megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és jelene,
szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, lelkének minden kis
része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot hagynak azon, amit gondol
és azon, amit ir.“
Ezek a sorok a _Nouveaux Essais_-ből valók s mint látnivaló, részét
teszik a környezetről szóló doktrinának.
Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie,
hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine
formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia,
lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis
dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek
apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az apróságoknak nyomára
jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos prófétának. Ami nagy emberünk
élete meglehetősen a nyilvánosság mögött folyt le. Minden arra vall,
hogy élete néhány szép s ránk nézve is emlékezetes utazáson, meg azon
kivül, ami multjából a családjáé volt, nem állott egyébből, csak
tanulásból s munkából. A Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves
korában már kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország
legkitünőbb ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön
tanári kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond
About, az osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga,
az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent
tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár
év mulva sem rendez négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát
La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a
munkák, melyek még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom
története, A 19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az
Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az
ideál a müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és
végre históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime,
életének egész története. De talán ez is valami.
Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy
elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a
nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem tetszett
a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése még kevésbbé a
bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő támadásokban, de ez sem
birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé
érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig
ment, hogy sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is
kerestetné a hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak
könyveiben lehet megtalálni.
II. GUY DE MAUPASSANT.
Valaki haldoklik.
Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche
doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas
testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy
feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta. Szőnyegek
és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy
asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem
tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját
nézi.
És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor
bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések
zenéje.
*
Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak
a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő. Vagy
talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon
regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos fiókban,
kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis Madeleine-től azt
kérdi Boireau ur „Mit szól a Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis
Madeleine a müveltséget kötelező lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü!
Különösen az esküvő pár… nekem különösen az esküvő pár tetszik.“ S
fájdalmasan, szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható
királynő-fej, nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden.
Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence
mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy
new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent
Ilona-szigetén.
És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie
semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá,
minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely
többet látott, mint más százezer és százezer szem együtt véve. Ő csak
azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!…
*
Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem
leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat.
A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket
átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki
megérti őket, nem talál egyebet, csak szavakat.
Az inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba.
Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni,
ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott fekszik
azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem.
*
Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, tudós… A
szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze és
virága!…
De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu
rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél
magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?!
Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi
szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a
szaiszi fátyol mögé!
*
Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb
irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az
ujon érkezőt:
– Isten hozott, kedves Guy!
Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen
találkozás, meglehet, igy felelne:
– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt
közöttünk; azt akarom elvégezni vele.
*
A jövendő krónikásai pedig fel fogják jegyezni:
Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de
Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó,
okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és magába
tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt különb nála se
szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek jelen voltak
keresztelőjén.
Csak rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak utjából.
Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai,
borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne
ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól
Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak
eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás
munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek
milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt
földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk legolvasottabb
irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a kényesen finom
izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az
egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg
egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves
korában olyan tüneményes irodalmi pályafutás állott mögötte, aminőre
régóta nem volt példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és
vigasztalan elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó
gyógyintézetben.
Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt
bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon
kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az
emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak
össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen megrendit
kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi görögök rettentő
Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát csakugyan igaza volna a
borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja, hogy a zseni minden
szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos órájával kell fizetni?!
Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a „legegészségesebb“ irói
egyéniségnek, pusztán azért, mert mint Prometheüsz, tüzet lopott az
égből?!…
Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő
momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen
rettentő az ára!
Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész
világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a
müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy
a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját.
És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és
legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a
halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu ismerője
az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és
ellentmondásoknak, az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló
szövevényeknek, másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az
ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán
legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának.
Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserüségeit többen
érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik
nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek)
s azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru
időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a
rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt,
de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után.
Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett
kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött levőket
kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel igyekeztek ellesni
és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, amely erőfeszitések már
emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb volt a veszteségünk; mert
hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata és pedig olyan kötelességé,
melynél fenségesebbet nem ismer az emberi képzelet.
Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély
kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal előbb
megkezdette. A nagy iró, aki a _Notre Coeur_-t megalkotta s oly megkapó
és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és vesék titkaiból, egy
félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem tudott magáról többet, mint
egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon
kegyetlen volt. Az élet csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is,
ahol az élet már bevégződött.
