ugyanezzel dicsekedett. Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant
koronkint „csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója,
semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék
visszaemlékezni“… Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a _Théâtre
Libre_ igazgatójáig, aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt,
ha nem él tiszta életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még
Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni.
Mindenesetre jellemző, hogy a _fin de siècle_ irodalmát, mely a
„merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, olyanoknak
köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi nótát juttatják
eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a romantikusok, akik
nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux,
mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (_Théophile
Gautier_) érdekes eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az
iró-emberek e század első felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja
Maxime Du Camp – mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a
bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak
be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete
dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt számos
„Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a fekete dominó
kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete dominót s a következő
pillanatban olyan kosztümben állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint
amilyet Éva viselhetett, a fügefalevél divat előtt. A rendőrök
tulságosnak találták a kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az
Ifju Francziaország kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy
egész rendőrcsapat nem érkezett, a mikor aztán a hölgyet visszabujtatták
dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az
irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak.
A _fin de siècle_ irók (ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett,
tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben merészek is,
mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban,
komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak
az egyházatyákhoz hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem
hallgatják el ama morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden
czivilizáltabb embert nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne
történjék, ősi konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános
nagy nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival
felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a
therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az
egészségesebbek közül valók.
A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az
Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak
azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte,
őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták némely
revelációit.
A _Physiologie de l’amour moderne_-ben, mely legintimusabb gondolatait
tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a _Mensonges_-beli
Claude Larchert beszélteti. A _Mensonges_ olvasói emlékeznek, hogy René
de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való
szerencsétlen szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb
jó barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a _Mensonges_-ban
egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe szerelmes; Colette szereti is
Larchert a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy
füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes szerelemtől,
de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar király homlokán
és Harold Harfagar király ismét békésen ül a tengerfenéken.
A _Physiologie_-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a Claude Larchernek
a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem
elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy szót tulságosan
bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte felelőssé az irót
magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet.
S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A _Mensonges_
Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a
Bourget szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a
filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserüség és az önguny,
sőt van némi póz is.
De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e
gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések, melyeket
egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben egy nagy
ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül tudja) s
még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és fordulatos
alakban semmit sem mondanak. Nem egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez,
hanem egy filozófusé, aki mellesleg költő is.
*
Bourgetnak a _Barricade_-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a
_Mensonges_ és a _Physiologie_ de _l’amour moderne_ után csak
szaporithatta, már nem növelhette. A _Mensonges_ és a _Physiologie_
megjelenésének idején volt a legdivatosabb; minden alakja közül irodalmi
alteregojának, Claude Larchernek sikerült a legtöbbet beszéltetnie
magáról. És – különös találkozása az irodalmi elmulásnak meg az egész
élet elmulásának! – Feuillet Octave, akit Bourget szoritott ki az
előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt meg, amikor a _Physiologie_
megjelent s az egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga
elméletével, elmés paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával
elözönlötte a párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet
hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy szenvedésekből
szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal bálványozott, hirtelen
meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró folyton betegeskedett; s
életének ebben a szomoru, végső időszakában meg kellett érnie hajdani
dicsőségének tökéletes elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s
az elegáns világ agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül
állott, kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények,
hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak
felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó
évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek _Camors ur_-a a
második császárság idejében (a Feydeau _Fanny_-jával) hallatlan realitás
számba ment, csak mint a _Szegény ifju_ legendárius szerzője, mint az
elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen
generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori kisérleteit a
realitásra élesen kritizálták; _Camors ur_-ban, _Julia Tréceur_-ben, meg
a többi ujabb stilü regényében „a vitriolnak és az opoponaxnak olyan
furcsa keverékét“ találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte
egyre növekedő kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak
hivek hozzá, akik régebben is a romantikust, a _Szegény ifju_ érzelmes
iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az
izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a gyöngéd
és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az izlésnek mindig
lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan
ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek,
akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást,
melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az illuziók
Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók közül senkinek
a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly gyakran, oly fényes
öltözetben, mint éppen a _Szegény ifju_ költőjének. A lovagiasságnak és
a kötelesség-érzetnek egész kodexét össze lehet állitani a Feuillet
regényeiből; a vallásos, a finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket,
ezeket a fájdalom, oly ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a
modern regényirodalomban Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a
legmelegebb s legszinesebb szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt;
hőseiül csak keztyüs kezü embereket választott; a
Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia császárné udvarának irt; de az
elegáns világban, melyet képzelme kreált, mely a valóságban tán sohase
létezett, s mely kicsinyes választékosságaival a mai kritikus szemek
előtt tán avultas izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a
kicsiny emberek tán még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első
sorban szólott. Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye
valóban még inkább megértette, mint a leánya. A _Szegény ifju története_
csak a franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S
leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is megjelent
e könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen irt _Camors
ur_ közelitette meg a _Szegény ifju_ sikerét. De nagyon tetszettek: a
vallásos irányu _Szibill története_ is, meg a nagyvilági házasság
kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek meg:
_A kis grófnő_, _Trécoeur Julia_, _Fülöp szerelme_, _Egy nő naplója_,
_Nagyvilági házasság_, _Egy párisi nő története_, _Az özvegy_, _A
halott_. Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk
teszi; s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A
_Szegény ifju_-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a
következő szinmüvei arattak sikert: _A fehér hajszál_, _A kisértés_, _Az
erdő szépe_, _Julia_, _A sphynx_, _Egy párisi regény_ és főkép
_Montjoye_. Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak
„Serment d’artiste“ volt, két évvel később megirta az _Honneur
d’artiste_-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint ameddig
zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják
gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket.
