köteles alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely megelégedett
azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem köteles respektálni
a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a főpróbára meghivott
sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est előtt semmit sem szabad
elárulnia s különösen nem szabad előre leteremtenie az uj darabot. Nem
köteles tartózkodással viszonozni a szinházaknak azt a figyelmességét,
hogy könnyiteni akarva a birálók esti munkáján, a sajtót is meghivják a
különben zártkörü, „magánjellegü“ főpróbára. Az előrebirálás jobban
megfelel az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy
szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem tetszik,
hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki joga van
kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a szinházak és a
szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, ezen tulteszi magát,
a közönsége érdekében, mert neki csak egy czélja van: az, hogy minél
gyorsabb és minél teljesebb informácziót nyujtson.
Nem mondta meg, de sejtette – és ez a „fejlődés“ előre látható – hogy
előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára. Mindig fog
találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy szinészt, akinek az
indiszkrécziójából előre megismerheti és előre megbirálhatja az
ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor is, ha a szerző
szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab kéziratát. Neki joga van a
birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb; hogy honnan szerzi meg az ehhez
szükséges tájékozódást, ez már az ő dolga.
A biró persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta is a
„Matin“-nek a „fejlődés“ és a „haladás“ érdekében kieszelt ujitását, nem
helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy a „Matin“ reformjának hirtelen
megvalósitásával csak az illendőséget sértette volna. Végre is
kétségtelen, hogy ha egy példátlan reklámmal dolgozó s ennek
következtében példátlanul nagy közönségnek szóló ujság már előre sujtó
birálatot közöl valamely uj szindarabról, ezzel igen sok embert elriaszt
ennek a szindarabnak a megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi
kárt okoz a szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is
panaszkodhatik, mert a „Matin“-nek a főpróbára való meghivásával ő maga
mulasztotta el a tulajdon érdekének megvédését, Sardou joggal mondhatta,
hogy viszont neki semmi köze ahhoz, hogy mit kiván az ujságirás
fejlődése s mit kiván a minél gyorsabb informácziót mohón kereső
olvasóközönség, sőt ahhoz sincs köze, hogy kiket hi meg a szinház a
főpróbára, – mindez nem ok rá, hogy ő kénytelen legyen eltürni az anyagi
megkárositást.
De az előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. Napi
kérdés, amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg fog ölni.
Ha a biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás kártéritésre
fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok fütyölni fognak az
ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le fognak tenni a reformról,
mintha a „Matin“ semmit se szólt volna. Ha pedig az történik meg
gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak a felfogásnak ad igazat, a
mely az előrebirálást megengedhetőnek tartja: a szinházak meg fogják
szüntetni a főpróbákat vagy pedig a szerző fog szerződés utján
gondoskodni arról, hogy anyagi érdekeiben a főpróbák szokása ne
károsithassa meg. Mindenesetre meg fogják találni a módját annak, hogy,
ha az ujságok előre is közölhetik a birálatot, ezt csak nagy anyagi
áldozatok árán, indiszkrécziók megkeritésével tehessék, ami mindenesetre
csökkenteni fogja az ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár a
szinház, akár a szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot az
ujságok előre megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal
elintéződik és pedig nem ugy, ahogyan ezt a „Matin“ állásfoglalása
jósolta.
Az igazi, a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák elkerülése
végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése czéljából minél
hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy csakugyan semmi se
korlátozhatja-e a kritika jogát? – és igaza volt-e a „Matin“-nek, amikor
azt mondta, hogy: neki semmi köze a szinházak és a szerzők érdekéhez,
vagy nem volt igaza és bizony köteles ezt az érdeket respektálni?
*
Régente soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. De
régente nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: visszaélések.
Ha pedig ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem következik
az, hogy ez a kérdés már régen el van döntve, ez a kérdés nem kérdés és
hogy a kritika joga korlátlan, ez vitathatatlan, szent dogma volna,
amely „ne nyulj hozzám“. Csak az következik, hogy: azelőtt ezt a kérdést
nem volt érdemes fölvetni.
Igenis, ezt a kérdést a gazdasági élet komplikácziói vetették felszinre.
Ameddig az irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi értéket, hogy
fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, szerencséje vagy
balszerencséje nevezetes anyagi különbséget jelentett volna, ameddig
tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi kárt is, de csak
jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt okozhatott a szerzőnek: ezzel
a kérdéssel nem volt érdemes foglalkozni és nem is foglalkoztak vele.
De a gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a szinházi
iparág csodálatos kivirágzásával a régi állapot a felismerhetetlenségig
megváltozott.
Ma már lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül hagyásával
tekinteni az irodalmi dolgokat. Ma már az irodalmi produktumban is meg
kell látnunk a felhalmozott munkát, mely bizonyos anyagi értéket is
képvisel s ennek az anyagi értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a
védelméről semmiféle irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül ma
már különösen az előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket
képviselhet, hogy az ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve néha
a képzelhető legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető legnagyobb
anyagi kárt jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket respektálnia
kell még az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se állanak fölötte a
tulajdon törvényének, amelyen az egész mai társadalom berendezkedése
alapul és nyugszik, ha már kissé inog is. De különösen meg kell védeni
ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor, amikor ezt nem is az irodalmi
érdekek veszélyeztetik, hanem csak az irodalmi érdekek hangoztatásával
rosszhiszemüen visszaélő, álczázott magánérdek, amely az igazság
szavaival való játékot, képmutató módon és nagyképüsködve, csak a
tulajdon czéljaira használja.
Rendet kell teremteni ebben a kaoszban – akármilyen nehéz itt rendet
teremteni – legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben örvendünk.
Mik ennek a nehézségei és hol kereshetjük a kaoszból kivezető utat?
II.
Az elmélet azt mondja:
– Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt a
szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És minden
gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem másokkal is:
ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek egyáltalán nem vitathatók
azóta, amióta a világ nem csupán satrapákból és rabszolgákból áll. A
szabadság itt kezdődik. A szabadságok elseje: a gondolat szabadsága. És
mindjárt másodika: a sajtószabadság. Nemcsak az egyén joga, hanem
egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka, hogy gondolatait
mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a nyomtatott betüvel is. A
kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy korlátlan! Ez a sarkigazságok
egyike.
De a gyakorlat igy szól:
– Mindaz, amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és nagyon
szükséges. És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó nem szép
abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan – a világegyetemet
kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal, de azért, ha
megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis elitél, még olyankor
is, amikor az illető megitélésében igazam van. Gondolataimat szabadon
terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan diffamáló állitást nyomtatok ki
valakiről, amelyet nem tudok bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót.
A társadalom tehát megvédi az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi
érdekében, a gondolat- és sajtószabadság ellenére is. És ez még nem
minden. A czivilizáczió nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és
igy vagy ilyenformán alkudoznak: „Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint
a gondolat- és sajtószabadság!… Isten mentsen, hogy birálgató szóval
illessük! De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a hatalomnak,
ennek a mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető tulkapásai ellen, akkor
– nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi szabad mozgásunk, sőt
megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon alapszik, és ha ezt az ilyen
tulkapás könnyen és büntetlenül megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá se
fogunk a munkához vagy a vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát a
birálat korlátlan jogát, de arra kérjük a társadalmat, adja meg nekünk
azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne lehessen szó,
módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól azt az engedményt,
azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a fölötte tisztelt birálat ne
terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a ráfogás, hanem még a leszólás és
a lekicsinylés ellenében is csakugy megvédhesse a társadalom, mint egyéb
tulajdonunkat. Mert csak ezzel a föltétellel lehet ipar, e föltétel
nélkül nincs kereskedelem.“ És ebbe a megalkuvásba belement a
társadalom, hogy lehessen ipar és kereskedés. Már pedig ez is csak
korlátozása a kritikának, ugy-e?!
Az elmélet természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat is meg
tudja védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban vagy kiirja
az ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt készitett önnek vagy
hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a suszter meg a kereskedő
beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, a pör vége az lesz, hogy önt
kártéritésre itélik, mert önnek nem szabad rontania a suszter vagy a
kereskedő üzletének jóhirét, noha ön nemcsak veleszületett biráló
jogával, a gondolatközlés és a sajtó szabadságával élt, hanem még hozzá
külön jogot váltott erre a birálatra, amikor pénzt adott egy olyan
tárgyért, amelyet nem tud használni.
Budapesten sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, aki évekig
mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható kritikával s kevés
komolysággal, ötletesen, de szinte hires felületességgel birálgatott
„mindent és még egyebeket is“: irókat, tudósokat, szinészeket,
képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az utóbbiakat a legtöbb
szerencsével, mert az efféle birálathoz tökéletesen elég: a
világlátottság és egy pár mulattató ötlet. Egyszer az jutott eszébe,
hogy megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül a
gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban sok olyan
igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki tudott vagy –
érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett egy pár
budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a „generálszaft“
feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős perelt s a birálót csinos
pénzbirságra itélték – pedig irodalmi müködésében talán soha se vezette
több komolyság és soha se állott elő általánosabban helyeselt
megjegyzésekkel.
Hogy a hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon
érthető. A birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a
kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor másról
szól.
*
Az ipar és kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a leszólás
ellenében is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt másféle munkának is;
csak éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti munkát nem védi.
Miért? Ez a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? Ellenkezőleg;
értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs akkora hatása, mint
ezeken a területeken; többet használhat vagy árthat a megbiráltnak, mint
máshol.
