láthatja, hogy egészen beleillik a _Nouvelle Revue_ finom szalonjába.
Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben „bien ganté et bien
coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, amire a szó kerül, mint aki
járatos a politikában, ért a képzőmüvészetekhez, sokat utazott és
teljesen a mai tudomány szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik,
hogy nagyon helyén van a _Journal des Débats_ kitünő tudósainak és
szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer,
nem olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát
használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni.
Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos feje:
elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a kifejezésben:
költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni érzéseinek,
gondolatainak. Ilyen választékosan csak a választottak szólnak. Nem
csodálnám, ha fiatal asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem
akadnának fönn, hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és
mesterkélten költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos,
ámbár jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja
a szavait, de legalább glaszé-keztyübe.
Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt iró,
akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak elhomályosuló
foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, választott iróink, akik
mindannyian befolyással voltak képzeteink, érzéseink alakulásaira. Ki ne
ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a kép, mely mindenikünket
megragadott tizennyolcéves korunkban, Don Juan aux enfers, a Styxen
átkelt és áldozataira hidegen, büszkén visszatekintő csábitó képe
felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz emberek közt is, akiknek életében
az egyetlen kaland az volt, hogy a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk
lányával, sokan lesznek, akik kivülről tudják a Vámpirt:
Toi, qui comme un coup de couteau
Dans mon coeur plaintif es entrée,
Toi, qui forte comme un troupeau
De démons, vins, folle et parée… etc.
s hevültek az abban égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is
mindenkinek ismernie és szeretnie kell, aki életében csak három regényt
olvasott, hiszen Bovary Emma – e szegény női _Don Quijote_ – történetét
épp ugy fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a
_Caractèrest_, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És Renan? Ő a
század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben világos, kritikus
elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális lelkülete állottak és állanak
egymással szemben. Vagy Taine? Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a
bölcselő, ha az sem, akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az
irodalombuvár vagy a mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban
és mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt
illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei félszázados
álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen bennük rejlett örök
fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk velük s helyrehozzuk egész
nemzedékek mulasztását. „1880 táján fognak engem olvasni“ – irta volt
Balzacnak: s a világ most igazat adni kénytelen neki, aki annyi
igazságot adott a világnak. Ez a csodás szellem, aki mint az arab
regékben szokott történni, eleinte egy pár poros kötetbe volt elzárva,
aztán kitörve azokból, hirtelen megnőtt s föléje kerekedve egykoron
győztes vetélytársainak, melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek:
csak most lett igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez,
mint sokan a nagy élők közül.
Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és
müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg
nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el
nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy
titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme supérieur“-ök és
névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket
Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman
érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus pagodává változtatja át,
ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy
titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény,
megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő
is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már
egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket,
az: betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a közös
szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe.
Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg szellemek
nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk,
csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket. Aki
közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – Nézzék önök azt a
piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk – aki, nem látva a
lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő fiatal
lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a _Fleurs du
mal_-t, vagy a Jézus életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz.
Kérem: „intoxicálva“.
Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben
afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé sápad
ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos urtól. A
ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg könyvét
elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben bebizonyitva láttuk, hogy
az ideg betegségei mennyire kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha
valahol uj ismeretséget kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy
kézszoritás által valami myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges
meningitis?! Oh, nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az
orvosi tudomány iránt!
Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s második szavával
megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus.
Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor
vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a
„reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk valahol, hogy nagy
tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a „reál“ s az „ideális“ az
„ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A
„pesszimizmus“-sal még nem jutottunk ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen
összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot
értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való
akarat tagadását“ fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében
Hartmannból vagy Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró
előtt: „ah, igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép
tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be
fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte meg s mi
cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy voltakép az
Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta a mágiára, mikor
még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette köztudomásu sorsát. Forduljunk
egy világfihoz, mosolyogni fog. „Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a
költők találtak ki. Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes
részeikben burleszk arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel
emlitik azt a kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak
mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik
ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség, a
nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki tudja,
hogy ennek milyen befolyása van az agyvelő müködésére. A többi mind
lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne hallja a
fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“
Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett
még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt
általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre. Kétségen
kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez az ördöngős
szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint a katholikus
dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell venni, hogy
megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes aeont képzel
alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire előtt Mephisto
selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében arany billikommal,
melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony keverednek; a croisseti
remetét ellenben a pusztai szent Antal hiányos kosztümjében kisérti.
Legalább a megszállottakon egészen más és más természetü hatások
mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak
megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv
hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a
magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az oly
különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van
szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben
egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez magának
Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül ezt lehet a legkomolyabban
venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom leplével takargatja.
Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem akarja bevallani, hogy
fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk. Még könyve resuméjében is
kitér a határozott szinvallás elől:
„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy
regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére
egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a
képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál
ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott filozófiára találtam.
Ez a filozófia, mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s
kissé föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén
tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a
_Rouge et le Noir_ irójánál. Igazat kell-e adnunk e rémületes csömörnek,
melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet hiába való erőlködéseivel
szemben? És az ember a müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet,
mint hogy bonyolultabbá tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt
hiszem, hogy azok kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak,
éppen ugy, mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott
fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha
valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek
ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete
sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél.“
Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem
kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga
Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál
rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései
segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a
„pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy üde kis lánykáknak
udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha az
epilogusból felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz
hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző
bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most
körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is,
mi lehet az az „általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely
mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát
kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a
Bourget zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az
alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen
passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva találhatnók.
Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor
annak hatásáról, amint azt az egész könyvből kivehettük.
Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A
benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó
volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált is az
bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott bekövetkezni.
Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk
a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében
való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom
az ránk nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk,
mint egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly
édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü,
kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a mákony mámorát
megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn lépést tartunk
századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves képzetektől; lelkünk
sérülést szenved, melyen át elillan minden gyönyör. A másik eset nem
jobb emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel
ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt
élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont
hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem
látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz
a szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a
tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a
másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a
sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár,
melyet rendesen általános melancholia követ.
Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen
kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias,
izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó
papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni
tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes
lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy minden
legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy
találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő
szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi
szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre
méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is.
De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi
századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen távol van – miért
nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért halványitja
el éppen a mi időnk arculatát? Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is
igyekszik megfelelni.
A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak
gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem tátogatta nyomorát
erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, akkor, mikor az életnek
annyi föltétele tökéletesedik, annak nem lehet egyéb oka, mint maga ez a
tökéletesedés, mely ugy elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné
teszi a boldogságra. Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre
venni kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő
váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi
rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a
melancholia kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a
civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be, annyival
inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern társadalom ennek a
melancholiának ugyanazokat a lényegükben megegyező s csak a fajok
szerint egyes árnyalatokban különböző jeleit mutatja. Általános
elteltség e világ elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a
germánokat és latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban,
amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli
nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer
könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók
bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a szellemét
tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a nyugati
civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta öngyilkosságától, a
kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. De lassan s biztosan
növekszik a hit a természet nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a
huszadik század szomoru hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár
betörés meg nem menti a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga
gondolatának fáradtságától.
Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után,
amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy szóval, a régi
dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet tévedni.
Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az
öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt kidühöngte
magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik legjelentősebb
karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e pesszimizmus
elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. Sőt erős a hitünk,
hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza sziveinkhez, első sorban éppen
az, hogy ama beteges áramlatban is meg tudta óvni lelki egészségét.
Átjárhatatlan iróniával vette körül magát!
Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy
iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket
a „század baja“, mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De legkevésbbé
Beyleről. Az öt iró közül talán ő – a leghosszabb idő óta halott – áll
legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és természeténél fogva.
Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig
királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve
ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak
azért, mert Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely
Stendhalt a század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem,
mert a regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt az artisztikus
tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A
legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei
éppen oly zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s
elemző hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert
miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb
izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett
ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy
jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet
Beyle előre látott s alkalmazott.
Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli
éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem
méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni
megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel
fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken – azt a
készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy
megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, – azt a bátorságot, melylyel
fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – iróniáját, melylyel hidegen birálni
tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha
valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az
bármily természetü, a pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem
volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a
különbséget közte és Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal
vele született finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt
óva“. Igy hát bátran olvashatják fiatal embereink a _Rouge et le
Noir_-t, még nem ég Ucalegon.
(1884.)
KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.
– _Bourget és Feuillet._ –
A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni
Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói
dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal
Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a _Fourchambault-család_
hires szerzője előtt is. „Hagyjanak nekem békét – dörmögött Augier –
azzal a _szomoru disznó_-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy
Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az
aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó volt.“ S
végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb jutalmát,
Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét ezzel a
kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – csak egy
szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást.
(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az
akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!)
Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen.
Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább azt
lehetne mondani, hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó,
hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de
egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk
akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad
és független, különösen az akadémiai.
Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk.
De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha
nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas óta
nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az ujabbkori
franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak a
magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is. A
könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a
kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t,
mint az a másik kritika, mely a _Mensonges_ egy jelentéktelennek látszó
passzusát vette czélba.
A _Mensonges_ ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat.
Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a
regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt
hiszi – igy hangzott a kegyetlen kritika – hogy egy hölgy, aki a
Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni – fekete
selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a _Mensonges_-ban)
akkor Bourget ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben.
A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj
Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu
kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és
tapasztalt. A _Cruelle Énigme_, a _Crime d’amour_ és a _Mensonges_ épp
ugy föltételezik a galáns multat, mint az _Essais de psychologie
contemporaine_ az École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az
_Essais_ sikere óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett
a Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem
maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint
akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy ez
nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az igazi
marquis-k nem tökéletesek.
Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se hozta
ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier mot-ja,
melyet a _Physiologie de l’amour moderne_-ben felpanaszol. Persze, az
obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész életében csak
egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki akkor, amikor ezt
a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó házból való
kisasszonynak a vőlegénye.
Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a
_Physiologie_-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak
apró eredményeit az olvasóközönségnek[10] (mint ahogy más ember elégeti
a szerelmes leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és
rejtett formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier
vádja annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a
valóságban tiszta életü.