reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent
reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha megelégszünk
a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy Igazságnak lennie a
világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, melylyel a mi fogalmaink az
igazságról azonegy szövetből készültek, melynek csak egy parányi része a
belénk oltott igazságérzet. Ne reméljük magunknak azt, amit nem remélünk
az oroszlánnak vagy a birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen
czentrális Igazság, de a birka, a birka mindenesetre be van csapva.
De kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint:
„Ne vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; szoritkozzunk
arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek a kategóriáját, az
álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a kinyilatkoztatottnak mondott
vallásokkal a vallásos érzés is eltünjék a világból. A kereszténység
nagyon nehézkesekké, nagyon követelőkké tett bennünket. A menyországot
akarjuk, nem kevesebbet s minden áron akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel
is. Néhány esztendővel ezelőtt Rothschild báró az izraelita
konzisztóriumban igen élénken vitatta, hogy a lélek halhatatlanságának a
tana benne van a Mózes vallásában. Egy tudós zsidóember, aki a régibb
iskolához tartozik, a következő megjegyzéssel beszélte ezt nekem:
„Igazán érthetetlen. Egy ilyen gazdag ember!… s ráadásul még a
paradicsomot is akarja!… Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!“
„A középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben gondolkozott. Az
állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az emberekkel. Az
embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül kellett elviselniök
minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, hogy a gondviselés
számadása rendben legyen velök szemben, már ezen a világon megkapták a
jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. Beszélik, hogy kegyes apáczák a
Szüz iránti ájtatosságra megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis állat
letérdepelt a szent kép előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat volt. A
szarvas-üszőknek nem lévén halhatatlan lelkük, következésképp,
pártfogoltjuk nem juthatván a paradicsomba, az apáczák lelkiismeretbeli
kötelességüknek tartották, hogy kis pártfogoltjuk itt a földön
jutalomban részesüljön jó viseletéért s elhalmozták édességekkel.
Hasonló dolgot olvasni a remeték történetében. Az oroszlán, akit szent
Antal hivott, eltemetni szent Pált, nagy buzgalommal dolgozik karmaival
s ilyképp megássa a sirt. Jutalomképpen szent Antal áldását adja rá,
melynek az a hatása, hogy az oroszlán mindjárt talál utjában egy birkát,
melyet természetesen nem késlekedik megenni. E történetben az igazságnak
elég van téve, ha az oroszlánt tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát
tekintve is? Nem, megvallom. Világos, hogy a világ egész
organizációjában semmi nyoma a birkák Igazságának.“
„Mint az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján,
megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni bennök.
Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az életet. Ne
hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. Ne foszszuk meg
az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha látjuk, hogy élvezi
örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a miénknek; s voltaképp ebben áll
egy tisztességes élet legnagyobb jutalma, ami a vidámság.“
„Gyakran szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, mely
látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi közül. A
vidámsághoz nem elég az akarat… okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember
meg legyen elégedve az életével. Az én életem az volt, amit akartam,
amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene kezdenem, nem sokat
változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a jövőtől“…
S a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a
biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy ötszáz év
multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval vásárolt meg a
Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. Sokat idéztek tőle,
amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak azt ismeri el magáénak,
amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És elenyeleg rosszhiszemü
kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s ezek közt arra a jó lélekre,
aki minden hónapban emlékezteti, hogy: van pokol. Demokritoszunk
ábrándos sóhajjal jegyzi meg a biztatásra, hogy: amen, a pokol is jobb,
mint semmi. Különben megvallja, inkább a purgatóriumra számitott, erre a
„melankolikus és kedves“ helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen
gyertyánfa-alléekkal, ahol a sarkvidék homálya borong… (Az elképzelés
gyönyörü, Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet egy Perugino
festette egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék elolvasni.)