BASHKIRTSEFF MÁRIA
I.
Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában.
Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet
azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való
levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek[11]
csak 1891-ben jelentek meg.
Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak.
Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama
dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak.
Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük betöltése előtt,
tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a
halhatatlanságra, még ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak
rá számot, hogy hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében.
És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány
között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra
produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, mint a
Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az
intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem
érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság
passzionálnak.
Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette
papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame
d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált
naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék
keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél
igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira
a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a
társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség volt. A
levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy
kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a
szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt, de omnibus et
quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb
irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir
leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk
tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen,
mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá
értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a
tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a levelezés
nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják magukat, hanem
afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi,
idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való,
mint egy-egy emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az „én“ oly
csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön
karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is.
A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira _fin de siècle_ irományok, hogy
a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk. Nincs e
levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria
számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen
ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő
intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan
elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték és olyan
mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot
szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek – a más idők más fából
faragott emberének – aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik
voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk
emberét nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták?
Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez
az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját
mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a
maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák
tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban
megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk
róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és millió
példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni,
mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról
és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy
igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész
Buckle-ben csak egy zseniális paradoxont fog találni; hogy tulteszi
magát rajta, amint mi tultettük magunkat például Montesquieu-n.
Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog
tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy a _Fajok eredetét_ utszélinek
fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk
róla azt is, hogy az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival,
szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja
érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden
határkő, a troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü
ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos
lesz hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember
gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint:
az ember maga.
Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány
vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak
megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy
huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg
fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy
kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század minden
nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes
vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten,
kristallizálva.
Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária
iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet
emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk
minden malaszttal teljes.
Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával
rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, aki
a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni.
Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a
legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen
előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes
őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden _esprit
supérieur_ képes rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba
bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke
házának összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy
rejtett szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen
ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau _Vallomásai_-nak
szupremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával
szemben minden időre biztositja. A nagy Jean Jaques-nál persze
jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes
közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos
önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen
titkolni valója.
Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló
és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária
az „homme supériuer“-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A
természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal
ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre disztingválta őt még
az éliteben is.
Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele:
a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az
emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó
kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól
és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez semmi köze, a teljesen
szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a
fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság,
a „jobbik rész“, melyet Mária választott magának.
Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel
biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek.
A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, aminőt
csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti ágban
képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra;
és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak a jóra és nemesre termett.
A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang
minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a
mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés
müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották
mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is,
melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan,
leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s
menten maradva attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a
lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak
utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg,
hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől
elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el.
Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom
anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle
függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk
konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a
nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen
is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól.
Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor
nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van
hozzá egyebe is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon
csorba, ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban
vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni,
vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő.
Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte
ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult – s a kozmopolita előkelő
világ minden bevehetetlen vára tárva volt előtte – mindenütt mint a
társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a
szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették erre
a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét
láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról
ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti
fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és
valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, egy kissé azé a
lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett
megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az
irigység nyomasztó érzései nem alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi
csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit
üdvözölte. Ismerős volt a muzsák mindenikével; és része volt a szellem
lucullusi gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom
éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves
korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul,
olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak és
mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény,
intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével
látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi
is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia
plena.
Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie
azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi
szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette.
II.
A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik,
elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön
értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a
levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden
törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és
testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban bővelkedő fiatal
leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán elkényeztettek? Ugy
látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból
megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit,
s hogy minél kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a
nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem,
hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s
amelyek általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a
legtöbb részük van benne.
Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé tételére fölfedezett,
ott van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak
álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan a
maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van
ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha Bashkirtseff
Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében
nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a
melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie:
mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális
szenvedésé volt.