Björnson és Tolsztoj példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson,
akinek az irodalmi müködése életének utolsó korszakában már csak a
demagógok utszéli szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt,
Victor Hugót és Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem
ül le azon a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, – ha Tolsztoj
leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő mulatságos tévedést,
hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a katholikus tótokat:
akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy a külföldön csak a német
gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át kell látnunk, hogy a
magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már egész Európaszerte
elharapózott.
Messze vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan terjedt
el ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s egyre
általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb – a tanultakat
is megvesztegető, tehát még károsabb – előitélet, idegenkedés és
elfogultság, amelylyel mi magyarok most már mindenfelé találkozunk.
Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy összegezzük a véleményünket,
amelynek senki tapasztalata nem fog ellentmondani s egyszerüen
megjegyezzük, hogy ez az előitélet csakis politikai okokból ered s – bár
egyebekben is megnyilatkozik – nem csak alapjában, hanem egész
valóságában pusztán politikai tényező. Belső ellenségeink és
szövetséges, de szintén nem barátságos szomszédaink hasznosnak vélték
alaposan elrágalmazni bennünket a külföld előtt, s minthogy erre a
munkára nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot, sikerült elérniök a
czéljukat; és – nincs tovább.
Minket a kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, hogy mi
magunk miképpen reagálunk arra az igazságtalanságra, amelylyel most már
mindenütt találkozunk.
Tökéletesen azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a végtelen
közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A külföld azelőtt
egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem győztük bámulni az idegen
világot, amely olyan nagy, hogy nem kellünk, nem létezünk neki. Most már
lenéz és gyülöl bennünket; és mi annál nagyobb tisztelettel adózunk
neki. Mióta tudjuk, hogy: lenéz és gyülöl, azóta irányában érzett
tiszteletünk nem ismer határt. Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival
inkább szomjazza a külföld figyelmét és elismerését, minél határozottabb
elutasitással viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat.
Viszonyunk a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a japániak
nevetnének rajtunk, – ha ismernének. Viszonyunk sokáig semmiben sem
különbözött attól a viszonytól, amelyben Pizarro állott a pérui
vadakkal. Pizarro olcsón, nevetségesen olcsón megvásárolta a vadaktól
azokat az értékeket, amelyeket a természet adott nekik: a szinaranyat, s
mindazt, ami nem kevésbbé értékes, mint a szinarany; viszont drágán,
rettenetesen drágán eladta nekik a rossz, a félig-meddig
használhatatlanná vált, a kimustrált fegyvereit… hadd higyjék, hogy
hadakozhatnak vele! Minthogy semmi iparunk nem volt, mi vásároltuk meg a
legdrágábban a külföld legrosszabb iparczikkeit, és boldogok voltunk, ha
a külföldön eladhattuk, szöszért-borért, a nyersterményeinket. Később,
mikor a külföld fölismerte életképességünket – nem az
életrevalóságunkat!… a jó magyar szót itt nem használhatjuk – és arra
méltatott bennünket, hogy kihasználja a szegénységünket: viszonyunk
bensőbbé vált. Uzsora-kölcsönökkel tisztelt meg bennünket, amelyeket
siettünk elczigányozni, hogy ujabb uzsora-kölcsönöket szerezhessünk
kitünő pártfogónktól. Még később, legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy
egy kicsit megerősödjünk, ha olyan valamit cselekszünk, ami előtte
érthetetlen és nem tetszetős, vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit
hitetnek el vele rólunk, amit magának megenged, de nem enged meg nekünk,
azzal büntet meg bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja
tőlünk uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet
bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát vele
szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit bennünket
változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü idegenkedésével,
növekedő lenézésével és megtisztelő gyülölködésével, mi pedig kesergünk,
kétségbeesünk, erőlködünk, hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy
ujra vagy talán végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket,
kelletjük magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és
igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy
pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben,
egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a
rövidebbet huzzuk.
Tanulni nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el meglesni
arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját – hogy viszonyunk: egyenlő
fegyverekkel vivott harcz legyen! – ellenben iszonyuan erőlködünk, hogy
magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy fölébreszszük benne azt az
érdeklődést, amelyet csak hiuságunk szomjaz és kicsikarjuk elismerését
azzal, ami itthon – magától terem.
Például: nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre támaszkodó
önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a tehetségeinkkel.
És mikor az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési
mániájában felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket
ellenségeink adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban
megőszült népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő
okvetetlenkedését, komikus haragját és puffogó szavait, mi csak
lamentálni tudtunk azon, hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet se
ismer, ennyire félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia
senilisbe jutott öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy mindez
semmit sem von le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, amelyeket a
német kiadók az ő safe depositjaként őriznek, tiszteletünk csak
növekedett iránta, minél nagyobbakat rugott a magyarságon, annál inkább
növekedett, azért ő nekünk mégis csak a „norvég óriás“ maradt; mióta ok
nélkül tombolni kezdett, nekünk óriásibb volt, mint valaha.
