_Vallomások_ tartalmával nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak
jelentőséget adott, az ugy sem magában a könyvben van. Mert bár nem
érdektelenek azok a küzdelmek, melyekre Houssaye a Comédie szinészeivel
szemben kényszeritve volt – szinházi igazgatóságának apró eseményei
jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év alatt (1849–1856),
mikor Moliére házában ő rendelkezett, a Théâtre Français ügyei oly
rosszul álltak, mint azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a
közlések sem, amelyek széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről,
Mussetről, ma már teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani.
Hüséges barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk,
valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, s az
egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak egymásról
mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit nem kellett
volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules Janin, Paul de
Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették minden
érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen elmés mondását
idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem csillogtatja többé
leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő maga is; nem élte tul
csak az egy _Holt szamár_.
De az elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, mindnyájuk
Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig szerepelt – mindig
fiatalon, mindig legényesen – mint amateurje minden szép dolognak és
hetven éves korában is megmaradt annak a gavallérnak, aki III. Napoleon
udvarában olyan sokat beszéltetett magáról.
*
Regényiró sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a
legérdekesebbikben, vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb
előszeretettel festette, olvasói rendesen őt magát akarják felismerni.
És ez igen természetes; hisz olyan nehéz azt elképzelni, hogy a képzelet
embere, aki megfigyeléseit, benyomásait áthelyezi egy nem létező
világba, ne keressen ott egy kis helyet maga magának is! Még nehezebb
föltételezni, hogy a szigoru elemző, aki megszokta szétszedni az emberi
lelket, ne vegye górcsöve alá épp azt a lelket, amelyet legközelebb
talál és amelyet a lehető legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró
akadt, aki csakugyan igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az
iró-népség hiu népség; szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy
mikor erre semmi szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy
félreértsék. A dolog természetében van, hogy az ilyen magyarázatokat még
akkor sem lehet készpénznek venni, hogy ha önéletrajzok; elkezdve a
„Wahrheit und Dichtung“-tól, le, a legszerényebb „vallomások“-ig, ezek
is mindannyian mesék; hát még a regények! Nincs sikamlósabb dolog, mint
ezeknek a szentjánosbogár fényével keresni az irót, akinek lelke mélyébe
látni „ezer gyertyafényt helyettesitő“ világitó készülékekkel is csak
kevesen képesek, olyan tudományos készülékekkel sem, amilyenek a kritika
mestereinek filozófiai módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy
jobban mondva kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is tudhatni,
hogy amily bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga lelkéből alakjainak,
épp oly féltékenyen őrzi a maga egészét, mert hisz az felerészben
gyöngékből, hibákból és tévedésekből áll, hogy ha nem betegségekből,
bünökből és oktalanságokból is. Hogy az iró oda feküdjék a
bonczolóasztalra, ahhoz nem elég egy Balzacnak az objektivitása, ahhoz
egy Vesale András önmegtagadása kellene. Balzac, aki a saját alakjait
mintegy vizióban látta maga előtt, s akiről Taine feljegyezte, hogy
barátainak hireket mondott alakjairól, mint a valóban élőkről szokás,
bizonyára meg volt áldva azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen
önmagából, s magát is, mint minden alakját, ugyszólván magán kivül
lássa. Mégis, amint regényei minden nagy egyéniségében van valami
brutálisan Balzac-szerü, nincs azok között egyetlen sem, akit csak közel
rokonának is lehetne mondani.
Balzactól Houssaye-ig – ki nem ismeri a közmondást? – csak egy lépés.
Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac nagy
alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek számos
regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: Octave,
Parisis herczeg, az ugynevezett „Don Juan de Parisis.“ Annak a
regény-cziklusnak, amelyet Houssaye _Les comédies parisiennes_ közös
czime alá foglalt, amint hogy Balzac is „Comédie humaine“-nek nevezte a
maga regény-csomóját, Parisis a hőse, s ugyszólván a hazajáró lelke. Ez
a modern Don Juan a császárság lyonjának a typusa, egy bálványozott
„cocodés“, a kinek minden sikerül. Houssayet is sikerült ünnepeltté
tennie. A _Grandes dames_ és folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat
„mester“ – nek kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban Houssayet
magát vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe tiltakozni, hogy
brilláns hóditójával ne azonositsák. Ez a hallgatag elismerés azonban
egy olvasót sem fog alterálni, aki meggyőződött arról, hogy az iró soha
sem egy az alakjával. Egy pár lap, s mindenki belátja, hogy Parisis csak
fantazmagória, az pedig, aki e tömérdek lapot teleirta, végre is élő
lény. Hanem az a körülmény, hogy az iró türte az összehasonlitást, sőt
az azonositást, nem lehet érdektelen. Mindenesetre jellemző rá nézve,
milyenek a formái annak a fantomnak, melynek ürességébe a maga lelkét
akarta lehelni.