Különben – szól lemondással – legyen meg az Ur akarata…
Elmondja aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; betudták a
javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És igy folytatja:
„Higyjünk Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne tagadjuk a lehetőségét,
hogy lesz egy nap, mely az igazságszolgáltatás végső napja lesz. Mi soha
sem voltunk azokban a tragikus helyzetekben, melyeknek az Isten bizonyos
tekintetben a bizalmasa s szükségképpen vigasztalója. De kérdem: a
tiszta nő, akit igazságtalanul vádolnak, – vagy: egy helyrehozhatatlan
birósági tévedés ártatlan áldozata, – egy férfi, aki meghal,
önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár katonák feszitenek kinpadra
– mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint az égre!… Hol keressen tanut,
ha nem odafenn? S még a mi békés életünkben is, melyben a nagy
megpróbáltatások ritkák, hányszor érezzük szükségét, hogy a dolgok
abszolut igazságára hivatkozzunk, hogy azt mondjuk neki: „Beszélj,
beszélj!“ Az efajta momentumok talán azok, amelyekben igazunk van. És
mégis, ami hallatlan, soha semmi jele, hogy protestálásunk valamit
meginditott volna. Mikor Nimród fellőtte nyilait az égbe, a nyilak
véresen hullottak vissza. Mi, fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten,
akit imádunk akaratunk ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk
öntudatlanul, beh elrejtőztél!“
Aztán visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt mondja,
hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi _Emlékei_-t, amelyeket
munkássága lényegéhez tartozóknak vél. Akár növelik, akár kisebbitik,
ugymond, filozófikus tekintélyét ezek az emlékezések, minden esetre
világot vetnek nézeteinek, itéleteinek keletkezésére. „Asszonyok és
papok neveltek – irja – és ebben lelhetni meg a nyitját minden
képességemnek és minden hibámnak.“ S a pár sornyi rajz, melyet ezen az
alapon maga-magáról rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van légies
gyöngédséggel övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt.
„Az embert – ugymond – egész életén át üldözik azok a leányfejek,
amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy minduntalan
vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi képekhez. Ha e
részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az a türelem, melylyel
a közönség „_Emlékeim_“-et fogadta. De meg kell jegyeznem, hogy ha
hibáztam, e hibában része van a filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy
bizonyos általános kérdésekre nézve a társaságban élő emberek, látszólag
felületes józanságukkal helyesebben itélnek, mint a katedra emberei.
Jobban látják az élő összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig
hát én most is ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy
misztérium s a legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a
világegyetemhez füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s
untalan szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már
többször elmondottam.“
„Hogyan beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly kevéssé
ismer? Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban nagyon
járatosnak lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A középkor
legmeginditóbb csodája az, amelyet Gauthier de Coinci beszél a laoni
diakonról. Ennek a szegény embernek roppant mártiromságba került
tisztasági fogadalmát megtartania. Egyszer, a kisértésektől gyötörtetve,
könyek között aludt el. A Szüz megjelent neki álmában, keblét ajkához
értette s megitatta tejével. Ez az isteni ambrózia meggyógyitotta
örökre. A szerelemnek ilyen álma után, élete hátralevő éveiben, el
lehetett a valóság nélkül.“
„A tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a középkorétól,
hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt _A gyakori áldozásról_ irt
könyvében. A janzenisták, igen helyesen, ugy gondolkoztak, hogy a
visszaélés az áldozással, megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt
mondhatni a szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik
legkevésbbé éltek vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették.
Igen, vallási cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember
tulemelkedik megszokott középszerüségén, élvező és szerető képességeit a
maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az életet… A szerelem
épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a legnagyobb bizonyitéka
annak, hogy van Isten; a szerelem a köldökzsinór köztünk és a természet
között; a szerelem a mi igazi közlekedésünk a végtelennel.“
„Örök atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses vala nekem,
mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik nem engedték,
hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. Nem voltam bün
nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit mondjanak is rólam,
soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. Kivántam, hogy jöjjön el
a te országod s hiszek benne, hogy el fog jönni. Mikor régi hitemet
elvesztettem, nem sirtam és nem zsörtölődtem ellened; a balszerencsét jó
szivvel viseltem. Sirni gyávaság lett volna, ellened zsörtölődni: a
legotrombább minden képtelenség közül.“
Nem, a legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha a
vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket és
weberiádákat neveznének el.
III.
Farsang közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok
üvöltöznek, az oboj bug, s az álorcások suttognak – a Ma éppen ugy
mulat, mint a Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, se
egy uj mulatságot – sápadt fiatalok közt, akik már felejteni akarnak és
szomoru öregek mellett haladva el, akiknek nincsen többé mire
emlékezniök, egyszerre egy különös alak jelenik meg, akin az első
pillantásra látni, hogy nem ebből a világból való. Megismerik; a táncoló
párok illedelmesen nyitnak utat előtte, a sápadt fiatalok érdeklődve
közelednek, huzódnak hozzá, s a szomoru öregek, remegő, hunyorgó
szempilláik alól kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek feléje. Halk,
tisztelettel teli suttogás támad körülötte; a tudatlanokat
felvilágositják. Ez ő, a mi korunk profétája. Az, aki a lelkek vezére
volt az utolsó évtizekben; az egyetlen mester, akinek szavára az utolsó
nemzedék még áhitattal tudott hallgatni. Talán az utolsó próféta, akit
ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek többé próféták.
Nem, nem ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol a
Sergiolus orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái
között. A szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü
tisztitóhely felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos zsolozsmára,
amely oly megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a dörgedelmek
prófétája. Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és türelmes
mosolygás; a szava nyájas. A _vigság_ vallását prédikálja.
De ez a mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a vigság
vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. Ah, ugy
várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: „Tartsatok bünbánatot!“ De nem
mondja.
Azt mondja, hogy: „Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit akartok,
különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, minden
mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom, hogy van-e
igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, örökre elzárták előlünk. Soha
se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s meghalni mégis borzasztó, a
jövő vigasztalan, a világ világ lesz a mi erőfeszitéseink nélkül is. Az
erény ki fog menni a divatból, hogy a lelkiismeret illuzió-e vagy nem,
se tagadni, se állitani nem lehet. Nem tudunk, nem is fogunk soha se
tudni semmit, csak azt, hogy minden hiába való, s hogy ezen a világon
csak egy kedves dolog van: a tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül,
morál nélkül, vallás nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy
kissé, mert mindez jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy,
minden mindegy. Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de
igyekezzetek vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig vagyok.“
És csakugyan vig, ijesztően vig.
Egy hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése után, a
nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a próféta; ez a
különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő testamentum!
És az a próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább
megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot, az
örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan a
földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak minden
embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál kérdéseivel. A mi
követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg nekünk a mennyek kapuját.
Semmi kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; mire az
élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. Csakhogy mig
Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi prófétánk vig és
mosolyog.
„Egyetlen szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról siklik le,
több hitet rombol le, mint egy voltairiánus könyvtár összes limlomja“ –
mondotta valaki, aki ismeri a világot.
Ez a mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü tudós
hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem nagyon
buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az ijedt
kérdés:
– De hát akkor mi marad a lelkünknek?… Pedig a lelkünknek kell valami,
akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan van rá okunk!
Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a varázsát. Nem, nem
lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket add vissza!… Vigasztalj
meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél bennünket! Adj valamit
elvesztett világaink helyett!
A próféta kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, vállat
vonva:
– Végre is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, ha
remélünk.
Ez az utolsó szava.
IV.
Halálát közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, akik
munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó akaratját, mint
tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő tőle tudjuk.
Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső részével, melynek a
gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte ragaszkodásukat és elbucsuzott
tőlük. Aztán szeretettel teli szókat váltott övéivel: feleségével,
lányával, fiával, és családja körében csöndesen, nyugodtan behunyta
szemét. Meghalt, fájdalom és agonia nélkül. Az Ur kegyelmesebb volt
iránta, mint azok, akik az Ő nevében már előre elitélték, s megadta neki
azt a szép halált, amelyet maga kivánt. A nemes halált, amint ő nevezte.
Meghalni _tudva_, kibékülve sorsunkkal, abban a nyugodt érzésben, hogy
kötelességünket betöltöttük s elvégeztük, amiért elküldtek bennünket –
ezt nevezte ő nemes halálnak, s ilyenben volt része. Mint szent élt, s
mint szent halt meg.
És meghalt benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki tehetségekben
leggazdagabb férfiu, akit e kornak látnia adatott. Nem volt nála
nemesebb senki, mert a kötelességről senkinek sem lehettek emelkedettebb
képzetei, mint azok, amelyekkel ő ismertette meg ezt a kort, s másrészt
nincs, akinek egész élete harmonikusabb lehetne a tulajdon ideáljaival,
mint az övé volt a maga eszményeivel.
Nem volt nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb önmaga és
senki sem türelmesebb mások iránt. És nem voltak, nincsenek, nem
lehetnek az övénél magasabb rendü lelki tehetségek, mert nem volt senki,
akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei gazdagabbak lettek volna, és
viszont nem volt senki, aki gondolkozásának és ismereteinek korlátait
tisztábban látta volna, mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy filozófiai
„rendszert“, mely tiz-husz esztendeig talán divatos lett volna, abban az
összes filozófiai rendszerek nagy csődje után ne keressünk semmi
csodálni valót. Igy volt ő leghivebb kifejezője a mi időnk szellemének,
amely elvesztette hitét a rendszerekben, de azért szivesebben filozofál,
mint eddig bármelyik kor; mert a rendszerek időhöz kötöttek, ellenben a
filozofálás örök. Vagy ha ugy tetszik: rendszer volt ebben a
rendszernélküliségben, mint a Hamlet őrültségében.
Különben: ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk kategóriákat,
tartós használatra. Az ő gondolatai szerettek szárnyalni; fiókokba dugni
nehéz lett volna őket.
De ám vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy
emberben annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt – kiről hallottunk
ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! – egy dologban, azt
hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb
poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére, s
aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a misztériumoknak a
rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek fölszinét.
*
Egy anekdotát beszélnek róla, mely illusztrálja sorsát.
Valahol Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart feküdni, mikor
látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be hozzá, azzal a
kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő aztán betehessen a
lutriba.
A szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta a Renan
nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy ördög, de
mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott van megszállva az
ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja el a kitünő alkalmat,
hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy gondolkozott: ha Renan szent,
akkor bizonyosan jók lesznek a számai, ha ördög, akkor még
bizonyosabban.
Renan nem mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett vizért. A
szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta tőle a
szerencsét.
Ahogy ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. Ezek sem
tudták megbocsátani neki, hogy nem adott számokat a másvilágra.
Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak gyülölség, sem a léha
irónia.
Immáron nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid melancholiával
enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely árnyas, homályos
gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, hogy az Ur mindvégig
kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a hipokriták, akik hittel a szájukon
s megtört fogadalmakkal csuháikon belül, annyira elrágalmazták, s annyi
keserüséget okoztak ennek a jó, igaz, szent, nagy embernek.
NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.
I. TAINE.
1893 március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor házainak
egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok közül, akinek
rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna belefoglalni bármiféle
hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, mely ebben a Taine nevü,
szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg professzorban lakott, éppen
különös bonyolultságánál és sokféle gazdagságánál fogva tünik el az
elől, aki rövid, epigrammatikus sirfeliratban akarná jellemezni az ő
nagyságát. Sőt a szavak, amelyek elmondhatnák a Taine mesés munkásságát
és ennek a munkásságnak sokféle, mélyreható jelentőségét, mintha szinte
csufolódnának azzal, aki őt a magasztalásban pazar, de szóban fukar
gyászbeszédek rövidségével akarná méltatni; ha hirtelenében felsoroljuk
a sok titulust, melyeknek a legkisebbikével is méltó a legnagyobb
irodalmi dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak előttünk,
mintha őt kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a titulusok? Nagy
filozófus volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki a psychologia terén
tett vizsgálódásokon kivül, megelégedett a filozófusok és a filozófiai
rendszerek kritizálásával. Nagy kritikus volt, aki azonban kritikáiban
megmaradt filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban csak analizált és
konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte a kritika lényegének
tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt, de azok közül a
hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a dokumentumokból:
minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták. Végre nagy irómüvész s
szabad óráiban nagy poéta is – például, mikor utirajzokat irt – aki
azonban soha sem szólt a nagyközönségnek s aki valójában nem is volt
hozzáférhető, csak a felsőbb tizezreknek.
Csakhogy épp ezek az apró „azonban“-ok állapitják meg az ő dicsőségét,
tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a nagy egyéniség
maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a legtartósabb s
legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a századnak egész irodalmára.
(Néhány szóban is hányszor kellett a „nagy“ szóhoz folyamodnunk ahhoz a
szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely olyan keveset
mond!… és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a felsorolt
területeken Taine-nek éppen a „nagy“-ság a megkülönböztető vonása!)
Ritka eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, filozóf
és költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, hogy egy nagy
irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely generális eszmével,
mint Taine a „környezet“-ről szóló doktrinával. S ez a doktrina, mely
vezér-ideája a Taine egész impozáns munkásságának, olyan körutat tett az
eszmék világában, aminővel századunkban a fejlődés törvényén kivül nem
dicsekedhetik semmiféle idea. A „milieu“-ről szóló doktrina
megváltoztatta a kritika egész irányát, megadta a kegyelemdöfést a
dogmatikus kritikának, szárnyat adott a szubjektiv kritikának,
türelmesebbé, igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket
tudott kelteni minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra
vezette a Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a belletrisztikában
utját egyengette az ujabb reális irányzatoknak, rehabilitálta Balzacot
és Stendhalt s mély hatással volt a képzőmüvészeti kritikára is.
A környezetről szóló doktrina… nem, nem szabad csak igy per tangentem
beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a doktrinát? Annyira
vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé népszerüsödött, annyira
Columbus tojása immár, hogy az is vallja, akinek sejtelme sincs róla
többé, hogy tulajdonképp kinek a gondolatát idézi. A valamelyest
gondolkodók egy roppant tömege esküszik ma a _tainizmus_-ra, anélkül,
hogy tudná, kinek köszönheti a gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok
szónokolnak, nem is gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha
uton-utfélen hallani, hogy: az erény és a bün, a jó és a rossz
produktumok, mint az ecet, ha Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo
da Vinci csak a renaissance Olaszországában csinálhatta meg a
Giocondá-t, vagy hogy Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette
tündérekben oly bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai
nélkül soha sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan
Tainetől eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk
olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, hogy ez
csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó kisasszonyokon, akik a
hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még percekig megérezni a
papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. A „milieu“-elmélet akkora
hatással volt Taine kortársaira, hogy az utána következő nemzedék már
szinte erre a gondolkodásra hajlandóan, ugyszólván erre a világlátásra
formált szemmel jött a világra.