elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki
tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak
éppen azok a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot
szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig,
hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak
születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy
véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az
arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a
régibb kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt
szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány,
aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük,
egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő
számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és
idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának
nem mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos
egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az
arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az
előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a
gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a
leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való
idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna
némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még
exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi
alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a
büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust.
Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt
canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se vet
rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan
jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták speczialitásai.
(A szegény rokonok gyámolitása; a koldus grófkisasszony nemes
büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől való huzódozása stb.) Nem
veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi
jót mondani, s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül
exponált érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a
fényes nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes
canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel
foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak
telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok.
Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően,
barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben. Nem
tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak
hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se
bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál,
nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még
védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába.
De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé?
Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a
cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg, hogy
ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak, finomabbnak,
előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára van, amelyet az
érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent
megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz
dörgölőzni, annak a grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral
parolázni?
Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő
hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak
megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész sokasága
él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek találhatja ezt a
kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a hadsereg rovására ir,
nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek
ilyen nevetséges tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden
téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket
Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan
embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin
gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik
annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet
szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett
nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a
hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros.
IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.
I.
Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a
nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. Ennek a
szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül ujságirói szellem
élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra eresztette, alighanem
maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma kedvéért egy kicsit sokat
talált mondani, tulzott, elvetette a sulykot. Ma a mondása éppen olyan
naivitásnak tünik fel előttünk, mint az a régi felfogás, amely
Szemirámisz függő kertjét meg a róduszi kolosszust emlegette a világ
csodáinak, és amely, ha álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik
világ-csodájáról beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az
utolsó a nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon.
Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó testületek;
hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány és a müvészet;
hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a
tőkénél; még a nagy tömegeknél is hatalmasabb. Ali keze hosszu;
hosszabb, mint bármelyik mesebeli hősé. A krajczárért osztogatott betü
jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő
erőre semmi se versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel,
amelyet napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg
lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele,
ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő
eltörpül a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és
főképpen a napisajtó – ereje mellett.
A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a maihoz
képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára szerezte meg
ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, de a napisajtó
hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető volt; látni lehetett,
látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a tengerben talált
ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő óriásira az _Ezeregyéj_
halásza előtt. A még ma is élő vének és a most öregedő emberek tanui
voltak e csodálatos föllendülés egész tüneményének, mert hiszen a
szóbanforgó mesés haladás alig egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez
az idősebb és legidősebb nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész
korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a
nagyszerüségre páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban
átalakitó nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb
jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán
sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé példátlanul
nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett eredményekhez. Jelentőségre
nem igen alább való náluk; következései hasonlóan mélyre s talán még
messzebbre hatók.
Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki kellett
hivnia a kritikát.
Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb vagy nagyobb visszaélések ne
történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett, hogy állandóan
hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott, károkat is ne okozna.
A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a sajtó is okoz károkat. És
mióta a hirlapirás, melynek a hatalma lassankint a politikai, a
közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a müvészeti élet összes nagy
mezőire kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre erősebben érezteti a
maga kivételesen nagy befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a
károkról mind több és több szó esik. Idővel minden nagyon elhatalmasodó
erő zsarnokinak tünik fel és minden zsarnokság egyre több embert lázit
fel. Az „antizsurnalisztikus“ tendencziának is a világra kellett jönnie,
mert hiszen ez csak természetes következése volt a sajtó minden térre
kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek előtt,
mihelyt a nekik nem közömbös térről van szó, mindig tulságosnak tünik
fel, mig más téreken, a rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás
érthetőnek, szinte magától értetődőnek tetszik. Az „antizsurnalisztikus“
tendenczia, ez a legujabb „ellen-áramlat“, az utóbbi időkben hamarosan
annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan gondolkozók között is
akadnak, akik egész komolyan fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó teljes
és tökéletes szabadsága, amely féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit
minden elképzelhető visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség
érdekével? Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék
fel a mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit
helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna
elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a
gondolat szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó teljes és
tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig lesznek
hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?!
Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott az
irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül meg kell
jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek tartom ahhoz a
roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a hirlapirásnak köszönhet.
Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség nézőpontjából
tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak azt az érdemét
nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a napisajtó a
leghatalmasabb szószólója és oltalmazója.
Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános
kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a
kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert
szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, annyi embert
emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek mellett a nagy
szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen aprósággá zsugorodik.
Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából
mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a
hirlapirás magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint amennyi
kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, csak az,
hogy a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, nevelt az
irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is elősegitette, már ez az
egy érdeme is ellensulyozná az okozott kárt.
Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak azért is,
mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a jövőben ez a kár
is csökkenthető legyen.
II.
Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre
(például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre) hivatott
irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom felszitta
magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább számottevő részét:
ez nem parcziális jelenség, nem csupán magyarországi tünet. Mindenütt
megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy befolyása az irodalomra s az
irodalom képének az a nagy átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon
követte, másutt, a fejlettebb müveltségü országokban, még korábban
kezdődött. Valamivel korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa
lassubb volt, hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj
honfoglalása, rohamos inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy
eredményeket, mint nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy
külföldi irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a
zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés
feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom meghóditásához és
vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb ellentállással
találkozott, s erejének megszerzéséhez és kifejtéséhez, továbbá a
térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt szüksége, nemcsak az
emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a legtöbb kis országban, vagy
még kevesebb időre, mint Japánban; végül a zsurnalisztika ott, ahol
nagy, fényes multu, százados tradicziókon épült, már hatalmassá vált
irodalmakat kellett befolyása alá keritenie, mind e mai napig se lett
olyan nagy urrá az irodalom összes berkeiben, mint éppen nálunk.
De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat az
elváltozásokat, amelyeket a mi irodalmi viszonyainkban – előbb csak a
körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az irodalmi
fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és rohamos térfoglalása
idézett elő, jórészt a nagy külföldi irodalmakban is megtalálhatjuk;
megtalálhatjuk legalább, ha nem is az összes azonos jelenségeket,
ezeknek a jelenségeknek a mását vagy rokon tüneteit. És az, amit az
elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi viszonyainkban figyelhetünk meg, nem
csupán „texaszi történet“.
Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is érdemes
volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás honfoglalása a
külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy ennek az inváziónak
másutt észlelhető következései miben különböznek attól, amit itthon is
láthatunk. De ez igen messzire vezetne.
Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy a
zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, nagyobb,
és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás dolgában –
nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka nyilvánvaló. Az
egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta sanyargatott,
közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal küzdő
országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott társadalmi
osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még zsenge, a nivellálódás
korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen igen nagy szerepet
juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé müvelt, nemrég teljesen
müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, melynek roppant hatalma éppen a
nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt elemeken való uralomra, befolyásra
támaszkodik, nálunk kevesebb ellenállással találkozhatott, mint azokban
a nagy országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai
erősek, s ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása
hatalmas, megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő,
mikor a hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a
hóditáshoz, összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, általában
jó, s közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s
különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés kezdődött.
Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés kedvezőbb
feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is hatalmasabb
versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden – nem is csupán
szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb közönséghez szólhatott és már
eszközeinél fogva is sokkal nagyobb hatásra számithatott. Szövetkeznie
kellett, mert hiszen a harcban nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet
huzza, hanem a majdnem bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is
érhették volna, amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az
egyik részről számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen
szövetkezésnek a hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen.
Mert igaz ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az
irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett
neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt
ez megérdemelt és más viszonyok közt talán elérhetett volna; de ezért a
segitségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a nagy
befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban
a hirlapirás lett az ur, a diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő
szerezte meg a száraz kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra
kényszeritette a másikat, amelyek emezt megalázták, amelyek emennek
veleszületett czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A vadházasságba
a mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott Litteratura egy
tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes házasságából való kis
Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas kis Hamupipőke később is
elhanyagolt, fésületlen, rongyos és mezitlábas maradt: abban nem kevés
része van a mostoha apának.
III.
Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni, szükségkép
tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak megpendithetünk.
A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen az irók legsajátosabb
tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, minduntalan eléje fog
tolakodni az a kérdés, hogy az illető munkásságán miben mutatható ki a
hirlapirás befolyása, – mi az müveiben, ami nem individuális
tulajdonságaiból eredt, s ezekhez talán nem is illik, – irodalmi
termeléséből min és mennyire látszik meg körülményeinek s ezek közül
legkivált a hirlapirodalommal való összeköttetésének a következése.