Egy verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys
_Tubarózsái_-ban, van egy költemény, melynek „Parisis“ a czime. A
Houssaye hősét énekli meg, amint hogy vannak versek, melyek Didoról,
Gretchenről, Don Juanról szólanak. A csodálat megnyilatkozása ez, azé a
meghatott, naiv csodálaté, amely tányérra, óralapra és dohánytartóra
festi a kedves költői alakot. Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges
forditásban:
„Don Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy utópia
álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, mihelyest
szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik szerelmeire és szereti
azokat. Minden könyvből gyönyört merit s emlékében ujra olvassa a
kiszakitott lapot… – Parisis boldog. Szive, mely mindig telve vágygyal,
tétovázás nélkül egyenesen megy czélja felé. Parisis boldog, mert mindig
szeret… Az elmult szerelem nem hagy szivében ürt. Don Juanon rajta ül a
szenvedés ólomszin bélyege. Don Juan, mihelyt győzött, nem szerette
többé szerelmeit! – Parisis a nőért imádta a nőt; mindegyikből tudta
élvezni a szépet, a nélkül, hogy a tökéletest a valóságban kereste
volna. Mindnyájoké volt, időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan
kaptak hatalmas szive lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az
emberi Ideált szüli. – (A kép egy kissé képtelen, de legalább meg lehet
érteni s ezt nem minden költői képről lehet elmondani.) Jertek
herczegnők, marquisek, kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste lelketekbe;
Alice, Violette, gyönyörü viziók, akik büszkén vallottátok, hogy neki
meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy még egyszer fölleljétek,
jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja ő! – Ó mester! szivedet
enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint neked, hogy méltón megénekeljem
ezt a hőst, aki lelked mélyéből született. Mégis érzem őt szivemben
dobogni. (Közbevetőleg szólva: ez a Georges de Lys katonatiszt volt;
látnivaló, hogy egy azok közül, akiknek erénye a szép elv: ahány
szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia volt, Don Juan álma
utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! – Hit a szerelemben, melyet
Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett, folyton keresve azt s
nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever; Parisis megtalálta,
szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást, csak azt az égi
kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem után.“
C’est du pur Musset – mondaná Jules Janin, amint megirta a „Comédies
parisiennes“-ről: „C’est du pur Balzac“.
A mai olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt a néhai
jó „tárcza-király“, valószinüleg naivnak fogja találni ezt a költői
ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly közel járt
ahhoz, hogy megértse Don Juant – valamennyi s bármelyik Don Juant – s
mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez a vers elég
világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában kifejezni akart.
Ez az alak azonban nem csupán „ideál“, hanem tipus is kiván lenni.