Bizonyára itt a legszükségesebb – tehát a legtermészetesebb – a birálat
ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a társadalom a
tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja azt a védelmet,
amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő vállalkozásának.
Számitsuk ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a
legkönnyebb. Hogy a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban magára a
magánérdek, a tisztességtelen verseny és az alantas boszuállás.
És ezt a visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább megneheziteni,
csak azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi munkáról van szó,
amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! Hiszen a nagyobb javak és
értékek még gondosabb védelmet kivánnának! És akármilyen kivánatos itt a
birálat lelkiismeretes szereplése, semmi ok sincs a védelem
megtagadására, mihelyt könnyü megkülönböztetni az igazi birálatot a
birálat álarcza alá bujt érdektől.
De hát ez rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy amikor a
birálat maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. Semmi se
könnyebb, mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót mimelni,
amikor valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny vagy a
boszuállás szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a közkeletü
szólamok hangoztatása, a nem őszinte, de annál kategórikusabb nemtetszés
kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis frazeologia. A közmondás
tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs könnyebb, mint a hazugot és a sánta
kutyát utólérni. De bizony szaladni kell utána! S hazudni könnyebb;
nincs könnyebb, mint hazudni.
Azért, ha a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések ellenében
a tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek pörnek és nagyon
bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a biró nem könnyen
ismerné ki magát és még nehezebben tudna kifogástalanul itélkezni. Attól
a birótól, akire a társadalom ezt a munkát bizná, azon a készültségen és
azokon a képességeken kivül, amelyeket minden birótól megvárhatunk,
rendkivüli tájékozottságot és mindenféle szakmához való hozzáértést
kivánna ez a munka. Valósággal speczialista birákat kellene alkalmazni.
Ez az egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és müvészi
munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi birálat
fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy mihelyt ilyen
fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a legjobban azok
rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet szenvedtek, akiknek csak
fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos megitélés – ami végső eredményben
csak az igazi birálat nem igazolható molesztálására vezetne.
Ezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi birálatnak
magának is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a kritika álarczába
bujt érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt orgiákat ül, neki árt a
legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül diszkreditálja, ő maga is
kárvallott, nemcsak a lebirált.
Nagyon valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen
következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele
nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót
ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá nézve is
fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, amely az ő
nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, nemcsak a produkczió,
sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az ő rovására is.
És annak fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is kártékony,
mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán beleegyeznék abba is,
hogy „jog“-a ezentul ne legyen korlátlan. Például a birálat hangjának a
szabadsága dolgában miért ne tehetne engedményeket?!
Ámbátor, attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem aktuális többé
az az elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e avagy sem? A
tudományos, irodalmi és müvészi produkczió komoly munkásai kétségen
kivül maguk is igy felelnének erre a kérdésre: ám legyen az, de csakis
az igazi birálaté!
A nehézségek tehát nagyok, de nem leküzdhetetlenek.
Mert elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely áthidalhatná az
elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. Elképzelhető a
megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, amit a gyakorlat
panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, amelyet az elmélet hirdet.
Igy felelne tudniillik a fölvetett kérdésre: igenis, az igazi birálat
joga korlátlan, de semmi joga a birálat álarcza alá bujt érdeknek.
Itt is valami olyanforma törvényt kellene statuálni – és nemcsak
statuálni, hanem érvényesiteni is – amelyet Deák Ferencz fejezett ki a
legrövidebben: „Hazudni nem szabad!“
Hogyan lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy példa is
megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik legtöbbet használt
fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: ez a könyv vagy ez a
szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, hanem azt, hogy: ez a
könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a kiadó nyakán, vagy: ezt a
szindarabot üres nézőtér előtt adják, noha tudja és bebizonyitható, hogy
a könyvnek majdnem minden példánya elkelt és hogy a szinház
mindannyiszor megtelik, ahányszor a leszólt szindarabot adják. De mégis
azt mondja, hogy: ez a könyv vagy ez a szindarab nem kell a közönségnek,
mert tisztában van vele, hogy ez jobban diszkreditálja a könyvet vagy a
darabot s inkább elriasztja a könyv elolvasásától vagy a darab
megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő rosszhiszemü itélete,
vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen bebizonyithatóan hazug állitás
ha erkölcsi kárt nem is, de – egy kis statisztikával könnyen kimutatható
– anyagi kárt okoz a szerzőnek. Miért ne volna ez a tudatos, kártevő
hazugság a kártérités kötelezettségével büntethető?! És miben korlátozná
ez az igazi birálat jogát?!
Szóval a kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell
keresgélniök a tudományos, irodalmi és müvészi produkció munkásainak is,
ahol a többiek már megtalálták a modus vivendit. Itéljen a biró.
