aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü törekvése
bizonyos természet-ellenességet rejt magában. Minden irásnak a czélja
valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, akár esztétikai hatás.
Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely tekintetben némi felsőbbséget
arrogál azzal szemben, akire hatni akar, legalább abban, hogy valamit
közöl vele, ami ennek uj, legalább is olyan, amit az iró hamarább
figyelt meg, mint az olvasó. Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi
felsőbbség, a müveltség felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen
hasznosak; de az a szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart
valamely gondolat mellett, amelyhez a másikat is le akarja kötni:
conditio sine qua non. A természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a
cicerone, és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót,
hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez természet-ellenes.
És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit:
veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az alkalmazkodásra
való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől fogantatott, arra
született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való megalkuvásnak éljen.
A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum dolgában se igen
összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, felületes, tüzes és
gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra hajlik és szeret elmélyedni
– nagyon differálnak mindenekelőtt czéljaik tekintetében. De a különböző
czélokhoz képest, mindegyik a saját czéljainak megfelelően, abban is,
hogy miképpen fordulnak a közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól,
és ilyenkor nem törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai
nyelv; vagy, ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató,
a nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő
emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget,
bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja közönségének a
várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi függővé senkinek a
tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját miképpen adja elő, mert
nála ezt se a közönség reczipiáló képességére való tekintet szabályozza,
és nem az a vágy, hogy a szavai minél több emberben keltsenek
érdeklődést, hanem megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája,
müvészete vagy logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e,
lesz-e hatása annak, amit mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos,
érzelmi kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már
elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava hatástalanul
hangzik el – ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt mondta el, aminek
szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten tudnia adta.
A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez a hatás
ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében járni
nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem arrogálja azt
a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a nevelő szerepéről;
ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. Szereplése a legjobb esetben a
szónokéra emlékeztet, aki, hogy meggyőzze hallgatóságát vagy legalább
hatást érjen el, leereszkedik közönségéhez, számot vet hallgatói megértő
képességével és alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben
pedig szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a
szerepével és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi,
mert a karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt
éljeneznek a leghangosabban.
A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a
gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan
érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett
vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát.
IV.
Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi hirlapjainknál –
talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a hirlap a közönségnek
csak legnaivabb és legmüveletlenebb részével, de ezzel folytonosan
érintkezett – egyik helyen kevésbbé, másutt inkább, de majdnem mindenütt
és mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy az olvasó-közönség szellemi
szinvonalát nagyon is alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses,
itélni tudó olvasók számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora
mindig volt, s különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig
tulságos figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a
tyukkal-kalácscsal is hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik
nemrégen még analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek
állottak és végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való
kaczérkodását, a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal.
A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott
buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, hogy
igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá lett az a
vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a
szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: „Az idő
pénz“ – mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben – az a
vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni:
„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang
kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az
alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi, ami komolyabb
figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy némi csekély
ismeretet, például polgári iskolai müveltséget kiván.
Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a viccz; az
anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz.“
Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, nem maradhatott hatás
nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is foglalkoztatott. És kiket
nem foglalkoztatott? Az utolsó negyedszázadnak majdnem összes iróit
bevonta érdekkörébe; a tehetségeseknek legalább is kilenczven
százalékát.
Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se olvasták a
munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, ismeretességet nem szereztek.
A hirlap nekik, ha egyébként nem is szorultak volna rá, ami ritkán
történt meg, magasabb iskola volt, ahol diplomát, kvalifikácziót kellett
keresniök. Anélkül a minősités és nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet
a hirlap adott nekik, nem boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező
irodalmi viszonyok közepett, a lehető legközömbösebb és
legbizalmatlanabb közönség, a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok
sokaságának figyelmét hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor
nálunk a nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika
gyakorolta.
Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha nemcsak a
száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél többet adott a
hirlap az irónak, emennek viszont annál többet kellett adóznia ezért a
kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a szabadságából, annál többet
kellett feláldoznia az egyéniségéből. Mert hiszen amit a hirlap
mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan munka volt, amely talán megfelelt
egyik vagy másik irói egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett.
Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is megesett – nem
adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei oly
határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak igazodni,
alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett volna, mint:
előre lemondani az érvényesülésről.
És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, még
sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. Nálunk a
vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha egyáltalán
kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét megpróbálnak, de az irói
munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle példákért igazán „a szomszédba
kell mennünk“; olyan országokba, ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk.
Még az olyan irók is kevesen vannak, akiket valamely másféle foglalkozás
tart el, s akik „üres óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb
iró nálunk iró és hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók,
mint zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább
zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy része
kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi meg, s
minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a hirlap könnyebben és
bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az az irodalmi piacznak
csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a tankönyvek körül észlelhető
egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy a hirlap az iróknak java erejét,
java idejét, java munkásságát abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó
negyedszázadban mindig, és igy volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó
megerősödése előtt is.
Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak viselniök
kellett. És viselték is.
Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg magukat a
velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak igen kevesen
lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a befolyástól szabadon
fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a függés nem hagyott
eltörölhetetlen nyomokat. A legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló
erővel.
Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek nagy
időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet érzett is erre –
valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy nagyobb kompozicziónak
szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a hirlap idejének,
munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai munkára foglalta le.
És már itt az irodalom veszteségének a számlájára kell irnunk, hogy a
hirlapirás értéktelen vagy muló értékü munkára fogott olyan
tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna, amelyek, mialatt az
efemeridák lomját növelték, azalatt is valami értékesebbet alkothattak
volna.
De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, – talán éppen
akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében voltak, – hanem
azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem kedvezett a „hosszabb
lélekzetü“ müveknek. A dogma ugy szólt, hogy a közönség nem szereti a
hosszu munkát, csak a rövidet, mert türelmetlen, szórakozott,
figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta az irodalomból – mert hiszen
ide a hirlapon át vezetett az ut – előbb a nagyobb regényt, aztán a
hosszabb elbeszélést is, hogy az előbbinek a helyét a regénynyé felfujt
novella, az utóbbinak a helyét pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“
foglalhassa el.
Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban lehet
kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. A rövidség
kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az irodalomnak ez is csak
szegényitésére szolgált.
Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika egy időben –
ezen az időn, szerencsére, már tul vagyunk – az elevenség keresésének
örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az időben mindaz, ami
az olvasótól némi figyelmet, valami csekély ismeretet vagy egy csepp
erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett az unalmassággal. Az érdemes
zsurnalisztának, a máskor „röviden és vigan“ iró tehetségnek néha
elnézték, érdemeinek elismerése fejében grácziából megengedték ezt az
ugynevezett unalmasságot, de ezt a munkát nem értékelték, csak
megbocsátották. És az iróra nézve, akármilyen leküzdhetetlen hajlama
volt a komoly témák feszegetésére, csak demoralizáló, sőt depraváló
hatással lehetett az a tapasztalat, hogy mig könnyedén elszórt ötleteit
tulontul megbecsülték és a rá forditott munkához mérten fényesen
jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta meg,
s amelyen megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy minden
hatás nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb munkáival szerzett
hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával bocsáthatta közre, és
ugyszólván szégyenkezve kellett – elkövetnie.
A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán az
anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy
föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró szellemnek,
izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban, később pedig az
irodalomban, ahová mindez szükségképpen átplántálódott.
Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni, hogy
a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák feszegetését,
amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba ejthetik s amelyek
csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta azon a czimen, hogy a
hirlap a családok számára készül, s kizárta ugyanakkor, mikor kis
hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden erkölcstelenségnek. Kizárta
még a szépirodalmi produkczióból is, ami végül ismét az irodalom
veszteségét jelentette, mert ennek éppenséggel nem vált javára, ha ez a
– voltaképpen az erkölcsi komolyság hiányából eredő – korlátozás a
tehetségeket is elszoktatta a „veszedelmes“ moralizálástól, és ehelyett
az ártatlan, a könnyed, s talán semmitmondó témák keresésére utalta vagy
legalább buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni, ahol a többi –
ma már nem aktuális – léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak.
A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen
értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest,
nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok felé
a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi
érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az imént
hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt féligmüveltekből
vagy naiv lényekből állott, amelynek már a figyelmesség is szellemi
megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató kicsinyességeken való vidám
mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: az első bál és az effélék; mindaz,
ami az idegeket vagy a gyermekes kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“
és más hasonlók. A hirlapnál elérhető sikerért versenyezve, az irók
közül sokan tulzott buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a
közönséggel szemben tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára
emlékeztető – egy cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a
buzgalom nem emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell
bizonyitgatni.
A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség praedilectiójának
tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a megszokása nagyban hozzá
járult, hogy az irodalmi produkczióban is gyakori jelenség az
elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés
felszinessége egy időben szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a
felületességet sokáig irói erénynek tekintették, mint az elevenség
jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az ürességet sok iró
tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód
divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók is
sokat vétettek; hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál meg nem
becsült mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy végül annak
következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a szinházi
mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a nagy
figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb
produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb
termékeinek jóformán semmit se juttatott.
A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és
nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és a
germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem ugyanannyit
ártott, mint amennyit használt. A purifikáló mozgalomnak kétféle tulzása
is szegényitette a nyelvet. Az egyik tulzás az a makacsság volt, amely
az orthologia győzedelmes elveit kérlelhetetlen következetességgel
akarta érvényesiteni, s ki akart küszöbölni a nyelvből minden
helytelenül képzett szót, azokat is, amelyek már gyökeret vertek, és
azokat is, amelyek helyett csak elfogadhatatlan furcsaságokat vagy
idegen szókat tudott ajánlani. Ez a konokság nem vetett számot azzal,
hogy maga is beleesik a neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal
se, hogy ha kellő szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen
szók egész tömegének adunk egyszerre polgárjogot, voltaképpen cseberből
vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül visszavonulót kell fujnia,
előre látható volt; ugy is történt. De amikor ez megtörtént, akkorára
már ez a fanatizmus jó hosszu időre kiüldözött a forgalomból sok
szükségest, különösen sok szükséges finomabb árnyalatot. A másik tulzás
pedig az volt, amely semmit se fogadva el az orthológusoktól, még a
szükséges jót se, szeretettel ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit
és árkon-bokron át üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek
nincs magyar egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül
csak más jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket
tudott ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint
amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a
harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét, s
a sok ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság
formájában hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes tábor nem
dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a legyőzöttek nem
adták meg magukat; a sokféle tapogatózás, kisérletezés, az ellentétes
elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett olyan megállapodásra, amely
legalább egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv, akközben, hogy kétfelől is
gyomlálták, minthogy a gyommal sok szükségest is kivetettek belőle,
többet veszitett kifejező erejéből, mint amennyit tisztult; ha csak egy
kis időre is, de szegényedett. Az iróknak pedig sok tanakodás,
ingadozás, s a következetesség hajszolása közben kifejtett hosszantartó
erőködés után át kellett látniok, hogy ez a küzködés, mely csak
csökkentette a kifejezésben való bátorságukat és csak rontott nyelvük
természetességén, müveik stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé
tette, a nélkül, hogy a nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné
azt, amibe került. Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel
végződtek, a hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de
harczközben szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a
győzelem, emezé a sebek.
A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem
terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak egyebekben is
kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok tehetséget vont el az
irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, hogy a hirlap sok irói
tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el örökre, azzal, hogy az
elismerést nem az irói képességhez, hanem ahhoz mérten osztogatta, hogy
a hirlap mennyire vehette hasznát a nála dolgozók képességeinek. A
hirlapnál elérhető sikerért küzdők közül sok tehetséges fiatal bukott ki
a sorból csüggedten, aki az irodalomnak hasznára lehetett volna,
idejekorán elveszitve bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud
érvényesülni és nem tud versenyezni másokkal, akik minden irói tehetség
hijján jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert hiszen az irót
csak az teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig
ezenkivül, vagy akár e nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a
szerencsés megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve az élelmességig.
Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az irodalomnak
jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, amelyet
szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. Azon kivül,
hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az irodalomnak szintén több
kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika szolgálatában az irók
félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint másfélét – az irodalom
főképpen azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget nevelt az ő
számára is, hogy megsokszorozta a közönséget, hogy toborzotta, sőt
kötéllel is fogta az olvasókat. De ha sok olvasót szerzett az
irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót vont el tőle, mert a
kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti. És igy – különösen
nálunk, Magyarországon – amit az egyik kezével adott, a másik kezével
visszavette.
IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.
I.
Valamelyik németországi szinházban egyszer egy uj operettet adtak elő,
_Fogaras szépei_ czimen. Az uj operett zenéjét egy Magyarországból
elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig Mikszáth Kálmán egyik
legszebb regényéből egy ismert bécsi librettó-gyáros szerkesztette
össze. Az uj operettnek nagy sikere volt; a komponistát és a szövegirót
nem győzték eléggé ünnepelni. Hanem a helybeli Sarceyt, ugy látszik,
untatta, hogy tulontul sok dicséretet kell leirnia, s hogy valamelyest
könnyitsen kritikusi lelkiismeretén, nem állhatta meg, hogy legalább
egyet ne rugjon a felé az iró felé, aki neki a legidegenebb volt. Bókkal
halmozta el a zeneszerzőt s aztán ilyenformán folytatta: „a Mikszáth név
nekünk csak egy magyar falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi
munkáját illeti, ó, azt nem lehet eléggé magasztalni!“ Mindent dicsért a
kisebb körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá ütötte és
zenegrófnak nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a neve minket nem
érdekel; hozsannát zengett a derék – bécsi illetőségü – szinházi
iparosnak, aki „szinre alkalmazás“ czimén ügyesen ácsolja össze azt a
sok szépet, ami mind másoknak jutott eszébe; de kitört belőle az őserő
és csak rugni tudott a felé a magyar iró felé, akinek a képzelete
virágaiból drótozták össze mindazt, ami ebben az operettnek nevezett
vásári mutatványban a megkülönböztető valami, mondjuk röviden: a lélek
volt.
Abban, ha valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a szinházi
iparczikkek szállitóinak – akik ma már végképpen „eldifferencziálódtak“
az irodalomtól – hogy más szétrágni való hijján az ő termésén
élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még az F. B. betüjegyeket
használó szigoru idegen se találhatott semmi megvetni valót, a
tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával sem. Azzal se szolgált
rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek a szánakozására, hogy olyan
irodalmi vétket követett volna el, amely nem állotta volna ki az ő
kritikáját; mert hiszen a szigoru idegen – a német nemzeti öntudat egész
felsőbbségével és az efféle felsőbbség birtokában gyönyörködő elmék
gunyos finnyásságával – elzárkózott Mikszáth munkájának megismerése
elől: a Mikszáth név neki csak egy magyar falut jelent, Mikszáth munkáit
tehát nem tartotta érdemesnek elolvasni. Azért bizvást meg lehet
állapitani, ami az idegen lenézést sugárzó vallomásából tisztára
kiolvasható: ez a rugás annak idején nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem
mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk.
Nem az első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: légió.
És nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az esetet,
hanem mint gyönyörü példáját annak a – nem csupán gyanakodásnak és
bizalmatlanságnak, hanem – a vakságig eljutó elfogultságnak és
gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók itélnek meg bennünket –
mindenkit és mindent, aki és ami magyar – nemcsak Ausztriában és
Németországban, hanem most már az egész külföldön.