Parisis a második császárság „muscadin“-je, környezete e világ
erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ persze csak az udvar és az
előkelőség világa. Houssaye számtalan elő- és utószavában nem győzi
eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül van, az számára nem
létezik. De egyszersmind reklamálja e világ fölényét minden kivüle
állóval szemben. Egy helyt a következőket mondja:
„Jól tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, csökönyösen kell
ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s rövidlátó
aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség végtelen
kicsinyeit. S akkor a regény doktorai a Prudhomme ur hangján kiáltoznak:
„Mennyire ez az!“ De micsoda! Egy együgyüségnek a fotográfiája! A
szoba-regényiró, aki ugy él, mint egy medve, ha valaha fölment volna a
Champs-Elysées hires onyx-lépcsőjén, oly messze érezte volna magát
Páristól, mint ha Japánban, egy porczellántoronyban járna. De azért
tagadja, hogy létezik az, amit nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt
mondták rám, hogy Párisnak csak egy szegletét festem. Aki manapság
Párist egy képben akarná feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége,
mint annak a régi müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste
egy pajzsra. Páris száz világot foglal magában: én azt választottam,
mely a legregényesebb, legkülönösebb, melyben a legtöbb szenvedély van,
jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti el jogait. Arra a
szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a Paul de Saint Victor,
Barbey d’Aurevilly és Banville arany hangján felelek meg: „A nagy Balzac
halála óta egy uj világ keletkezett, melyet láttunk alakulni,
összeomlani és ujból feltámadni. Ennek a világnak nem volna
történetirója, ha Arséne Houssaye, aki elég jól megfigyelhette
erkölcseit, nem irta volna meg ezt a _Comédie parisienne_-t.“[12]
A Commédies parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése kivánt lenni
annak a nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, s _Comédie
humaine_-nek nevezett. Valóban, ebből a hatvan és egynéhány kötetből
csaknem teljesen hiányzik az előkelő világ. Tele vannak a mesterségek
embereivel s az arany más rabszolgáival, akik többé-kevésbbé, de a
leggyakrabban mégis becsületes uton törnek e sárga lidércz után.
Egyebekben is nagyon nélkülözik a nemes világ erkölcseit. Hiszen – hogy
Balzac legnagyobb kritikusát, Tainet idézzem – „alkotójukból is
hiányzott a valódi nemesség; Balzacnak semmi érzéke sem volt a delikát
dolgok iránt; bonczoló kezei bemocskolták a szemérmes lényeket;
elrutitották a rutságot.“ A Balzac világa alantas, bár telve van
hatalmas alakokkal. Titánok azok, kik a föld mélyében kovácsolják óriás
miveiket, az izzó arany halvány világa mellett.
Monografiát irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, melynek
uralkodó szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem egyéb,
emelkedettebb érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez méltó feladat.
A nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan erőket, amilyen egy
Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau ördögi elszántsága, vagy egy
Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy munka, amely hatalmas kezü alkotót
kiván.
Azért, aki elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja végignézni
Parisis herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a Champs-Elysées
mögött.
Az első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, az,
hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más szereplője
nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A férfiak, hivják őket
Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa Cruznak vagy Georges
d’Aspremont-nak, mindannyian csak apró Parisisok. Ugyanaz a
foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, hősei az álarcos báloknak s
Herkulesei a cabinet particulier-knek; ugyanaz a gondolkozásuk, azaz
egyik sem gondol egyébre, mint vig lakomára s apró hóditásokra; ugyanaz
az érzésük, azaz egyik sem érez semmit, hacsak azt a sajnálatot nem,
amit Neró, hogy nem birhatnak minden nőt. Ugyanazt teszik, ugyanazt az
életet élik, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb
azzal a különbséggel, hogy más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle
lépcsőt készittetnek és nem éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt
használatba veszik, még keresettebb elmésségekkel fogadják hölgyüket,
mint Parisis herczeg szokta. Épp oly ellenállhatatlanok s épp oly
csodált lények az alsóbb régiók előtt, mint nagy előképük; mindenki
szerelmes beléjük, mint amabba; ugyannyira, hogy öreg milliomosok, akik
ezeket az urakat csak hirből ismerik, sietnek meghalni s rájuk hagyni
millióikat, égve a vágytól, hogy összekapargatott kincseik elegánsan
repüljenek el. (Aki nem hiszi, nézze meg a _Les parisiennes_ első
kötetét, ahol Georges d’Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor magát
megöngyilkolni készül, egy ismeretlen milliomos ur igy segiti ki a
pillanatnyi zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak annyiban
különböznek egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik fehér, a másik
fekete, egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem rendelkezik
különös memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha megszámozza őket.
Ami a nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye azt mondja
valahol, hogy Parisis története „női arczképekből és nők leveleiből áll,
melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait foglalják magukban“.
Nos, ezeknek a leveleknek stilusa, helyesirása nagyon egyforma, az
arczképek ugyanazok, csak a jelmezekben különböznek egymástól. Egyik a
nagyvilági nő báli toilettejében van, másik szinész-kosztümöt visel, a
harmadik nagyon nyárias öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi
lehet. Ezeket már a haj szine sem különbözteti meg egymástól, – mert ki
tudhatná, minő szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, – sőt azt sem,
hogy a hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a
körülményt a Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak egyetlen
pontról lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába tartoznak,
arról a pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, akik tudvalevőleg
a számok emberei. Houssayenak a legelmésebb mondása az, hogy van nő, aki
a szerelmet a mások pénzének tartja. Aki a „Comédies parisiennes“-t
irta, az csak ezt az egyetlen nőt ismerte. S ha ismert még egy másikat
is, ez amattól csak annyiban különbözött, hogy szerelem dolgában
kommunista volt ugyan, – de amint hogy vannak ideális kommunisták is –
lemondott a vagyonfelosztásról.
Ezeknek a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s akik oly
könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az elhasznált
gyufaszálat dobja a kövezetre, – ezeknek a nőknek szultánja Parisis
herczeg.
Megérdemelte őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten át nem
tesz egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a keztyüt. Az
igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos bálba megy, Faust
jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü elmésségekkel hóditgathassa a
hölgyeket, előkészületül Goethet olvassa. Egyszer aztán talál egy
Gretchenre, akit nem lehet idézetekkel elszéditeni: elveszi feleségül.
Aztán a „Grandes dames“ végén, forma szerint meghal, párbajban. De – ne
„kiáltsatok, Alice, Violette, gyönyörü viziók“, – a „Courtisanes du
monde“-ban ismét feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü
olvasóra nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul
párbajait és egyéb izléstelenségeit, – s aki a morál filozófia révén
elnézte azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily nagyuri módon
él a mások vagyonából. A feltámadás azonban, a magas körök Rocamboleját
teljesen egyenlővé teszi a csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél a
pontnál megszünik az irodalom.
Paul de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert sokat és
szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis herczeg
történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század intimus
emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az esetben, ha akkorra
a „Comédie humaine“-ből egy papirszeletke sem marad hirmondónak. Addig,
mig ez meg nem történik, az utolsó liontypusnak mégis csak Rastignac-ot
kell tartanunk, mindama sötét dolgok daczára, melyeket lehetetlen
emlékétől elválasztani. De ha lion-typust nem is szolgáltatott a második
császárság a regénynek, ez fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét.
Ő volt ugyan, aki a franczia-porosz háboru kitörésekor,
regénycziklusának végére, e büszke szavakat irta: „és most, itt nyugszik
egy világ, melynek külön lapja lesz a történelemben“, – de nagyon
valószinü, hogy ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: _Nana_.
*
Ami a Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy mester-munkájául
egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár a Parisis üressége és
ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban is egy gavallér léhaságát
sejteti.
De Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden formája a
dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval jelölni azt a
mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a legutoljára emlegetett
„gommeux“-ig, minden változatában ugyanazokat a belső sajátságokat
mutatta.
A dandynek nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a telivér
paripák könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a nagyvilági élet
foglalja el, nincs alkalma az elvont dolgokkal foglalkozni; később aztán
el is veszti a kontempláczióra való képességét: mert ehhez is training
kell. Azt a pár szemer bölcselkedést, amire a nagyvilági életben
szüksége van, készen kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint
készen kapja a ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még mindig
az, amely a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást, a dandy
született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki sem szabad,
s mert vannak negyedórái, amikor a „föld felett valókról“ gondolkoznia
kell: ezek az óriás kérdések őt erőtlenül találják. Ennélfogva babonás.
Houssaye is az. A „Comédies Parisiennes“ több példáját mutatja e
furcsaságnak. Nemcsak Parisis hisz a jóslatban, az iró is hiszi a
Parisisok legendáját és azoknak sulyos végzetét kérlelhetetlen
pontossággal teljesiti.
A dandy életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, hanem
minden nő. A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely
természetes következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői s
fentartói az asszonyok, – sajátságosan egyeztet össze bizonyos képtelen
megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól örökölte s mely
részben a mult század szabadabb erkölcseinek, részben a maga könnyebb
sikereinek a következése. A nő bálvány előtte, de olyan bálvány, aminő
az afrikai vadaké, akik isteneiket házi butornak használják, s akik
bálványaikat elhajitják, mihelyt a házi czélokra nem alkalmasak. Ez a
szkeptikus imádat a dandy kizárólagos sajátsága. Rátalálni erre a
vonásra Houssayeben is. A _Comédies Parisiennes_ telve van az asszonyok
aljasságaival, melyeket – mint Houssaye valamelyik barátja irta – egy
„szkeptikus“ jegyzett fel, de olyan szkeptikus, akinek vannak
negyedórái, amikor mindent megbocsát. „Ó asszony, asszony, asszony!“ –
sóhajtott fel valahol a _Grandes dames_ irója Beaumarchaisval. És
ellágyulása pillanataiban a Dumas fils társadalmi doktorkodását
negélyezi, s azt a tanácsot adja, hogy akik megtámadják a nőt, kezdjék
ezt a védelemmel. Másutt, csak ugy mellékesen, türelmetlenül panaszolja,
hogy az apasági keresetnek nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja a
társadalom sebeit nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit előbb szánt.
Csakugyan a védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha kedve volna
minden ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg olyan formán,
mint az operette-miniszter: „Az asszony minden baj oka, csakis az
asszony, csakis az asszony.“ Ekközben pedig nagy előszeretettel ir egy
könyvet a demi-mondaine-ek és az extra-mondaine-ek kedves büneiről
_Ezeregyéjszaka_ czim alatt.
A dandy nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes rajta. A
világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz és
müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak könnyen és
fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki esetleg nem
érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a nagyképüséget, s mert végre
ott a legfőbb czél csak az, hogy az ember visszatetszést ne keltsen s
nevetségessé ne váljék. A dandy tehát, hogy mindenhez hozzászólhasson,
minden iránt érdeklődik; de semmi érdeke, hogy bármely kérdésnek
komolyan a mélyébe nézzen. Nem is teszi. Figyelme kettőzött olyan
dolgokkal szemben, amelyek asszonyokkal, szinházzal, s mindazzal
foglalkoznak, ami mindig napi érdekü. Ismereteit tehát egy részről az
általános felületesség, más részről a szalonszerü dolgok előszeretete
jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye „komoly“ munkáit is, mások
hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle dologban. Hozzászól a
történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és Montespan életét; aztán
egyet gondol, s hálával eltelve ama hires asszony iránt, aki a
forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a megölt szalon-életet,
Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek: „Notre Dame de Thermidor“ a
czime, melynél, csak az a másik jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi
essai terére lépett. Ez Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII.
századot, s a kort tárgyaló „tanulmányaiban“ lelkesedéssel beszél
Delaclosról, a „Liaisons dangereuses“ szerzőjéről. Ért a müvészetekhez
is; könyvet ir a flamand festőkről, a franczia müvészekről, de nem
feledkezik meg Lionardo da Vinciről sem. Érdekesek azok a könyvei is,
amelyek különböző korbeli szinésznők méltatásával foglalkoznak, például
ez a hangzatos czimü: „Princesses de comédie et déesses d’opéra“. Sainte
Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint Houssaye egy
kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a külsőségek, melyekbe
öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, másodvirágzását Houssaye-nek
köszöni. Verseit metszetekkel, tanulmányait arczképekkel adta ki, és
soha sem mulasztotta el köteteit hol Velenczében, hol Nizzában lakó,
három csillaggal jegyzett herczegnőknek ajánlani.
A dandy nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és természetesen.
Neki mestersége másokat, rendesen persze a nőt, megnyerni; hivatása
tetszeni s azért kötelessége szellemesnek lenni. Az ötlet pedig olyan
dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, aki erőlteti, rendesen balul
sikerül. A Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve
találni benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig erre a
mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: „a szerelem – Dániel
az oroszlán-veremben.“ Mikor vidámságot akar kelteni, azt mondatja egy
szellemes nővel: „nem vagyok térkép s nem szeretem a geographokat.“
Idézetei hasonlitanak szép szavaihoz. Ezek közül legjellemzetesebb az,
hogy a „Mains pleines de roses, pleines d’or et pleines de sang“-ban,
Goethe és La Harpe között idézi Octave de Parisist: „Ez a mosolygó szép
asszony a szerelmet és a halált adja neked. De mi az élet szerelem
nélkül?“
A dandy sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra megjelen a
társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak róla semmit. Ez a
Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit halála után is sokan
fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen forgatják, s még sincs
semmi köze az irodalomhoz. (1885.)
APHRODITE.
I.