már most neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat.
Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok.
Majmunka a szekrényhez lépett és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét
vett elő.
– Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok
elfelejteni. Itt van mindjárt 19** junius 21. K. ügyvéd neje, urától
különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számu zárt
kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig
kocsiznak a lefüggönyözött ablakok mellett a hidegkuti uton. Ez a
kocsizás minden héten megismétlődik juniustól októberig. Ugyanezen idő
alatt hetenkint K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután
egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai halászbástyán… A hét
két délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik,
ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni.
Szindbád talpraugrott.
– Hazugság. Az tisztességes nő volt.
Majmunka legyintett a kezével, mintha egy legyet hessegetne el.
– Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan
szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annakidején, de
nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre biztam a dolgot. És
ime, most itt ülsz ismét mellettem és állítólag szeretsz. De menjünk
tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban.
Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalit. Szindbád esténkint hazakiséri
és hetek, hónapok multával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja.
A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt
halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el
magát…
– Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy
szép, szomoru álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a
párnába rejtve arcát.
Majmunka rideg, hivatalos hangon folytatta:
– Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra
élettörténete.
*
Egy éjszaka – ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen
havazott – Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a
szivében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte, – amilyent az
utóbbi időben rendesen álmodott – női fejek, kalapos, borzas, festett és
festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak
reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon;
ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magassarku cipőben; majd a nők
hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt;
kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak és a
meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle
bukfencezett el a szive tájékán… Felébredt és az álomképbeli nők úgy
tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén
visz keresztűl a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon
vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye: egy-egy barna
nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy
fényesszemű és tollaskalapú is eltünik a messziségben, – Szindbád
egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi
érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra mulva meg fog halni.
Hamarosan felöltözködött és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt
ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt a
dolgot, bár az utóbbi időben már sulyos beteg volt és a hangja olyan
fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna
valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio-fiu… Szindbád, amint
szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban
mindig a Bignio-fiut hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol.
– Meg fogok mindjárt halni, – mondta szótagolva a szavakat. – Igen,
igen. A Bignio-fiu szólal meg mostan is a szomszédban.
Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos
szobájában, mert lassan mégis csak magához tért, megmerevedett
szempilláit ismét meg tudta mozdítani és a szívgörcs is engedett
odabent.
Felállott és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár
ittfelejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt és a feje
körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig
gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe, – aztán egyszerre
rövidszárú csizmácskában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi
templom mellett bandukol a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak
ülnek a torony keresztjén és a fagyos kutról vizeskannával jön egy
tarkaruhás, pirosképű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város és ő
megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen… Mire a régi templomot
megkerüli, még lát egyet-mást, fehérfüggönyös ablakból egy érett,
nagyszemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az
orra és élveteg, torz mosoly az ajkán, mint talán egyszer, egyetlen
egyszer látott egy pillanatig valakin, – aztán eltünik a kép és ismét az
erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte.
És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori,
hajlottorru, érett asszony jár az eszében, akit nagyon régen látott,
mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen
kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont
a kövérség és egy lencse is volt valahol… Fényes, apró körmök voltak a
kezén és ezek a fehér körmöcskék egy egykori Szindbádot asszonyi
bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén
látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul és
sziszegő sóhaj hangzik valahol a feje fölött, mintha egy madár szállott
volna keresztül a szobán.
A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál és ugyanezért
elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő
halálhoz.
Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. «Mire reggel lesz,
elmegyek.» A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan,
fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt
gondolta magában, hogy ismét szerelem következik a numeró 5-ben, mint
hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott
éjszakánkint és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe.
Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda
kivánkozott. A két karját széjjelvetette és a szemeit mereven,
kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amig azt a két villanykörtét
látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely
annyi női vállon tükröződött hajdanán.
A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amig az
egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa
is, mintha egy nagy beteg forgolódna ágyán valahol… Valaha az apja, szép
szomoru apja feküdt az ágyon decembervégi éjjelen és az ifju Szindbád
két kézzel fogta a kezét.
– Az új esztendőt már csak megéli, apám. Új esztendő, új szerencse…
A beteg ember bánatos, kétségbeesett szemét felnyitotta.
– Azt gondolod? – kérdezte és megcsóválta a fejét.
Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors
halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmulnának a fájdalmas
nyögések, jajok…
– A vagyonomat, doktor úr, csak egy hétig élhessek még…
Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiu és Szindbád most úgy véli, hogy
az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak.
Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint
egy alabástrom gömb. És a kékes-fekete árnyék a gömbön is láthatóvá
válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül
Szindbád fejét.
Nemsokára megérkezett Majmunka és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád
szempilláit.
*
Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős
apáca viselt derekán és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most
már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az
osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a
másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három
hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul,
csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen,
pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél
különbet igazán nem kivánhat magának egy nyugállomány után kivánkozó
férfiu. Szindbád már csaknem felcsapott ólomkatonának, amikor a hivatal
ajtaján egy szürkeszakállu, fájdalmas arcu aranymíves lépkedett be, a
halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt,
miután a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a
szive a búbánatos szemű férfiucskán; magában azt gondolta, hogy odafönt
valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak,
megrugnak és akire kiváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak
alatt, – lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára.
A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem.
De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerűl fésű alakjában.
Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy
életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben.
Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is
kerűlhet, asszonykéz tapogatja és ez némely embernek még a halála után
is jól esik. Sajnos, a nővér, aki a rózsafüzért derekán viselte, már
idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon,
miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között.
Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb
emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorusága
ellen, csak egyetlen egyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos
Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? – gondolta a
fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen
meghült az éjféli misén és betegen feküdt a plébánián. Ennyi jóság és
áhitat közepette Szindbád elunta magát és fájdalmasan konstatálta, hogy
nem született kegyes célokra és ha így megy tovább, sohasem kerűl abba a
kellemes helyzetbe, hogy levezekelje büneit. Most már gyakran sajnálta,
hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai
lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának
hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta.
Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont
széles, bőrfedelű hintón gurúltak ki a zárda kapuján, majd vonatra
ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek
alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasuti
szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a
beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna
szentéletű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet… «Az én öregem
nagyon derék ember!» – mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a
szemét és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után
tudakozódott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek
a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két
pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a mult héten
ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő.