énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa
róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha mégis
e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó
cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már
valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni…
képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe megy
át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint
botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem nekem…
Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető volna.
Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… Tudom,
azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, akikkel megesett,
a dolog.
Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az
utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab lesz ez,
amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő… ön fog kisérni
ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a figyelmeztetések
fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy eseményt meggátolni; annak
az embernek, aki annyi szenvedélyt korbácsolt fel, annyi szivet tört
meg, annyi hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell
házasodnia. Ez az expiáczió.“
Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon
az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a
prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója,
szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne,
hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a
hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet
körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem
kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s
kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai, amint
a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a
dörgedelmességig ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a
nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a
tapasztalat megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak,
mikor róla beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom,
semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk,
s egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. De
ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy
lefesthessem.“
Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud
szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat
első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a
„vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S később igy irja le e
szczénát bátyjának:
„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: ebből az
állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut van.
Vagy-vagy. Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem.
– És miért nem? (A naivot adtam.)
– Mert nagyon szenvedek.
És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki,
valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit,
mindent elrontott.
– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már könyezik is!
De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le
vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp
kicsordult.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit
merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden reménytől?
„Mindig reméljen, még akkor is, ha egész kategórikusan _nem_-et mondok
is.“
„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt
levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én
módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van.
Hát nem mulatságos ez?“
Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát
akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a
kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében:
„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg
tőle lelkemnek a sirámait. _Une musique pour couvrir les lamentations de
mon âme._“
IV.
Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak
apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy
felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a
levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt, mikor
még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely különös
nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság egyre erősebb
és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon kisasszonyhoz tizenhatéves
korában – aki hét ember helyett óhajtottam élni, alig van egy
fertály-életem…“ pedig – folytatja – „Isten nem azért ruházott fel a
_mindent látás_ képességével, hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se
használhassam adományait.“ Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem,
hogy majdan egy nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s
oly önző szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint
arra a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket
az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka…
Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra
tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön.“ A
napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek. „Határtalanul
nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy helyütt. – S ha meggondolja az
ember, hogy vannak, akik képesek beleszeretni egy ilyen teremtésbe,
talán mert nem tudják, hogy milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh,
azért mégis belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné
magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen
becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga –
_canaille_.“ De mit Pietro! Az ő álma: megjelenni, ragyogni tündökölni.
Emészti a dicsőség vágya. „Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása.
Rómában járva, igy kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus
Aurelius, Nero, Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én
volnék az ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább
kivételes müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. –
Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között
választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat
legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ –
tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják
és nagyon érdeklik. _Faust_ nizzai előadása olyan lelkesedésbe ejti,
aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze szokott lenni; igaz,
hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés öröme, s az a tudat, hogy
páholyában egy eleven szobor s nem egy akárminő kisasszony impresszióját
teszi. Majd _Aida_-ról ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még
folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét egy képhez
hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz
hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak,
a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s
közömbössé tesz minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik,
egy darabig habozik a két müvészet között. Még ezután is
vissza-visszatér az álom Catalaniról: de később mind sürübbek a
torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba,
Nápoly kék ege alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika.
Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága,
elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és
sehol se érzi jól magát, akárhová megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja
– s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez; az ember ugy van,
mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“
S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az
ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott dicsőséget.
A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai fejlesztik ki nála.
Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti mükincsei eleinte csak azt
a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: miért nem öltözködnek az emberek
ugy, mint régen, mikor a mostani divatnál csunyábbat már nem is lehetne
kitalálni? Szeme eleinte csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül
csak a rosszul formált lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert
neki nagyon formás kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára
már Rafaelt kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével.
Kevéssel utóbb meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s
hevesen, fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy
a görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni
képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai
között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el
Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak
festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy
nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt.
Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek
legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak. Ez
időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi sorti-knak, a
képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis
grófokról és a lóversenyek hőseiről. Adieu, kosarak, vége a szüretnek!
Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével
csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint
mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A
poltavai kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a
munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az
élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja –
mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon
szomoru.“ Mindent nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole
France. – Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé.
Munkakörében valami lelki-békét talál. S _Andrey_ (ezzel a névvel
szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint
aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg
leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s
amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) Érdeklődni
kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes republikánussá válik,
el-elpolitizál, s egy minden irányban független ujságra vágyakozik. És
szakadatlanul dolgozik! A „grande médaille“ álma nem enged pihenést
neki, s mikor egy-egy „mention honorable“-lal kitüntetik, ez csak
fokozottabb munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs
megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat,
s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön
harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé haragszom
önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, hogy az illető
beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat dugni a
szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és igazán érzett
tanulmányt, mint hogy modelláljak… Mindössze három éve, hogy festek. Ez
rengeteg idő az én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges
értelemben véve a dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a
festményeimnek nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót
nagy betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön
nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani egy
embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: „Ön! ön már
nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális gyilkolás, kegyetlenebb, mint
a másik…“ Nem, semmi áron se akar lemondani álmáról, s beteges
érzékenysége szinte megköveteli, hogy álmában ne háboritsák, hanem
ringassák el szép csöndesen…
Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka
megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért
élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly szépnek lát,
minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen
ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak
naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival.
Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen
sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel
velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok,
költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy
szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a „szép
szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk. Ezek a levelek
csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan női lélek subtilis
érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas szellemmel vannak benne
megörökitve, hogy e pszichológiai raritásnak a mását hiába keresnők az
egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott olyan
válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel.
Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek,
gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike lehel,
egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage volt.
Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel, akinek régóta
legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már sokat szenvedett
a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária menthetetlenül a halálé
volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két halálra itélt szivében kihajtson
a szerelemnek egy halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien
Lepage mindennap fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek.
Miről? Talán a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a
Jaufre Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor.
Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már nem
voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a
Bastien Lepage karjai között.
A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e
levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s
inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében
jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak. Érdekelni
fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem leplezett
sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált. A mi korunk
emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye
karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy
filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is
koronkint a világnézeteiket és felfogásaikat. Arra, hogy az ember
ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a tulajdon
hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged uralmat maga
felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi gondolkozás
történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern ember a lét nagy
kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, ha nem tartotta magát
semmiféle valláshoz, tartotta magát egy tetszése szerinti filozófiához,
melyet, ha módositgatott is a tulajdon használatára, egészen soha se
lökött el magától. Ma, a raczionalizmus csődbe jutása, s a
materializmuson épült népies filozofémák komikus krachja után bárminemü
filozófa még inkább diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern
ember tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott,
hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a
legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb képtelenséget. Ugy
találja, hogy illuzió és illuzió között a régi mese többet ért, mint az
ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s ezekre legalább
kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a kiábrándulás boszuságával
töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés
álláspontjára helyezkedik. A „que scais-je“ az idők folyamán „je m’en
fiche“-sé torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy
megadja magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez
képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu,
Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária reggel
és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt tagadja, hogy:
van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét kérdi tőle, este
kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat, Aristotelest, Kantot,
Schopenhauert, Comte Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt
önmagával sem.
Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az
élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem.
Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s mondhatni
_fin de siècle_. Az évezredek óta, mióta az ember eszmél, s lelki
vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal is, akik még nem éltek az
ő halála órájában: soha se volt rá eset, hogy a halál gondolata ily
roppant, mozdulatlan, sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás
tükrére, az irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál
gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden
időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök évődés
csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás földhöz
ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az általános
hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e
rémes hangulat folytonossága a cselekvés századának nehéz válsága
gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. És különös, mig az
arany-korban, mikor az élet becsének az ember még naivul tudott
örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem járt ilyen válságokkal: a
rémlátások mai napság legfőkép azokat látogatják meg, akik az elveszteni
valónak, a féltett életnek az értékét korábban a legkevésbbé tudták
megbecsülni.
A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival
rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még néhány
ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés
mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég
sajátszerüen együtt jár az élvezetekre való képtelenség, a szerelmi
gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, hanem a fogékonyságnak, a
gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet az ujkori moralisták az
_impuissance d’aimer_ elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy
ezekhez a jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az
általános meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony,
impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és
szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a nem-bánomságra
való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily „elváltozásokat“
idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál jobb példákat
azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és naplójából
merithet.
Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti
meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen
volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó és a rossz teljes
tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre elbetegiti,
anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett volna.
Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi
szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, akinek átka
az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, lesse és figyelje a
másikat.
Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a
jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt
minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a meztelenségével.
Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az
emberiség történetében, s aki lelki éberségével máris fölényben van
vetélytársa, az egykori zsarnok felett.
Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és
müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió
kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy
egálisát.
És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő
vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk
emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy vonás
bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre mellette szól
a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és formidábilis
vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték le penziójuk
napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös meghasonlásban
van önmagával.
EGY IRÓ GAVALLÉR.
– _Arsène Houssaye._ –
Négy vaskos kötet, melyek cime: _Vallomások_, alkalmat adott Arsène
Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az 1885-ik évben még
egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg akadémiát, ilyen értelmü
szavakkal: „Ime, egy virgoncz legény, „ung gentil compaignon“, ahogy
ősapáink mondták; ötven éve már, hogy udvarol minden cocottenek, s
neked, ó cocotteok legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?“
Hát sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, ha
véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, mind a
negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És Houssaye
csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a „kimaradtak“ hires
karosszékével, melynek történetét ő irta meg, Molièretől Bérangerig. De
mi neki Hekuba s az utókor minden dicsősége? Megirta rég, hogy ő csak a
jelennek ir, nem is a tudós, öreg jelennek, hanem a huszonötéves, vidám,
szép jelennek, mely drága ruhában jár és az Avenue de Friedlandon lakik.
S aztán, elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg az
utókor tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé tartozott,
akiknek minden lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan megnyerő irói
egyénisége volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel előlegeztek neki,
ötven kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig előkelő irónak tartották,
akinek sok olyan szabad, ami más közönséges halandónak tiltott gyümölcs.
A _Tiltott gyümölcs_, meg a _Rózsaszinü bünök_, – a _Párisi szörnyek_ és
a _Vétkes szerelmek_ egy szóval az az irodalom, amely velin papiron
prédikálja az erkölcsöt, s meztelen vignette-tel szégyenkezik a
kirakatokban: ime ez az Arséne Houssaye hatása. Ezeknek a könyveknek a
szerzői, nevezzék őket Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy
Maizeroynak, irjanak finoman, vagy elijesztően, – egyformán Arséne
Houssayetól kapták azt az ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a
hiányos öltözetü irodalmi ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A
különböző dekameronok és a lenge tárcza-novellák szerzői méltán nevezték
Houssaye-t szeretett mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény papirt és a
szépnyomást irodalmi müfajjá tette, ő volt az, aki először követelte a
filozófia tekintélyét a kétértelmü anekdotának.
Párisban, ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi irodalmi
hatás is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát tudott
csinálni, nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül.