közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában
fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot szolgált
s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy először rántotta
le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus hatalmas szervezete
eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg.
A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes;
amit olyan fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató
körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az
államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget tartanak,
melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális
intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert
szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek is. A
hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a
hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle esik.
Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll csupa
tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a
czimen visszaéléseket ne kövessenek el. És másfelől: a tekintély
fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a hadsereget alkotó
egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése – minthogy a már
emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a maga határa –
természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a tekintély
fentartásának szüksége nyomán támadnak – az egyén tökéletlenségének
természetes folyományaképpen – hibák, melyek magát az elvet szinte
kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig hadseregek lesznek, mindig
voltak és lesznek feljebbvalók, akik alárendeltjeikkel emberség nélkül,
brutálisan bánnak, s mindig voltak és lesznek egyesek, akik már csak
azért is, hogy fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni
kötelesek, alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött
látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, hanem
éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők
elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön törvényeket
statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel való
kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is:
nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan
előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy ennek a
nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. Soha senki se
tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni
a bajon, ugy preventiv, mint megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a
baj végképpen ki nem irtható: ez nem volt féltve őrzött titok,
ellenkezőleg, régen ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez
az enfant terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer
foglalkozott e megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki
katonatiszt volt és költő, _Servitude et Grandeur_ _militaires_ czimü
munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja a
fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a
regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred
de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt
kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot,
Descaves, Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak
a szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok
kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan
keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen nem
állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság
bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt lehet csapni.
Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, _Le Cavalier Miserey_ czimü
regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel most Bilse és
társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy
tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre
képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást
keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre,
hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a _Cavalier Miserey_ minden
példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a
szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell
csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel Hermantnak
volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában gyüjtött
tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már végképpen
leszámolt.
Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges
dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el,
olyanok, akik könyvük megjelenésének idején még szolgálatban állottak.
Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit mondanak; az érdekes
az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt figyelmet, hanem maga a
szerző. A szerző érdekességét bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször
szeretné megőrizni inkognitóját; de okvetlenül számolt minden
eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik:
nemcsak hogy repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy
hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése
kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni
mindenekelőtt a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is.
Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt
az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást
igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a
reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és
a megbélyegeztetés önként előidézett veszedelmével is. Régente is
megesett, hogy az erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta
a rovott multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált,
melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan
bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha
körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, hogy
valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen kikerülhető,
de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából mondjon le
társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is, cserében azért a
hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat, cserében a sok
kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt honorálja.
Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy
reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel,
akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos
tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a
szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a diszkrécziójához
füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi helyzetét, s azt a
tiszteletet, melyet esztendők fáradságos munkájával szerzett.
Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető
adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több
leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben
illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan
ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire
megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És
amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak
tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is:
mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal
készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói
tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a pennarágásra is
elszánják magukat, elmondják mindazt, amit tudnak, elbeszélik
felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek összes gyöngéit,
elmondanák talán a tulajdon bajaikat is.
Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli
bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik
tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a
tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott
szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói
kvalitásaiban és abban, hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet
csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra
lelünk, amely azonban már nem ismeretlen.
Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a
kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére, s
a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai élet
intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák
világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a
katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden
más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a respektusból,
melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga
részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik
vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen
differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és
vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb
disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb
hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos
arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és több
vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol,
annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a
katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint
bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik,
annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél
sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé hervadt
szóvirágait.
Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik
nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is,
akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt
urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas német
hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben
is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai
szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a
zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a
hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a
hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái lassanként ki
fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a polgári
társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és
irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek
örvendő tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai
kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt
hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó intézmény
dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb egyesekből
verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is
ugyanolyan, mint Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott
és korlátolt.
II.
A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf,
irói nevén Freiherr von Schlicht _Erstklassige Menschen_ czimü,
ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak,
akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát
akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható.
Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu tiszt,
akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu
tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját
járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani,
egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz
egy katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a
gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a
legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a
mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé.
De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a
szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való
viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván az
olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy ezekből
az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször emlegetett
figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se érdemes
epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a
könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót
nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett
regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha
ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy
intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal,
ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes
itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü
gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek
életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és
jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri,
beleszövi azt a kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen
izgató, s a hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“
ma már sok könyvben hangoztat.
Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a
hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük
egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a nem
mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet
szolgáltattak.
A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen
találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei
csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert
legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a
csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut kapnak,
az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes lakomát,
pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal összekötik az
ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik is vannak: az
ulánustisztek, akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba
keveredni. Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az
ulánusok olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők
tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a
hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem
előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy köztük
nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, hogy az
ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy czivil van
jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen készitette, a
gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején itt önkénteskedett.
Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják a bankettre. Hadd
emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az
estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük.
Különben türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy
manicure-rel ápoltatja.
Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb
ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik emezeknél, ha
a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes altisztet, aki nem
elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is
ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás képzelhető. Vagy:
bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar
előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem marad más választása,
mint hogy agyonlőjje magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet
tiszt. Majd panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a
családja a rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók
eldicsekednek vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári
családból származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de
bizonyára ő maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott,
ahova nem való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok
akarnak maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom
első osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása
annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja.
Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a valóságban
talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a
regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az
bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma
foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, mindig sokat beszélgetnek a
mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira,
mint a katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek
nem igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok
„jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud
eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül
jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy egy
ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden
igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki
tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a
szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha
már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő
mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki igy
nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is azok
maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány társának sok
nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel.
Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen
ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik
meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg
mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző
néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a
hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban találkozni,
hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő származásu
fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság rovására irni,
ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a
tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem
helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra a helyekre
csoportositják „előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a
hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el,
nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá
s szinte mindennapossá?!
A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé savanyu
arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az
ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit
valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a
gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen
ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket valósággal
konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik
kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut végig a suttogás a termen.
És éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy
megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert
hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan
egyszerre elkezdenek feszengeni.
De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag
gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek szolgálatokat
tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a szülei kedvéért
szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat faragni belőle. Anyjának
nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk annál az előkelő ezrednél
szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz
nem nyit fel előttük. Az idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt
tesz, amelyet nem lehet egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a
kérését, s fiát áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is,
mindig a hiuság. Nemcsak az arisztokraták hibája ez, hanem a többieké
is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek azok.
Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az
ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják
közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki
kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt, hogy
a hadsereg szervezetében van a hiba – de beszámol vele, hogy a
szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a
polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára
hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol
mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal
egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak
hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül, akik
lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni,
mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való
szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét,
mig azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak a
garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén
nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele
szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak
előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé
érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy
szeretnék maguk közül kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s
miután „daczból“ egy jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a
mulatságot, elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely
arra készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud
türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző,
s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj
szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler
tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp oly
ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a kedvező
helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után „valet“-et
mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor Winkler
megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó benyomása az,
hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a gályán?!
Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt,
teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért
kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró
mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy
Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember, akiben
nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az,
amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő
tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan
társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még
elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem
tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez olyan
értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és
az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat számot akkora
megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a
szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből
mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását
megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, különböző foglalkozások
között a katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire
elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen
kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma
még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki
az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál
rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját
életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a
férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb kifejezését,
hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely közczélért vagy
eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét
megillető föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai
hiuság természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás
bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés
foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb
elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem
érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a
„gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi jelenség
mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott válik
esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol
ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén
jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát
nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges
arrogancziával egyesülten lép fel.