Hogy a tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb munkásai mindig
elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy a tisztességtelen
versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a módjához most is többnyire
csak az iparüzők, különösen a nagy iparüzők folyamodnak – ez csak azt
jelenti, hogy az igazi müvészek többnyire könnyelmüek s hogy az iparüzők
élelmesebbek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: _Taine Hippolit Adolf_: Az angol irodalom története.
Forditotta Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia
kiadása. Ötödik kötet.]
[Footnote 2: _Anatole France_: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy,
1888. –]
[Footnote 3: _Taine_: Nouveaux essais de critique et d’historie, Paris,
Hachette, 1865.]
[Footnote 4: _Jules Lemaitre_: Les Contemporains. Deûxième série. Paris,
Lecène et Oudin, 1886.]
[Footnote 5: Lettres de Gustave Flaubert á Georges Sand. Précédées d’une
étude par Guy de Maupassant. Paris, Charpentier, 1884.]
[Footnote 6: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, par Ernest Renan.
Paris, Calmann Lévy, 1883.]
[Footnote 7: Feuilles détachées, faisant suite aux souvenirs d’enfance
et de jeunesse. Par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1892.]
[Footnote 8: _Les Névroses_, par Maurice Rollinat. Paris, 1883.]
[Footnote 9: Paul Bourget: _Essais de psychologie contemporaine._
(Baudelaire, Renan, Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883.]
[Footnote 10: _Physiologie de l’amour moderne._ Fragments posthumes d’un
ouvrage de Claude Larcher recueillis et publiés par _Paul Bourget_, son
exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891.]
[Footnote 11: Lettres de Marie Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.]
[Footnote 12: „A propos des Trois Duchesses.“ A „Trois Duchesses“ IV-ik
kötetében.]
[Footnote 13: Azóta egy negyediket is: „Claudine s’en va“ czimen és sok
más kötetet más regényhősnőkről. Azóta megtudtuk azt is, hogy Willy
polgári neve: Gauthier-Villars.]
TARTALOM
Dickens 1
Balzac 11
Flaubert 21
A Goncourt-testvérek 29
Daudet 49
Zola 62
Az idősebb Dumas 76
Az ifjabbik Dumas 86
Cherbuliez 101
Flaubert, mint kritikus 112
Zola-regényekről 122
Az ujkori Demokritosz 158
Nagy halottak ravatalánál 183
A pesszimizmus egy uj birálója 196
Keztyüs kezü irók 212
Bashkirtseff Mária 221
Egy iró gavallér 256
Aphrodite 272
Claudine 292
Keller Helén 300
Katona-regények 312
Irodalom és ujságirás 333
Irodalmunk s a külföld 357
A kritika joga 372
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
39 |hatalmas alajka |hatalmas alakja
41 |Ök ismertették |Ők ismertették
46 |szerettel vegyes |szeretettel vegyes
47 |kisé visszaéltek |kissé visszaéltek
48 |töbször elmondják |többször elmondják
51 |tettek kortásaikra |tettek kortársaikra
53 |Bováryné-val |Bovaryné-val
88 |páldátlan népszerüség |példátlan népszerüség
92 |ugyancsak raszo rult |ugyancsak rászorult
102 |tudás kinünőségeihez |tudás kitünőségeihez
107 |halálálig szorgalmas |haláláig szorgalmas
114 |Pécuchet“-t |Pécuchet-t
114 |redkivüli dualizmusával |rendkivüli dualizmusával
124 |Faubert, akit |Flaubert, akit
136 |legfőbb hatalmssság |legfőbb hatalmasság
136 |Desforgesné részesitit |Desforgesné részesiti
145 |lépés a juvuláshoz |lépés a javuláshoz
146 |AZ EBMERI ÁLLAT |AZ EMBERI ÁLLAT
150 |férfiról féfira |férfiról férfira
160 |természetsen nem |természetesen nem
165 |Ne siesssünk |Ne siessünk
172 |kis párfogoltjuk |kis pártfogoltjuk
178 |es morál |és morál
190 |ünnepelteb alakja |ünnepeltebb alakja
209 |regényirők bőszült |regényirók bőszült
224 |trogloditttól kezdve |troglodittól kezdve
236 |tavaly szetpemberben |tavaly szeptemberben
248 |egyik barátnőjénak |egyik barátnőjének
253 |rettentes gondolattal |rettenetes gondolattal
254 |figyelje a a másikat |figyelje a másikat
269 |asszonyok aljaasságaival |asszonyok aljasságaival
306 |fejletteb, mint |fejlettebb, mint
316 |hadseregk lesznek |hadseregek lesznek
320 |élet intimitási |élet intimitásai
334 |roppont hatalomnak |roppant hatalomnak
344 |mint az ovasó |mint az olvasó
377 |azóta, amóta |azóta, amióta]