rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de mig
Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a rejtelmeknek, az
ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak.
Alexandriát, a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a temetők
egyes paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori életmód és
berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes külsőségeit,
mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet fest az agorán
nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó tömegről, a hetairák
külön városáról (ezernégyszáz virág egy roppant kirakatban) stb., de nem
tudta megeleveniteni e letünt világból az embert. Mert Demetrios és
Chrysis nem azok, hanem szfinxek.
Szfinxek, nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye,
vállalkozása, büntettei, intenziv álma, lelki elváltozása, rögtönös
kihülése, pokoli ötlete, utolsó embertelensége és a halottal szemben
tanusitott „esthetic“ kegyetlenségei, vagy Chrysis esztelen
nagyravágyása, egy éj alatt kivirágzott, végzetes szerelme, mesés,
öngyilkos hiusága, stb., stb., hihetetleneknek tünnek fel. Oh, nem
ezért. Mindezt érthetővé lehetett volna tenni. Annyival inkább, mert az
ember akkor közelebb volt a bünhöz is, a nagysághoz is, mint mai napság,
jobban értette a szépet s kevésbbé irtózott a vértől, mint mi, vén
gyermekek, s Demetrios, a históriai, bizonyára szintén aczél-idegü
legény volt, akiben nem lakoztak keresztény gyöngédségek, s az „emberi
szenvedésnek ama tisztelete“, amelyről Bourget beszél. Annyival inkább,
mert az asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt
minden nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és hiuságban.
Nem ezért szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el lehetett
volna hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az analizálást. Nem
kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik benne, hogy igy is az
élet hatását teszik.
De nem teszik az élet hatását.
Igazán nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk
beszélnek. De nem beszélnek. Drámájokból az egész _Aphrodité_-ben nincs
több, mint amennyit vázlatom idézett. Két jelenet e dráma; szinte szó
szerint adtam, amit a hős és a hősnő lelki életükből velünk közölni
méltóztatnak.
Ez nem az antik ember kevés-szavusága, ez a viziók élettelensége.
S hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó a Louys
tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros leány több
helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek közt van egy
három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, Chrysis bájait
dicséri. Ezek a hasonlatok (lapokon át) az _Énekek énekének_ apró
utánzatai. Ez még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál
különösebben hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg
Aphrodite imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból már nem
görög szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki járatos az
erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő hangjára. És a
lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői ajkán a Louys
filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, mert életüket nem
„betegitette halványra“ ez a meditálás! Mily más a _Thaïs_ bankettje!
Amit a Thaïs filozófusai mondanak, az akkori gondolkozás-világ, a maga
különböző árnyalataiban. Amit Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys
sütetje.
S Louys előszavában _Thaïs_-t kicsinyli! (Mert Thaïs megtér; de hisz a
paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint ez a csudálatos remekmü!
Igazán kár Anatole Francet juttatnia eszünkbe. Ha _Thaïs_-ra, vagy
Flaubert _Salammbo_-jára és _Cleopatra_-jára gondolunk, ez
_Aphrodité_-nek nem igen válik előnyére.
Mindegy; a Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e tekintetben
kissé aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. Rosszhiszemü, akár
Marcel Prévost, csakhogy más arczot vág a dologhoz. Prévost
szemenszedett „pajzánságokat“ válogat össze, s aztán a fejét csóválja
hozzá: „Ez nem helyes! Mindez nem helyes!“ Louys valamivel kevésbbé
hipokrita. Ő csak helyesel, mindent helyesel…
Erről a témáról bajos beszélni. Szóval _Aphrodite_ tele van az „amor
lesbicus“ képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság nélkül. Vannak
dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy látszik, az a nagy
könyvárusi siker Louys-nak nem is volt olyan nagy meglepetés…
Barátai erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel ezelőtt
halálos beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az orvosok
kimondták rá a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy perczig se.
Louys ugy gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő alatt kár volna
morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s mulatva menni át a
halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben a biztos halállal,
leitták magukat, s részegen mentek a másvilágra.) Kapta magát, elutazott
délre, s élt a szerelemnek. A két esztendő elmult, Louys elverte az
örökséget, s meggyógyult. Most irással kénytelen a kenyerét megkeresni,
de azóta mindig tele a feje erotikus képekkel. Majd ki fogja heverni…
Mindez nem teszi érthetővé, mért kisértik éppen az „amor lesbicus“
viziói?… S mennyire gyönyörködik benne!… Majdnem annyira, mint azok a
cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb vásárlói.
Ez volna _Aphrodite_ sikerének titka? Nem. Ez jelenthet néhány ezer
példányt, de az irodalmi sikert nem az efféle érdeklődés csinálja. Hisz
van egy egész „pajkos“ irodalom; alig hogy tengődik a szegény.
Mi hát a kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen kancsal
érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg?
A rébusz megfejtése, ugy hiszem, a következő:
Nagyon elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s kezdjük
belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, önként, egy
világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most
kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki erről
a világról beszél nekünk, a melyről nemrégiben tudni se akartunk.
Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk neki.
Vannak ily fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a világ olyan
nagy tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk azóta, hogy meg van
fosztva kiváltságaitól.
A szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa
szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a szerelem, az egykor
mindenható szerelem, soha se imponált annyira az embereknek, mint ma,
amikor immár távozóban van a világról, mint az utolsó bölény.
CLAUDINE.
Egy Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben három
kötetet[13] tett közzé egy bizonyos Claudine viselt dolgairól. Az első
kötetnek „Claudine à l’École“ volt a czime; a másodiké: „Claudine à
Paris“; a harmadik kötet Claudine házaséletét irta le: „Claudine en
ménage“ czimen. E három kötetnek olyan könyvárusi siker jutott
osztályrészül, aminőre a kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első
kettőből rövid időn százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még
többet.
A hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, mint
ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden irói erény
megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se vitte ennyire.
Alphonse Daudet legszebb munkái – _Fromont_ és _Sapho_ kivételével – nem
értek el husznál több kiadást; Cherbuliez, aki a lelkesebb, de
egyszersmind finnyásabb regény-fogyasztók favorizált szállitója volt,
ötezer példányt se adhatott el egy-egy könyvéből. Az „Assomoir“-ról,
„Nana“-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve, amelyek rekordját
eddig csak Angliában és Amerikában multák felül, mindössze öt-hat
franczia regény tett szert a Claudine-ét megközelitő piaczi sikerre:
Pierre Louys „Aphrodite“-je, Marcel Prévost és Octave Mirbeau egyes
kötetei, és még egy-kettő. Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének
volt valami külön magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen
pamfletista; példátlan, százakat meg százakat sebző személyeskedései az
egész élő Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a
disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a közömbös
kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys „Aphrodite“-je, bár kiváló
müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és ravasz Marcel
Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az erotikusoktól
hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert kivételes
népszerüségére.
Szóval természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet ezekben
az uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt vevőinek ezt a
rendkivüli érdeklődését valamennyire megmagyarázhatja? Olyan irói zseni
nyilatkoznék meg a trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre
megváltoztatta volna a dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná
inditani még a köveket is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában
lehetünk vele, hogy az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor hát
mégis az erotika hatalmára kell gondolnunk – de mit lehet mondani ebben
a genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e Mirbeaut
tulliczitálni? Ugy-e nem?
Nos, Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem
pornografia. Sokkal veszedelmesebb valami ez. A pornografia érzéki
jelenetek leirását adja, azzal az immorális, az irodalom hivatását
megcsufoló czélzattal, hogy izgatólag hasson az efféle ingert kivánó,
beteges képzeletre. Willy nem ad ilyes leirásokat; nem részletezi a
„jelenet“-eket, nem nyujt képeket, nem illetlen, valami nagyon
szabadszájunak se mondható. A tónusa irodalmi; a mondataiba, vagy
regényeinek egyes helyeibe, passzusaiba czenzura vagy biróság nem igen
köthetne bele. Meglehet, hogy akárhány tiszta lelkü asszony egy kukkot
se értene meg belőle. Willy nem a naivakhoz szól, hanem azokhoz, akik
megértik – s virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az örvények felett
(de mi van ezekben az örvényekben!…) és nem igen mond olyat, amit egy
szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a munkához képest, amelyet
Willy végez, a pornografia szinte falusi „gauloiserie“-nak tünik fel.
Willy mellett Seingalti Casanova Jakab egy nagyokat hazudó, jámbor öreg
bácsi.
Hogy lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát – Willy témája: a
perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már többször
emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt össze erről a
csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az irodalomba ezt a
visszataszitó sujet-t. A „Claudine en ménage“ például Adolphe Belot-nak
„Mlle Giraud, ma femme“ czimü könyvére emlékeztet. De ez a régi
iró-mesterember megelégedett egy alap-disznósággal; neki ez is elég volt
arra, hogy kierőszakolja a kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége
csak odáig terjedt, hogy vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva
tánczolta körül a maga választotta psychopathologikus esetet.
Rosszhiszemü volt, de valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről
mutogatott rá a betegségre, s adta a szörnyüködőt. Willy egy cseppet se
szörnyüködik; ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget szörnyünek
találja. Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes betegségeket. S
mig Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, bocsánat a szóért, de
ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy lehajol betegeihez, megértetni
iparkodik s regényhősökké avatja fel őket.
Jellemző erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét le
lehetne forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a tartalmát, a
meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar olvasónak, mert hisz a
kivonatolás munkája határozott szavakat kiván. Egy dologra mégis rá kell
mutatnunk, hogy megértessük, mi az, amiben Willy minden elődét
tulszárnyalja. A „Claudine en ménage“ tárgya az a, mondjuk igy: tulságos
barátság, amelylyel Renaud felesége, Claudine, egy Rézi nevü bécsi
asszony iránt viseltetik. Rézi férjének nem tetszik ez a barátság, bár
Rézi rajta van, hogy barátnőjéhez való vonzódását férje előtt futó
ismeretségnek tüntesse fel, Renaud ellenben protegálja és elősegiti az
amugy is tulságos bizalmasságot. Claudine, aki férjét is szereti,
nemcsak a barátnőjét, azzal bünhődik, hogy férje maga is megkedveli
Rézit s hütlenné válik feleségéhez, mert Rézi, aki különben nem olyan
„kétlaki“, mint Claudine, kénytelen meghálálni a Renaud hihetetlenül
tulságos szivességeit.
De ennyi is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen mondani,
mivel liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az egész régi módi
irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine és Rézi vonzalmának
fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave Feuillet rajzolja „Julia
Trécoeur“ szenvedélyének egyes étape-jait és elbukásának körülményeit.
Nem felfujt novella, egész regény ez; lelki küzdelmekkel, kalandokkal,
akadályokkal, a véletlen szereplésével, s ehhez képest mindenféle
metamorfózissal teljes regény, melyben az emberek folyton-folyvást
küzdenek az érzéseikkel, csak azért, hogy végül elbukjanak. A betegek
nem mint betegek, hanem mint érdekes személyiségek, az érzelgős és
szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős jelmezeiben jelennek meg az
olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek, olyan intenziv lelki életet
élnek, hogy – a Willy számitása nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok és
Rézik számára van irva…
De ez még nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy bizonyos
perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy harmadikat is,
akinek a perverzitása még undokabb; de itt van mindenekfelett a főalak,
Renaud, akinek egész gondolkozása, egész lelke: maga a perverzitás.
Ebből már kihalt minden természetes és erkölcsi érzés; amire a normális
ember csak irtózattal gondolhatna, rá nézve, ellenkezőleg, csak érdekes
és izgató. Meglehet, hogy élnek ilyen teremtmények, akiket a teljes
enerváltság kivetkőztetett egész emberségükből, akiket a beteges
kiváncsiság megrontott a lelkük fenekéig, de ez már nem is a métely,
hanem egyszerüen a rákfene. S mig az első kettő legalább küzködik és
gyötrődik, s akarata ellenére enged az agyvelejében pusztitó
betegségnek, ez a rákfene tudatos és nyugodt, mint egy görög bölcs.
Willy ezt az alakot tipusnak tekinti – amivel bizonynyal eleget
mondtunk.
És _ez az_, ami Európa müvelt regényolvasóit egy idő óta mindennél
jobban érdekli! Mert az ódiumot nem hárithatjuk egyes-egyedül
Francziaországra. Tudvalevő, hogy a franczia könyvpiacz sárga boritékos
köteteinek egész Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban,
Angliában, Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és
Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az
amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség.
(Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, ami a
„nép“-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek, hanem a
müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek! Európa müvelt
társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker. Mert ha azok a
dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb óvatossággal lehet,
ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz klientéláját, ez nem jelenthet
egyebet, minthogy a szóban forgó közönség máskor is sokat foglalkozik,
ha csak gondolatban is, a Willy témáival. Nem jelenthet egyebet, mint
hogy ez a közönség megérti a Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer
bizonyos megfigyelésekre, vagy legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a
jobbat, hogy ezt a könyvet sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet nem
olvasnak: még ekkor is sok ezer kötet esik másokra, s a Willy poézise
iránt tanusitott érdeklődés még ez esetben is graváló marad.
Olyan jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa müveltjeinek az
erkölcse nagyon is türelmessé vált. A világhistóriának csak kiválóan
dekadens korszakaiban virágzott az e fajta irodalom: a Willy-féle
elbeszélők csak olyan időkben találtak meghallgatásra, amikor
elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog a müvelt sokaságra nézve.
Valaki azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon Willynek
nincs közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem fenyegeti az
emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk magunkat, ha ennyire
intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar könyvekből s ezek
visszhangjából persze nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert a
magyar könyveknek nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó
jelenség. Szinházaink müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s a
szinházi közönség viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan
szindarabok, melyek a mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi
felháborodást keltettek (Kornélia, Fernande), ma jámbor dolgoknak tünnek
fel, s a párisi boulevard-darabok egyre pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt
a szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb
közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos erkölcsi
elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször gyorsan
következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a téren az
elővigyázat soha sincs korán.
Mi a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes szellemi
termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, melyekkel az üzleti
szellem a tömeg s kivált a serdületlenek érzékiségére spekulál? A nagyon
is pajzán képes levelező lapok, a frivolitást szolgáló élczlapok, az
ál-aktstudiumok és az őszinte sztereoszkóp-képek, az olcsón árult
pornografikus iratok, az illetlen kirakatok és a lelkiismeretlen „orvosi
tanácsadó“-k egy nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az
irányban nálunk is megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket.
De az efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, és a
mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle beavatkozással csak a
szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt nem.
A fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal szemben
állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen tenni az
általános degeneráczió, az általános testi és lelki elsatnyulás ellen?
Ez a felfogás azt vallja, hogy minden immoralitás örökölt dolog;
folyománya, eredménye előbbi generácziók büneinek, amely előbbi
generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb erkölcsökre szoktatni s
eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök a baj megvan, el kell
számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez legalább is nagyon
vitatható. Mert a természetben megvan a regeneráló erő, csak élni kell
vele. Ha az öröklés olyan végzetes volna, mint ez a felfogás vallja, a
világ már régen nem volna világ. De minden élő szervezet a regeneráczió,
a megujhodás képességeit rejti magában; aki időt nyer, mindent nyer, s
mindegyik uj életben benne van a megtisztulás lehetősége, s a nagyobb
erő csirája. Persze a jó isten csak akkor segiti meg az embert, ha az
ember maga is igyekszik egy kicsit.