Nem is illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. Ehhez
jobban kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban kellett volna
ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem volt jó és a sokat
olvasás soha se volt kenyerünk… hát csak inkább elismertük, hogy ő az
utolsó igazi próféta és hosszasan el-elkeseregtünk azon, hogy ez
egyszer, véletlenül éppen a mi rovásunkra téved.
Imponált nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. Irigyeltük.
És egy kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, a magyar iróknak
soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!… De hát honnan is van az,
hogy a külföld forditásban sem akarja észrevenni, nem becsüli meg és nem
olvassa a mi iróinkat? Akiket különben mi magunk se becsülünk meg
eléggé.
II.
Keserü igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek a magyar
irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom lelkü emberek,
néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, Aranyt, Madáchot,
ez még nem _a külföld_. A külföld: a külföldi nagyközönség.
Ez, valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A mi
büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól
ismertekké, népszerüekké, igazán „világhirü“-ekké; nevök soha se lett
olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden kabátos ember, minden
ujságolvasó ismer; munkáikat csak a legmüveltebbek olvasták el, könyveik
forditásait soha se vásárolták sok példányban. Jókait minden európai
nyelvre leforditották; de munkái Németországban se leltek annyi
olvasóra, amennyire sok igen közepes iró, és Francziaországban soha se
értek meg két kiadást, ami azt jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak.
Hogy régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle magyarázattal
kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei primitivek voltak.
Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. Ország és ország közt
nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint ma. Nagyobb volt az
exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró jelesekkel szemben.
De azóta nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal ugyanaz
történt a külföldön, ami Jókaival.
Pedig a nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat is. Az
orosz, az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek olvasójuk van
minden országban (a franczia, angol és német irókról nem is szólva). Kis
nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé nagyon olvasott iróik. Van
még a lengyelnek is; csak éppen a magyarnak nincs.
Mit tudnak ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a hollandok, a
dánok, a lengyel Sienkievic – aki például meglehetősen másodrangu
munkával hóditotta meg az egész világot – mit tudnak mindannyian, a mit
a magyar irók nem tudnak?
Nemzeti elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: pedig
nekünk is vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a népszerü
külföldiekkel?
Még inkább feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai
munkásságát, másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát
tekintjük.
Az irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg ujra
jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között igazi
nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott eszmények felé
vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó ilyen nagy iró
Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden fanatizmusa, minden – kellő
tudás hiányából eredő – naivitása ellenére).
Bizonyára vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak nevezhető
irói. De a nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha világhirnek
örvend, csak talmi nagyság.
És mégis olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy elődök nem
is álmodhattak.
Nevük olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan példányszámban
fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, hogy a multban hiába
keresnénk hasonló példákat.
Igaz, hogy eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez szólnak,
mint a mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az irodalomban is
rendkivüli szolgálatokat tesz. Igaz, hogy ezeknek a talmi nagyságoknak
meglehetősen segitségére van a külföldön egyre növekedő szellemi
csereforgalom.
De miért, hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem tudnak
érvényesülni?
III.
Miért nem érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem kell a
külföldi nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a magyar iró nem, a
legnagyobbjaink sem? – erre a nem minden érdekesség nélkül való
kérdésre, amely egyébként inkább csak a hiuságunkat izgathatja és sokkal
kevésbbé az önérzetünket, már többször lehetett hallani vagy olvasni
olyan feleleteket, amelyek nyilván nem állhatnak meg.
Sokan igy okoskodtak:
– Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se ismeri,
jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, akik nem
tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után is ismeretlenek
maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a kényelmes és minden
idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan megismeri,
következésképpen méltatni tudja őket.
Erre az okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a lengyel
nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és azért még a
meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta hóditani az egész világ
olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; a dán irónak se könnyü a
külföldre eljutnia és a forditásban is meghóditania az idegen olvasót,
de azért a kitünő Jacobsent mégis minden nyelven olvassák!
Mások, a kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák szomszédaink
találtak ki – ha nem is éppen az osztrák közvélemény, de azok az osztrák
irók és ujságirók, akiknek erre a közvéleményre a legnagyobb hatásuk
van, noha a világirodalomban teljességgel nem tartoznak a világitó
fáklyák közé –:
– Hja, a magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már méltó volna
a külföld érdeklődésére!