III. SARCEY.
Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy
aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető kamarájába, a _Temps_
olvasói közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és
alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik
ugyanabban az órában, mikor ott az „Et cum Lazaro“ elhangzott, messze a
párisi szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től, ilyenforma
bucsuztatót mondogattak magukban:
– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát,
kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet szereztél
nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra látok. Nem
olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb vagyok egy
gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió nélkül való,
tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok hasonlóval pótolni. Isten
veled! Hálásan gondolok Rád, és mély sajnálkozással. Hálásan, mert
utolérhetetlen kedvességgel beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a
nagy természettől távol eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is
kedvesek valának. És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint
más, hogy szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző
dolog foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda
egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne,
levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant
mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes
rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk,
mindaz magasztos misztérium. De te nem láttad a fákat, a virágokat; az
erdő varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a
patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak
bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett butikokba
rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények
életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők
törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s
meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett világnak
éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, melyben minden
ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az asszonyok mosolyáig, s
Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel hitványságok törvényeit
kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; szemben a misztériumok
misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi történik veled, gyermekes
gondolatok közt forgolódtál halálos ágyadban s ezek voltak utolsó
szavaid: „Még egyszer meg kell néznem a _Torrent_-t; azt hiszem,
félreértették ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is,
meg a közönség is…“ Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek, aki
egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál
beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más!
Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon
az ünneprendező jól csinálta-e meg a _scène à faire_-t, kellően
preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani akart
s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni
arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor
modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott,
tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi
reklámért cigánykereket vetettek előtte! Hetven évig polemizálni
izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, „divette“-ekkel, akik mintha
arra születtek volna, hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket
már a tudós asszony ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt
ki belőle! És soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá
illő-e ennek a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis
besogne-nak? A szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette,
mint ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny,
Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia legyen.
Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt
az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az
enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is.
Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná, ez
egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy holttestét
annak idején – egykor, sokára – égessék el; s teljesiteni fogják a
kivánságát. Igy még halála után is távol marad az anyaföldtől; hamvai is
csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy
nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem
mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem
táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában.
A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA
– _Paul Bourget föllépése._ –
Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a
kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel
a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel rövid
ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon vannak minden
társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót,
mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy
ismerőseinket nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév
óta nem vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és
ment, mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó
ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de
különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé
pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; amit az is
bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint
kidugta fejét egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk,
amint kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük
szereplését tömérdek regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük
a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk egyik
vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt találjuk,
szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: _Névrose_.[8] Egy
szép napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges
d’antan? Hol van Bietris, hol van Allys? – mint Villon mester mondaná.
Ki emlékszik még azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik
még azokkal a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly
szeretetre méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy
ifju, zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az
akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már,
ha Stendhal hőse, a _Rouge et le Noir_ Julienje ránk nem marad, nem is
tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen forradalmak után, az
általános politikai enerváció idején, egy nemzedék, mely kimerülten a
nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés és semmire vágyódás furiáival
adta össze magát, rajongott a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a
sevillai burlador, hogy: kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem
becsüli, mint ezt a mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak
volt egy ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt
ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem,
aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és
fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor csak
megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró Rollák
megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a
kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak,
végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más
természetüek, de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki
emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a
demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos
könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg
magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a Suez-csatornát
csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat készitettek,
nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan és széntől
sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind alagutakat
furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül, minek utána elmondták
nézeteiket a születés és a munka arisztokráciájáról. A „munka“ (elől
egy, néha két, sőt néha három „m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak
a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg.
Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma
már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett
Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell olvasniok. A
tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek, Guignolra van
szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a ruhában. Most a
dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben.
Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt
egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei.
Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké. Nem
tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi,
hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat,
megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is,
önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem
ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén
érdektelen előtte; csak tényeket keres, minél több apró, világos kis
tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok után járva, mint
a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes értekezést tart a társadalom
vibrióiról, regényekben legörömestebb mutogatja a szerelem klinikáját,
tudósok és bölcselők előtt szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj
kór-jelenségekről s ha verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy
valamit megtudjon általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé
mindig affektál, de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az
irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem
valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi
könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó
papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme egy
érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük szeretkezés az
irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az
nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány,
melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak.
Az irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér nyilik.
Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy a
statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak
tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a morális
élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak.
Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s
nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül
hagyják, a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a
szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak
általánosabb tünemények jeleit keresve, kapcsolatos okokat találnak s
azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget,
mely ellen nem tudnak orvosságot.
Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,[9] aki öt különleges eset,
öt modern iró lelki életéből következtetve, egy általános betegséget
bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem
valami „ouvrage à longue haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag
egység nélküli, elegáns könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai
olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van
szó, mikor a boncoló asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s
mikor maga az értekező legkevésbbé sem az utolsó ember.