Nemcsak, hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való küzdelem: máris
történt valami a helyes irányban. A gondos testi nevelés kötelezővé
tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb vivmánya, már jelentős lépés
volt e felé a czél felé. S a testi nevelés üdvös hatása még csak a
következő nemzedékeken fog igazán meglátszani; ha az elődök is annyit
törődtek volna ezzel, mint a mai idő: a sokszor emlitett tünetek most
kisebb számban mutatkoznának, s Willynek nem volna ekkora közönsége. A
perverzitás, hogy egy „lucus a non lucendo“-val szóljunk: a
kimerültségből táplálkozik; mindaz, ami a testi erőt s az ellentálló
képességet fejleszti, javára válik az erkölcsnek is.
KELLER HELÉN.
Mark Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. század
legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a mondás, mely a
Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja jellemezni, Mark Twainhez
mérve is meglehetősen vadnak mondható, mert a két név egymás mellé
állitására teljesen józan elme nem találhat semmi alapot, Keller Helén
alakjának ilyen kiemelése meg nem okolható, s az összehasonlitás fölötte
szerencsétlen. Keller Helénről szólva Mark Twain inkább Robinsont
emlegethette volna. Az emberiség emlékezetében élő történeti és
képzeleti alakok közül Defoe hőse az, akinek elmesélt életfolyása a
legtöbb joggal hasonlitható össze a Keller Helén multjával, mert
Robinsonnak és Keller Helénnek van egy közös vonása, amely csak
kettőjüké: mind a ketten iszonyu munkát végeztek azért, amit más ember
ingyen kap, ami mindenki másnak az ölébe hull. A józan Brandes mosolyog
Mark Twainen, de ő is azt mondja, hogy Keller Helént az emberiség
történetében külön helyecske illeti meg; inkább ugy mondhatta volna, –
mert az emberiség életére, történetére Keller Helén nem volt és nem
lehet semmi befolyással – hogy Keller Helént külön, szép, diszes hely
illeti meg a kuriózumok történetében.
Keller Helén Amerikában született s másféléves korában, egy rettenetes
betegség után, elveszitette a látását és hallását. Másféléves korától
tiz éves koráig vak volt és süketnéma. Huszonnégyéves korában is vak és
süket, de már nem néma, sőt alkalomadtán szónok. Hét esztendős koráig
ugy növekedett, mint egy szerencsétlen kis vadállat. Nem látta a
napvilágot, a nagy természetet, nem hallott emberi hangot, a világból
nem ismert egyebet, csak magamagát és amit megérinthetett. Lelkét nem
igen foglalkoztatta egyéb, csak a düh, hogy nem értetheti meg magát, a
kivánságok, a harag, a féltékenység és a rosszindulat.
Huszonnégy éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet
nyelvén, magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja körül,
de ez a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra készül; a
cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem „hallgatója“-ja; tökéletesen
beszél angolul, francziául és németül; ért, sőt ir: latinul és görögül;
ir kézzel és irógépen. Irónő, akinek világos stilusát, tőzsgyökeres
angolságát és judicziumát, érdekes, sajátos, önálló itéletét általánosan
dicsérik (bár, ugy látszik, fölötte szigoruan itéli meg Macaulayt s
Alfred de Musset-t.) Kiválóan müvelt lény, aki tud aritmetikát,
geometriát, fizikai geografiát, s aki, miután tizennégy éves korában
Julius Caesar _De bello gallico_-ját, tizenhat éves korában pedig
Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért, Shakespearet, Burket olvasta,
már néhány évvel ezelőtt sikerrel állotta ki azt a képesitő vizsgálatot,
amely a privatim tanulókat az egyetem látogatására feljogositja. És
nemcsak müvelt elme, hanem jó, nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és
csak közhasznu dolgokkal foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá
tesz, különb a legtöbb fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa
emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és különb a
legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata, kitartása
példátlan.