mélyről, annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az
alapföltételről: a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek hitványul
pusztult volna el, ne is beszéljünk. De Keller Helén mindenekelőtt a
nevelés csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén ma nem volna
nevezetesség s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, mint a Keller
Helének. Sajnos, van némi igazuk azoknak, akik az iskolák egy részében
butitó intézeteket s a nevelők némelyikében embernyomoritókat látnak.
Keller Helénnek a bámulatos véletlen, vagy a gondviselés, egy pedagógiai
zsenit juttatott nevelőül. És olyan pedagógiai zsenit, akit a
szerencsétlenség irgalmas nővérré tett. A vakságból kigyógyitott Miss
Sullivannak a szegény kis vak és süketnéma leányka iránt érzett
mélységes részvéte volt szükséges ahhoz az angyali türelemhez, amelyet
Keller Helénnek a nevelése megkövetelt. Érdekes és jellemző, egyrészt
arra, hogy mennyire „nincs uj a nap alatt“, mennyire megvan minden
jelenségnek a maga anteczedencziája, másrészt arra, hogy az irodalom
mekkora szolgálatokat tehet az emberiességnek is, hogy Dickens volt az,
a már halott Dickens, aki először ajánlott nevelőnőt Keller Helénnek. Ez
a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban egy vak és süketnéma leánykáról is
szól, akit, nyomoréksága ellenére, megtanitanak egyre-másra. Ennek a
rajznak az olvasása keltette fel először azt a gondolatot, hogy hátha
meg lehetne tanitani valamire a hét esztendős Helént is?! És egy kis
utazgatás, tanácskozás, keresgélés után megtalálták Miss Sullivant.
Hogyan hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája épp
olyan kiváló, mint amilyen kivételes volt az önfeláldozó-készsége, a
nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén autobiográfiája részletesen
beszéli el s voltaképpen nem mond el egyebet. Türelem kell hozzá
végigolvasni, miképpen haladt előre, lassan-lassan, ez a hangyamunka,
amelynek az elvégzéséhez már nem is türelem, hanem valami égi lelkibéke
és a teljes lemondással egyesült kötelesség-teljesitésnek valami
kivételes, a karmelitákra emlékeztető tökéletessége kellett. Miss
Sullivan ugy tanitotta meg növendékét a világ ismeretére, hogy ujjával
mindent belerajzolt a kislány tenyerébe. A kezdet kezdete némi fogalmat
nyujt arról, milyen módon történt ez. A szerencsétlen gyermek egy
babával szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében tartotta, nevelője
megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis tenyérbe ezt a szót: doll
(baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre, de később észrevette, hogy a
tenyerébe irt jel s a másik kezében tartott baba közt valami
összefüggésnek kell lennie. Az utánzás ösztöne dolgozni kezdett benne; ő
is megkisérlette azt, amit Miss Sullivan tett; s utóbb éppen ugy irta
nevelője tenyerébe a jelt, ahogyan emez szokta az ő kezébe,
természetesen anélkül, hogy tudta volna, mit müvel. Egyszer aztán Miss
Sullivan nem adta oda neki a babát, s mikor a kis leány sirni kezdett,
addig ismételte a jelnek a kis tenyérbe rajzolását, mig végre a gyermek
is beleirta a „doll“ betüit formáló jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre
megkapta a babáját. Később azután egy más, nagyobb babát adott neki Miss
Sullivan s megint csak ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből
lassanként megértette a kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy
örömmel töltötte el; fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a
„doll“ szót s boldogan mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták tovább. A
„pohár viz“ eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de forrásvizet kellett
érintenie s megtudta: mi a „viz“ és mi a „pohár“. Hogyan ismertette meg
vele Miss Sullivan sorra, ami megtapintható, hogyan magyarázta meg neki,
hogyan érttette meg vele az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a
vakok irására stb.: mindezt nagy részletességgel beszéli el az
autobiográfia. Szóval Miss Sullivan a türelmességével és a
fáradhatatlanságával pótolni igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller
Helénnek megismernie nem adatott meg; örömöket okozott a
szerencsétlennek, életre keltette, kifejlesztette a képességeit,
megmentett egy már-már elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három
év alatt, mutatja az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz
esztendős volt ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte
neki, hogy Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit
megtanitottak beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap
alatt.) Ez az ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell
tanulnia beszélni. Nem nyugodott addig, mig családja fel nem kutatott
egy tanitónőt, aki sokat foglalkozott siketnémák és vakok oktatásával s
aki vállalkozott a nem könnyü feladatra. A tanulás ugy történt, hogy
Helén ujjaival megérintette a beszélő ajkait és gégéjét, megfigyelte
ezek mozgását s azután ezt a mozgást utánozni igyekezett. Tizenegy
leczke után már beszélt. Igen, mindez csoda: a nevelés csodája.
És – bizonyára – egyszersmind az energia csodája. Könnyü elképzelni,
micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, hogy az az
előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett megtenni a
doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen körülmények
között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, szellemi előrehaladottsága
mai fokán is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás minden
csekélységéért, olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie, amelyeket mi nem
ismerünk. Mennyire fel kellett használnia minden idejét! Fáradtságot
gyakran érezhetett, de pihenni sohase pihenhetett. És neki is vannak
rossz napjai; panaszkodik, hogy néha minden jóakarata hiábavaló;
ilyenkor órákkal többet kell forditania valaminek a megtanulására, mint
máskor, a jó napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy segitségére
lehetett: a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván mindennapos
kielégülésének hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az előrehaladás
minden egyes határjelzője fokozott, hatványozott gyönyörüségeket
jelentett, nem csupán annyit, amennyit más embernek. Azon való öröme,
hogy megtalálja az utat a tőle elzárt világhoz, hogy egyre több és több
módja van közlekedni az emberekkel, hogy végül azok sorába léphet, akik
hasznos munkások az emberiség szolgálatában, az oly nagy fáradság árán
elért becses sikerek bizonyára megkettőztették energiáját, s ha nem is
könnyitették meg, de okvetetlenül megédesitették munkáját. Mindamellett
az ő helyén hányan dőltek volna ki, talán a feleuton! Akármilyen sok
jóleső érzéssel járt nehéz munkája, annyi bizonyos, hogy ebben a vak és
süket leányban gyönyörü akarat lakozik; olyan lelkierő, amelyet érdemes
volt megmenteni.
De a Keller Helén történetében még egy csodának kellett szerepelnie,
amelyet csak a természet csodájának mondhatni. Tizennyolcz vagy
tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az ég kékjét, a fák
zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. Ezeknek a benyomásoknak
soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; abból, amit a másfél esztendős
gyermek látott és hallott, semmi se maradt meg a vak és süketnéma
gyermek emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő volt az, mely
ama benyomásokat magába fogadta, akármennyire eltokolódhattak és
elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis nyomorék teremtés agyvelejében:
hogy ezek a benyomások örökre, egészen, tökéletesen elvesztek volna,
hogy a lélek titokzatos mühelyében nem tehettek-e valamelyes
szolgálatot, nem járulhattak-e bármi csekély részben a leányka szellemi
képességeinek fejlődéséhez: senki se tudhatja. És kérdés, hogy ha Keller
Helén már születésétől fogva vak és süketnéma, akkor is eljuthatott
volna-e a szellemi fejlődésnek ugyanarra a fokára, amelyről most
tanuságot tesz. Föltéve, hogy: igen, – csak még inkább áll az, hogy
Keller Helén esete nem történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna
ugy a nevelés, mint az energia csodája) a természetének csodaszámba
menően ritka, rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk
van azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a „hatodik érzék“-ről
és a titokzatos „belső látás“-ról beszélnek. Mindez nem mond egyebet,
csak utal arra a jelenségre, amelyet a köztapasztalat is régóta ismer,
hogy t. i. olyanoknak, akiknek egy vagy két érzékszervük nem müködik,
egyik vagy másik müködő érzékszervük, nevezetesen: a tapintó érzékük,
fejlettebb, mint a normális emberé, és valószinüen nem csupán történelmi
eredményképpen (mert emezt a rendesnél nagyobb mértékben használják). És
ez természetes, mert hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak a
funkczionáriusai vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy
mondhatnák, hogy: ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő
erő, és azokat az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén
sohase érhette volna el a természet ama csodaszámba menően ritka
adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk „belső látás“-nak.
De mik ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, melyet
Keller Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok ellenében kivivott?
(Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy vivmányról beszélni; a
szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu munka árán szerzett
képességeivel a köznek, az emberiségnek „a haladás érdekében“ tehet, nem
igen haladja meg azt a szolgálatot, amelyet az átlag-ember, a sok millió
müvelt ember végez.) Mi a Keller Helén személyes sikere? Mi haszna van
roppant munkájából neki magának?
Egy német iró ilyenformán felel meg erre a kérdésre:
Mi haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! Keller Helén
ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a boldog, aki maga
kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy minél nagyobbra, a lehető
legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a magunk emberségéből, azt,
amire törekszünk: megszereztük a boldogságot. Ez a világrend. Minden
féreg rajta van, hogy javitson a helyzetén; a világegyetemben káotikus
ködtömegek akképpen rendezkednek el, hogy világokká alakulnak át. Az
egész mindenséget átható fejlődési törvénynek feljebbtörő lelkünkkel
való harmóniájából származik a legtisztább, legtökéletesebb boldogság.
Azért az az ember a legboldogabb, aki a legjobban érzi ennek a
fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind, akaratának és képességeinek
erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti el abból, amire törekszik.
Minél nagyobbak az akadályok, minél több és többféle a leküzdeni való
nehézség: annál tökéletesebb a diadal s annál nagyobb az ezen való
boldogság-érzet. Minél tökéletlenebbek eszközeink, amelyekkel a
küzdelembe bocsátkozunk, annál bizonyosabb a boldogságunk!
Mindez igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek meglehetősen kevés
a bizonysága.
Az emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A fejlődés
törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden nagy kérdésre
meg akarnak felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint azok, akik naivan
vagy rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely minden betegséget
meggyógyit. A boldogság problémájának megoldásához a fejlődés törvénye
nem vitte közelebb az emberiséget. Hogy az örök törekvés egyképpen
törvénye az embernek és az egész mindenségnek, ebből még nem következik,
hogy ennek a rendeltetésnek a betöltése szükségképpen kielégitené az
embernek a boldogságra való vágyakozását. Sőt inkább majdnem minden arra
mutat, hogy ez, legalább magában, teljességgel nem elégiti ki. A
ködtömegekből alakult világok erre nézve nem mondanak többet, mint hogy:
nincs kivétel a fejlődés törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s
mekkora kielégüléssel járhat, ha a féreg rendeltetését betölti és
helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát nincs miért
hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest. Az emberi
boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az általánossága még nem
oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az idézett tétellel
ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni; más tételeket
szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi czélokat, vagy
nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak volnának, mint akik kevésre
törekedtek; hogy akik a legnagyobbra törtek s a legtöbb akadályon át, a
legtöbb nehézségen győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak,
mint akik jelentéktelenebb és simább pályát futottak be. Abból, hogy
ezek vagy azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit adták,
épp ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a példák,
amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet bizonygatni azt,
hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a legkevesebb, aki
mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, amelyeket, akaratának és
képességeinek fölös erejénél fogva, könnyüszerrel érhetett el. Vagy akár
azt, hogy: a legboldogabb ember az, aki szellemi czélokat nem ismert s
zavartalanul nyugodt, tisztán állati életet élt. Az kétségtelen, hogy a
boldogsághoz harmónia kell, de hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való
harmóniája elégséges-e hozzá, az már nagyon is kétséges; valószinüen
több, sőt minden életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes harmónia kell
hozzá. Az emberi boldogság probléma volt és probléma marad; minden
elképzelhető tétel csak találgatás, minden elképzelhető tétel vagy
egészen téves, vagy legalább is nagyon hézagos.
Csak föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén volna a
legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy – akármilyen
sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget mindenek fölé
értékelik – a boldogabb, s – bármily furcsán hangzik – az elégedettebb
lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, érthetően, tele van
illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a német tisztelője nem tuloz,
legalább egy kevéssé. Annyi azonban bizonyos, hogy Keller Helénnek sok
és nagy öröme volt, amelyek megjutalmazták rengeteg és nagyon
tiszteletreméltó, igazán ideális munkáját.
Csakhogy kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják jutalmazni
fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha csakugyan
boldog, boldogságának alapja kissé törékeny. Ne felejtsük el, hogy ez a
vak leány egy kissé másnak képzeli a világot, mint amilyennek a normális
ember látja. Mindössze annyit ismer a világból, amennyit a vakirással is
megjelent jóakaratu oktató eszközök ismertetnek meg belőle, ezenkivül
csak azt, amit környezetétől tudhatott meg, s környezetének mindig az
volt az igyekezete, hogy mindent távol tartsanak képzeletétől, ami nem
szép s ami neki nem kellemes. Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy
Keller Helén benyomásai nagyon különböznek a mieinktől; boldogságának
épülete tehát részben bizonyos tudatlanságon nyugszik. Tudatlansága
nagyobb világismeretnek adhat helyet, s ez talán keserü lesz.
Ideálizmusa, melylyel nemrégen oly kedvesen lángolt a burok ügyéért,
egészen szétfoszolhatik, mint oly sok fiatalé. Már nem hisz; nem reméli
lelkének halhatatlanságát. Pedig még gyermek. Ma szórakoztatja az a
játék, melyben a babát irodalmi és politikai kérdések helyettesitik; ma
még elküldözgeti könyvét a külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük:
mit szólnak az ő ritka munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem
fogja szórakoztatni ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s
bár tudja, hogy van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még
ugy gondol a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon
megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság
örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában, elég
ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy mesécskéjével
eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy inkvizicziónak vetették alá, s
mert, ugy látszik, valami reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben
maradt. De mi ez a keserüség ahhoz képest, mely akkor érheti, ha
véletlenül feltámad benne a minden élőlényben természetes sóvárgás? Meg
kell tudnia, hogy hiába óhajtana szeretni: nincs, aki a vak és süket
leányt szeresse. Meg kell tudnia, hogy gigászi munkája gyerekség volt;
hogy _ez a_ törekvés az, mely világokká alakitja át a káotikus
ködtömegeket, mely arra birja a férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket
és helyzetükön javitsanak; hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi
törekvés, s hogy ez a törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna
fenségesen nagy munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az
egyet sohase tudná meg.
KATONA-REGÉNYEK.
I.
Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt
használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, mint
a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és
korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse
mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév
bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv
számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje
utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra
termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi kis
helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat s mindazt,
amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni lehetett.
Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek egyik, nem
éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont
okoskodással számitó termékét: a _Takarodó_ czimü szinmüvet a
Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig
jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai
müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra.
Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a
franczia kis helyőrségeket és az olasz kaszárnyák nem egészen angolos
berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki inkognitójának
megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a
szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse
ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó lesz.
És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem
jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak. Még
Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol
forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van
legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta, hogy
Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra
vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy
fölfedező a találmányát. Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből,
ez sokáig aligha busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az
állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés
kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken,
amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a
feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a
kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend: „hatodik
ezer“, „tizedik ezer“.
„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az emberek
mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit, aki
csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha kapóssá
is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre, aminők a
Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan keletkezett
hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a legnagyobb
népszerüségnek örvendő franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol
látványosságok gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi
elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az
egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak
irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak,
nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó sincs róla. Ezek a
katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem regények, hanem
pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy
ember találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az
_Erstklassige Menschen_ szerzője. Baudissin gróf legalább gondolkozó fő
s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai
humoreszk“-jeinek gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A
többiekről ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a
fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa
szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt
kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum
dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb
anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi erőkifejtésük
egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást; előadásuk formája:
kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva stereotyp. Maga az
atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született irónak, mint nem született
katonának. És ha arra számit, hogy ezentul az irásból fog megélni,
alighanem olyan csalódás várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a
„pap-regény“ fölfedezőjét. Az első regény, melyet Fabre a papokról irt,
annak idején szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a
kolostorok Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát
rövid időn szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még
tiz regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második
regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça change, plus c’est la même
chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a
botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló iró volt, akinek a
megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig annak, amit Bilse
Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a „leleplezettek“
sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva
a csunya kis pamfletnek.