De hiszen a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével olyankor sem,
amikor kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van szó! Egész sereg
franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, akiknek a munkáit idegen
országokban is mohón olvassák, jóllehet kétségen kivül minden
tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi nagyjaink – és ezt még a
rosszakaratu elfogultság se tagadhatja.
Ez is, mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló tartalmu
megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy pláne, példákra
hivatkozva vitázni.
Mindamellett kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön nem
tudnak tért foglalni. Mi ez az ok?
Ezt ugy tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a külföldi
munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is népszerüekké tudtak
válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a megfigyeléseket,
megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, amelyek idegen
országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség kegyét?
Példák emlegetése nélkül is meg lehet állapitani a következőket:
Az angol irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. Mig a
Conan Doyle-féle ponyvairodalmat és a Rider Haggard-féle, enyhén szólva
alig közepes regényirókat temérdek franczia, német és minden nemzetbeli
olvassa, a kiváló angol irókat vagy le se forditják idegen nyelvekre,
vagy nem igen veszi észre a külföldi közönség. Az igazán kiválók közül
mostanában csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is népszerüvé
válni.
A franczia irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan franczia
irodalmi iparos van, akiknek a munkáit a világ minden részében ismerik
és élvezik, mindig van a franczia irodalomban több elsőrangu iró, akiket
a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, akiknek a munkái soha se
jelennek meg idegen nyelven, vagy ha kivételesen le is forditják ezeket,
a külföldön könyveik nem hatnak.
Az orosz irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek örvendtek az
egész világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, Goncsárovot, végre
fölfedezték a németek meg a francziák, és forditgatni kezdték – eleinte
csak kivonatosan.
Az északi irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, akik a
hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha értékesebb
dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt népszerüek.
A ma élő olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik olyan
sokfelé és távolról sem oly jól, mint a meglehetősen jelentéktelen
D’Annunziot és több más olasz középszerüséget. Alarcont, az ujabbkori
spanyol irodalom legnagyobb alakját, csak a halála után kezdték az
idegen országokban is megismerni, mig igen harmadrangu spanyol irók már
a föllépésük idején népszerüekké váltak a külföldön is.
A német iróknak végül igen nagy közönségük van mindenfelé, ahol németül
beszélnek, de forditásban csak kevesen váltak közülök idegen földön is
ismertekké. És ez a kisebbség véletlenül nagyobbrészt nem a legjobb
iróikból került ki.
Mi következik ebből?
Az, hogy nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, az iró
irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az idegenben is
bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség megkedveli-e. Az idegen
országokban népszerüekké válhatnak nemcsak a kitünők, hanem a
középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók is. Máskor a legkülönbet
se veszi észre, vagy ha kivételesen el is olvassa, nem tudja méltatni a
külföldi közönség. Az idegenben nem méltatott kitünőek száma igen nagy;
azoké, akik nem érdemelnek különösebb figyelmet s a külföldön mégis
népszerüekké válnak, még nagyobb.
De ha nem az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg tudja-e
hóditani a külföldet is?
Erre már nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, akik
erre a kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni.
Minden arra vall, hogy a sok különböző – és nem csupán értékre különböző
– iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban is, ezt a
sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben más eszközzel éri
el.
Bizonyára nagy szerepe van itt például az exotizmus már több mint száz
esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség megszerzésében, ugy
látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha – akármekkora erővel, néha
talán minden müvészet nélkül – uj, teljesen ismeretlen világokat tár fel
az olvasónak. Ezt nemcsak földrajzi vagy ethnografiai értelemben kell
venni; nemcsak azokról az uj világokról van szó, amelyeket az ethnologia
és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet a közönséghez igen közel eső:
az előbb észrevétlenül élőknek valahol a szomszédságban rejtőző világa,
amelyre az iró megfigyelései kezdik ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt
lehet az uj világ a történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is,
amely – talán a politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos
hasonlóságainál fogva – már korábban, az iró fölfedezései előtt is,
izgatni kezdte a jelen érdeklődését.
Nagyon segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha megfigyelő
tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő táborok élete
felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a leginkább érdekli az
olvasók nagy tömegét.
Nagyon segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok slepp-hordozójává
szegődik.
De a legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással pótolja, ami
belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg nem ugy igyekszik
irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az isten tudnia adta, hanem
olyan tárgyakról és olyan módon, olyannyira a nagytömeg szája-izéhez
alkalmazkodva szól – talán minden eredetiség nélkül – amely tárgyak a
sokaság előtt a legérdekesebbek, és amely előadásmód lehetővé teszi,
hogy őt minél nagyobb tömeg érthesse meg és minél könnyebben.
Az eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen országokban
is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. De ha nem
hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen nagysikerü
munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró hazájában, ugy
találjuk, hogy az idegen földön is népszerü munkáknak a sorsában van
ezenkivül még egy másik közös vonás is.
Az, hogy mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a külföldön,
valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek és rendkivüli
sikert arattak otthon, az iró hazájában is.
Olyan esetre, hogy a siker a külföldön kezdődött volna, nincsen példa.
És ugy látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy siker
morális erejével induljon el az idegen országok kegyének meghóditására:
alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi népszerüségnek.
A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy
irót se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli.
Figyelmének és bizalmának egy csekély részével se ajándékoz meg senkit,
aki mikor megjelenik előtte, nem hivatkozhatik tulajdon népének
hódolatára. Egyszerü vendégként se ereszti be magához azt, aki a maga
hazájában nem tartozik az irodalmi előkelőségek közé. Legalább is
irodalmi gróf legyen otthon, akinek csak egy pillanatnyi figyelmet
szentel.
És figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai jótállás
erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van előtte, ameddig
otthon „jó“ a vendég.
A mi kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a
legbizalmatlanabb. Velünk szemben – politikai intrikák sugalmazására
hallgatva – csupa előitélet.
Már most, ha ebben a tekintetben soha sem változó – és minden egyes
esetben meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, akiknek
otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük – hogyan várhatjuk, hogy
kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi magunk se becsülünk meg
eléggé, hogy népszerüek legyenek a külföldön azok, akik itthon sem
igazán népszerüek?!
Van a mi iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, imponáló
sikerük, van elég nagy közönségük és egy egész ország hódolatának
mondható igazi elismerésük?!
A legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták az
ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb elemek
majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek majoritásának is
Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a honorácziorok nagyobb
részének, a polgárságnak, – a szegényebbek világáról nem is szólva –
mondhatni: a müveltebb férfiak kilenczvenöt százalékának soha se kellett
a magyar irodalom; nálunk csak a müveltebb asszonyok, leányok és
fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már az
utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta volna
valamelyest az „olvasóközönség“-et, ilyenről talán nem is lehetne
beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik,
igazán nagy közönségük.
Vessünk egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek
kimutatják, hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek a
munkái fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, – képzeljük el ebből, hogy
ennek a „barbár“ földnek az irói mekkora közönségnek szólnak otthon is,
– jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb magyar irodalmi
dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át maga volt a
megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt akkordmunkával keresni
meg a kenyerét – és azután ne csodálkozzunk, ha a külföld ma se akarja
elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik méltók volnának kegyes
figyelmére, amelylyel különben többször tiszteli meg az érdemetlent,
mint az igazán nagyot.
A KRITIKA JOGA.
I.
Sardou utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere után
bepörölte a párisi „Matin“ czimü ujságot, mert bukását vagy sikerének
megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási publiczitásu „Matin“
már az előadás előtt gáncsoló, gunyos, „levágó“ birálatot közölt az uj
szindarabról. Egy Picard nevü szinmüiró, akivel szemben a „Matin“
hasonlóképpen járt el, okult Sardou példáján s szintén kártéritést
követelt a „Matin“-tól, pör utján, mint Sardou. Végül Alvarez, a párisi
Nagy Opera hires tenorja, egy másik ujságnak a referensét pörölte be,
amiért ez a zenekritikus azt irta, hogy Alvarez „állandóan hamisan
énekel“. Alvarez ügyében a biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank
kártéritésre kötelezte a zenekritikust, aki ezután bizonyosan óvatosabb
lett annak megállapitásában, hogy ki és mikor énekel hamisan.
Mikor ezek a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak „a
kritika jogá“-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, ha sokat
foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan megérett a tüzetes
tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege foglalkoztatta őket; csak a
részletkérdéseken nyargaltak. Ami a fődolgot illeti, hallgatag arra az
álláspontra helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi.
Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon alapul, hogy mindenkivel
és mindennel szemben kritikát gyakorol; természetes tehát, ha nem akarja
megengedni, hogy ehhez való „jogát“ vita tárgyává tegyék (amint például
az egyház sem engedte meg a dogmák vitatását), mert hiszen ennek a
kérdésnek a puszta feszegetése is mélyen belevág az érdekébe, s ha
eltüri, hogy ebből a „jog“-ából valamit elvitassanak, ez nem történhetik
hatalmi körének jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a
sajtó mégsem intézheti el „házilag“. Ma már minden vita tárgya; s
akármekkora hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának minden
kiváltságot, s főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő hatalmi körét
érdekli, ki kellene vonni a szabad vizsgálódás és a megvitatás
szabadsága alól. Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg lehet
kritizálni.
A kérdés megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden
vonatkozásában, minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább
megérdemli, hogy néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele.
*
Számoljunk le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem minden
rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a figyelmet a
fődologról.