Nagyon különböző irói egyéniségek nagyon különböző értékü müveiben
feltünően sok közösséget fog találni, s a közös vonásokban lehetetlen
lesz fel nem ismernie a „zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a
közösségben fogja felfedezni a mi időnk irodalmának egyik
legjellemzetesebb vonását; de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak
rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz.
Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő
irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy az
utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül egészen
más képe volna.
A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő játék. Az
afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál, hogy
megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett volna –
értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert azonkivül, hogy
mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt, mivelhogy, ami
történik, az milliárd és milliárd tényező összetalálkozásának az
eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy t. i. az ilyen
következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem számtalan tényező esik
ki) a „volna“, a meg nem történt, mindig kiszámithatatlan, s az a
találgatás, hogy mi történhetik, ha a közreható tényezők helyett mások
szerepelnek – gyermekesség. De a „volna“ szó néha csak szólás-mondás,
amelybe tulajdonképpen az itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem
másztál volna fel, nem estél volna le“ – már nem találgatás; ez az
utóbbi „volna“ már kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a
találgatásnak is megvan a maga jogossága, amig igen nagy a
valószinüsége. Ha arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a
börzén mindenét elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik
– ezt a következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás
is. Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést,
hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad irodalmában
sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal
kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s ha talán kevesebb az
elevenség is, viszont kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta
magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az állitást arra a kétségtelen
jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad irodalmában a
tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkczió.
Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás
szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve károsnak
bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon különböző
temperamentumot és – ami a fődolog – összeegyeztethetetlen czélokat vitt
magával, az egyik félre nézve nem lehetett nagyon áldásos: természetes.
Elég arra gondolnunk, mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek
mennyire más-más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a
közönséggel szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a
gyöngébbik, a kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett.
De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy, ha
a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem szükségképpen
van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt értjük, hogy: csakis
ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és az irodalom, az azonos
czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára lehetnének. De az ideális
hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen hirlap csak örökre eltemetett
nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék ki; minél tovább virágoznék, annál
nagyobb összegeket emésztene fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek
kellene, mert az ilyen hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az
ilyen hirlapnak csak a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban
lehet meg a kellő talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az
egyiknek – ha természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az
üzlet; a másik mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a
legjobb, főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat
le, mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése.
Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb hirlapnak –
amely főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le
– elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos törekvéseivel.
(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha
egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb
organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; ezeké
a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb összeköttetésben az
irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei gyakorolták a szóban levő
befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem játszó, akár naponkint, akár
időnkint megjelenő hirlapokra itt nem tekintünk, se a – talán csak
ideális czéloknak élő, de – a hatalomban csak igen kevéssé részes
folyóiratokra.)
Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt
értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) Még akkor
is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a tollat: amit mond,
amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja, mert ez az érzése vagy
a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert erről akarja meggyőzni az
ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor akad olyan iró is, aki csak azért
tárgyal valamit, mert ez az aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az,
amelyet a közönsége a legszivesebben olvas: az ilyen eset mindenekelőtt
elenyészően csekély kivétel, és még ez a csekély – nem százalék, hanem –
ezrelék is voltaképpen csak burkolt hirlapirás.
A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az egyetlen
mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, hogy minél
inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen szert. Nála ez
létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett minden egyéb
eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot alig ismeri, mert
hiszen az iró munkájának befejezésével egyszersmind anyagi czélját is
eléri – és eléri anélkül, hogy előbb szünettelen erre kellett volna
gondolnia – az ujság erőkifejtésének, igyekezetének jelentékeny részét
ez a létért való küzdelem emészti fel. Életének törvényeit mindenekelőtt
ez határozza meg; és eleve lemondatja arról, hogy a közönséggel szemben
bizonyos felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról
beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak
kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, olyan kis
közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az ujság nem mondhat
le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről se. Igyekeznie kell
minél nagyobb közönségre tennie szert, minél nagyobb tömegeket hóditani
meg; és minthogy nem mondhat le a félig müvelt vagy egészen müveletlen
tömegről se, amelynek a gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek,
ösztönei a vadságtól meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és
izlése sekélyes: alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez,
hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is.