előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk
tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az volt a
czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni való, hogy
egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem számitott rá, hogy
a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E levelek legnagyobb
részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem igen van mélyebben
járó témája, mint hogy: „Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy:
„Pincio, a kutyám, elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék
telegrafálni Worthnak, Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat
küldjék Nizzába, ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az
olvasót, ha elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő
sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból,
megérthető ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket
állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van
könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze
kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó
intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes
léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a _Sánta
Ördög_ Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai
fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk
magunknak az intérieurről.
Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe,
igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot,
melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik szeszélyét
a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az egész nagy lélek.
A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember.
A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel
kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul,
csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak.
Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák és
nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék,
akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek összeülnek
közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra lépnek, ahol
élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes Virágistennő, egy egészséges
kis Nyár, az obligát Najád, fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az
alvó Ámort nézi, és a négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia
Bashkirtseff. A szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet
home-mal ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában
irta.
Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket
a magunk kiejtése szerint szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita
ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a
betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan irt orosz „eff“ végzet,
igy együtt, olyan kifejezők, az egész név ugy illik erre a kozmopolita
családra, hogy szinte hamisitásnak tünnék fel előttem oroszabbnak
tüntetni fel, mint aminő valójában.
Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi
egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a
vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, ahol a
társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga világában
érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája: Flórencz, a
téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris; rendes kiránduló
pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, Wiesbadenben és Spaaban; s
megfordulnak – még Oroszországban is. A második levélben, mely másfél
évvel későbbről való, mint az első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit
hozzon neki a külföldről, ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián
kivül) mennek, igazán nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van
együtt; a különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain
vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a
testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s
Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben valóságos
férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről később
szólunk, némi világot vet rá: miért?
Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből
megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy
komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. Egyébként igen
szeretne jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s
igy csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral
sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk.
A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja.
Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az
ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán
hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól esik
ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni. Anatole
France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie Littéraire
II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli terjedelmü
(három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az ábránd azonban,
hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két esztendeig látogatja meg
álmaiban. Két esztendeig ingadozik a festészet és az énekmüvészet
között. 1876-tól kezdve leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról
s mind ritkábban énekmüvészetről.
Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A mi
elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és
fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta kevésbbé
foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi magát. Ma
még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt van az ő
egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf, Souvaroff
herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, hogy csak a herczegek
számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a tizennégyéves kisleány még
nagyon meg fog változni. Most persze sokat ad a D. gróf véleményére s D.
gróf azt mondta, hogy: „a kis leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz
olyan, mint a mamája“. Ez a megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen
kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok
lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt gyermek.
1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája
Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a nevelőnőjének
– micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt hiszem, a sirban
sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha meggondolom (és pedig gyakran
gondolok rá), hogy az ember csak egyszer él, csak szidni tudom magamat,
hogy a májas hurkák országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a
balustrade-okra senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus
és festői lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök
eléggé szánakozni magamon…“
Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt
vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a
franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni
az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz leány
vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul
esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után itélnek
meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü, de hát,
Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint oroszlánszivü Richárd,
mikor megszökhetett osztrák fogságából. Schlangenbad nem az ő tizenöt
éves temperamentumának való hely volt; mig most, Párisban ugy érzi
magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra
járja összes szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák,
mint hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a
majom L., s az összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi
magát, és hamarosan kiheveri Schlangenbadot.
Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e
vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a természet
iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el, hogy a
társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a tizenöt éves
szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van dolgunk; s a
fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A magánosság csak
azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott békés ént, vagy egy
nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek oda; legyen bár ez a nagy
érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy fájdalom. Az ember ugy van
alkotva, hogy mindig kell neki a társaság; csakhogy ezt a társaságot
megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal való elfoglaltság is.
Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s akiknek a világ még szüz
föld, a remeteség börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor
paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia
még csak tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán.
S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne
állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és
szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a bevásárlások
sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A legnagyobb gyötrelem rám nézve –
irja később – Mária nénémmel kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak;
elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami
százszor kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba
csatangolni.“
S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal,
a nevelőnőjével, akihez a legtöbb levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak
ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e
megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges
lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön
előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a
nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“
Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak
akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen
meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és poétát
foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre jellemző egy
tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami
két évvel később, amikor Faure valóságos elragadtatásba ejti
Mephistopheles-ével, – mely „maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja
előttünk, hogy Faustnak a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak,
nem visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen
utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik
Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le nombre des
années – mondja Corneille.
De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez.
„Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik barátnőjének – hogy az ember
évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele egy
pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik végén a
világnak, a másik a másikon.“ De azért beletalálja magát a table
d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál nagyon mulatságosak az emberek.
Vannak köztük braziliaiak, akik folyton néznek és folyton követnek. Ez
nem minden: van köztük egy kedves kis angol is, aki folyvást sóhajtozik;
ez nem minden: van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz…
ez nem minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa
öröm, mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol
négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a férfiak
rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden
rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy azt
hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly
szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő hazája,
Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta meg arczának
szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a
tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek.
Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal
borult le a végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának –
mert sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem
képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom
megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az ember,
akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir kiáltani!… Különben
soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet erről a reális életről.
Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!…
kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk… Hiába
érez az ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól:
erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele,
hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a
lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – másutt
mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra gondolok, hogy
Nizzában maradunk, szeretném a falba verni a fejemet… Eladni
oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De
az utóirat megmagyarázza a tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime
az arczképem, mint Mignon, az élőképekből.“
III.
Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor
azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az
imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel
előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint,
annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia
beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód
gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong
Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának
tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja nagynénjének, önönmagát
ironizálva – hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való
ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt,
teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a
természetet… a kocsikat és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki
a tulajdon hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a
hires szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány
helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit
akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz
órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat ad“, azt
irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor
Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik az
arcza, s ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a
világ legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az
operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz
meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember, aminő
corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy
alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából.
Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz
meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet
engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó
hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a nőre,
főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De e remek
leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek
látjuk, ha a tipikus vonásokat nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli
leány ez (rendkivülivé teszik ritka intellektuális képességei, kivételes
müveltsége, s a természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos
természet felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az
utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem
legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine _Thomas
Graindorge_-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss impressziók s
inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi korunk asszonyát
a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine Auclerc-ek után
itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező alakokból igen merész
dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék
a mi időnk asszonyának jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának
tárgyszeretetét ugyis zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak
az az amerikaias, vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine
_Graindorge_-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó
_Chérie_-jében is megtalálható. Moussia a _Chérie_-knek, a _monde_
üvegházi virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit
semmiesetre sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben
Moussia névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát
Chérie irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte
olvasónőihez, hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus
közléseikkel. Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius
allure-ök, az amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk
róla, nem lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és
bébé-hangulatait.
Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már
körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől.
Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből a sok
sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a következő
levelet irja atyjának:
„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se
tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem
vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel
minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom
kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt
az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg
tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette
önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak az
unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez
menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem, hogy meg is fogja
adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan bennök minden tetszetős
tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a
legmélyebb tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“
A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb
minden udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele.
Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal ember
iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy
kis bolond.“ Ha nem tudunk olvasni a sorok között, ugy tünik fel
előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a
római farsang alatt temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek,
Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden
boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, semhogy
a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre térjenek
fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni
Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet
róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért nincs több energiája?!“ Persze,
a kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet
Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A
távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro
semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy
barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat;
Moussia kifakad s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével:
„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös
rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy
pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam, száz
esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik.
Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem;
az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó…
Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem
rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre
fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele voltam
minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom, hogy nem
tudtam vele mit csinálni.
A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon
csak csinos fiunak tünt fel előttem.
Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il avait du
genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni
készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a _coup de foudre_-nak
neveztem.
Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint
rám tekintett a waggonom ablakán át.
Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók
megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek.
Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást
tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus,
különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő
maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a _coup
de foudre_-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt a különös
érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal.
S még ma is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut eszembe.“
Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak még
rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon
unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami üresfejü
urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a fajtája egy
cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját kosarazza ki, s a
szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint komikus alakok
szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, mint „Milord és
lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a
rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy
bárót üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a
másik. Egyik leghevesebb imádójának a következő _billet doux_-val adja
ki az utlevelet:
„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál
olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor
nem kérik.
1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket _adnak önnek_, vagy
kedvezésekről, amelyeket _nem tagadnak meg_ öntől, ami valamivel
helyesebb beszéd…
2. Soha se küldjön vissza gitárt rossz állapotban.
3. Ha verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt.
S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató
válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy
levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak.“
Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres
vigasztalást, még kedélyesebben végez:
„Azt kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot.
Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon,
ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről
beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a
gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk.