népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a
nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma,
egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj
Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész müvelt
világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan gondolkozókat,
hogy a _Termékenység_ irója miből deriválja a bajt, minő szociális
hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol.
Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi
érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar
„istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az egyik a
gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek fölnevelése s
exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a családfőre, tehát
hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az univerzális idegesség, az
asszony félelme az áldott állapottól, a meggyöngült női fizikum
rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az anyasággal járó bajoktól, az
ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. stb.
Zola a _Termékenység_-ben, több család életét rajzolva, a
társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében,
tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső
sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a
gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több lesz
az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a nyomor.
Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó
nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt
hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s
otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül élő
müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami.
AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.
(Strófák Renanról.)
I.
_A kereszténység eredete_, Renan életének nagy monumentuma, bizonyára
sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint azok a könyvek,
amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más időben irt és más-más
cimen publikált emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag
lelket, mint az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos
gyüjteménye tükrözhetné. De azért Renan lirájának is – és különösen
annak a kötetnek, amelyet _Gyermekkori és ifjukori emlékek_ cimen tett
közzé[6] – nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben
irt vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha
felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének
a megismeréséhez.
Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint
Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék
matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a kortársai között
voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb
szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük
meg, hogy ujabban kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét
alábecsülni), – de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a
tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és
érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a
lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának
legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai
kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak
értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több
rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két
kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben láttatja
a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a _Vallomások_
irójának arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se
viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az,
hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván szó szerint
„uralkodó“ vonása: bizonyos homályos vallási érzület. Sőt az emlitett
hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben
fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket
kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev
tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz segitségével,
mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a világegyetembe, –
szükségkép eljutott a Renan homályos vallási érzületéhez, amint látta,
hogy a XVIII. század álma a világegyetem rationalis megfejtéséről
valósithatatlan, – hogy a tudomány a viszonyitott jelenségek végtelen
kapcsolatán egy végső okra visszamenni képtelen, hogy az experimentális
kutatás eredménye mindössze az a pár szó, mely a tudományt a
természetfölötti problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja.
Tudni azt, hogy van megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz;
aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét,
ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig
dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás
renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak legalább
is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert
vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely
ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a
fogékonysága az iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik
vissza az _Emlékek_ minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után,
melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási
hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért
tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne
lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül
előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az
egész „Kereszténység eredeté“-nek alaphangját adta meg. Teljesen
ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy
vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a
tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait véli hallani, egy
lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És
legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a legerősebben
jellemezheti: „Minden lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él
bennem.“
Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az _Emlékek_-ben
nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete
legnagyobb részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a
kutató képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy
bizonyos mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos szerepet szán a
történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé,
mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században proklamált
korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A
képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán kivehető
az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik elmés
kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie
contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a
Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, amelyeken a
művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az urat körülveszik.
Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és moralis
értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán legkevésbbé akkor,
midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve szokta volt erősiteni,
hogy minden müvelt és okos ember egy költőt hord magában, egy költőt,
aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még legellenségesebb érzésü
olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az _Emlékek_,
ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és
tanuságot tesznek róla, hogy nincs isten, – napvilágra kerülnek és
tanuságot tesznek arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A
parányi tények, melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a
legmegragadóbb, legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy,
hogy az olyan olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését,
attól a pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: _Il pleut, il
pleut, bergére_ – végre maga is hallani véli Is városának megkonduló
harangjait. Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények
sorozata.
A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös
vonása. Anyjától gascon vért kapott, s talán épp ennek köszönheti a
kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről breton
eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton
bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit hallotta,
egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának
példányképe volt. „A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az
idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran
tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt
alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle
becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a
szép foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé,
a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát veszi
földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ Ez a
breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes
szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv
minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az _Ima az Acropolison_
cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az
antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás
félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. „Későn ismertelek meg,
tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen kivül fonák tanitás –
elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a fájdalom, a szép és
a rut, az ész és az őrültség olyan megkülönböztethetetlen árnyalatokkal
fonódnak egymásba, mint a galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni,
semmit sem gyülölni korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely
társadalom, filozófia vagy vallás birtokában lett volna az absolut
igazságnak, ez a társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s
ma már egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték
magukat, csalódtak; látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen
elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni,
mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen megrontott
lelkem.“
Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az _Emlékek_-ben
egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha
költői értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az
irásművészetnek ezt a remekét, Renan lirája s kivált a _Gyermek- és az
ifjukori emlékek_ mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen
a könyvön, mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk
korunk szellemi vivódásainak képét. (1883.)
II.
A _Gyermek- és ifjukori emlékek_ folytatása[7] 1892-ben jelent meg a
párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett, amilyenben komoly
olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár
csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi
sikere nem volt meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek
mindjobban kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is
vannak s reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben
nem igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről
eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, mint
aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez a két téma
az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a
két téma az, melynek fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség.
De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel
találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az
előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak
azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt
benne, hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak
valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü,
nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai
végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon.
Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy
öregségének nagy munkáját: _Izrael népének történetét_ (mely élete
fő-művét: a _Kereszténység eredetét_ teljessé teszi) immár befejezte. Az
átnézésével ugyan még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele,
mig az utolsó kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan
s ha ő holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével
megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak a
befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek
folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt
hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most már
mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam annak az
örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol apróságokat
összegyüjtsem.“
A frivol lapok között ott van az _Examen de conscience_ is, az a
filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta rá magát,
hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy tetszett volna
neki, mintha dezertálni akarna azoktól a problémáktól, amelyeknek
örökkön megszállva kell tartaniok minden nemes életet. „Azóta – igy
folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy
szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk tudni.
Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó
tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat
alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az
igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem inditja meg. Die neue
Philosophie… Die neuere Philosophie… Die neueste Philosophie… Istenem,
milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való igy
veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy végtére se
találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne
siessünk olyan nagyon megismerni.“
Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész
magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem tudunk“, a
montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban szeretnénk tudni“,
aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu szőlőnek: „veszekedni a tévedés
elsőbbségéért!“, majd a pozitivista praktikus tagadás: „végtére se
találunk semmit“. Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az
igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő… hanem hallgassuk csak tovább.
Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az
ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt
a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz évesek:
dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a metafizika
foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a geologia, a
historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb
fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven év
mulva, amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a megoldását
fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire fog vezetni a
nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális
kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól
kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak
találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint fait
accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat hallottam
mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó
donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz,
értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot… És
csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba
suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor
olvastam a bibliában, hogy a _scheol_ mélyén nem tudjuk, hogy mi
történik a földön, nem hallunk többé semmit és nem emlékszünk már
semmire!… Nem, nem teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“
Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm,
nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat
tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok
tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste?
Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon
mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi a
tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes
önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az
ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én
már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve,
mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, némelyik ujságra a szivem
akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét… Mulassatok, husz
évesek vagytok!
Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával
közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös
Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet,
melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el.
A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju
pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész Franciaország,
s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a haláltól való félelem.
„Mért lázongani azok ellen az igazságok ellen, melyek olyan régiek, mint
maga a világ? Tegnap fedeztük fel, hogy az ember gyönge és veszendő
portéka?… Sajnálom a fiatalokat, akiket hatalmába ejtett s elemészt a
pesszimizmus, az a pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni.
Az antik sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem
halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé gyöngének
találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius, kedves
barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s Marcus
Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan arccal toldja meg ezt a
vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg nyugodtan, a világ meg lesz
nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről
biztos kezességünk van… Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a
világ megtalálja a módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott
Erényt.“
Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól
elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.)
Gambrinus csak mérsékelten sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is
meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán
bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a
szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz
az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe.
Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi
nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja.
Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk
meg a próféciáit és tisztában leszünk vele.
„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már
bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható a
nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált önzés
fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást… Azt a két dolgot,
mely eddig még ellent tudott állni a tekintélyek ellen támadó erőnek,
magával fogja sodorni a nagy vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai
feneketlenek.“
De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a
világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a
lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta illuziók-e?
„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a formális
tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak
találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben… Meg vagyok
győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a legjobb részt
választotta, aki az erényt választotta… Ha az erény jó befektetés volna,
a pénzemberek, akik igen okos urak, már régen észrevették volna; mind
erényesek volnának. Nem, az erény rossz befektetés a véges rendben; de a
végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás elenyészik… Semmi sem
bizonyitja, hogy van a világon egy központi tudat, egy szellemi erő,
mely mindennek a középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a
világegyetemnek lelke van; de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem.
Nem veszünk észre a világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és
gondolkozó erő cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és
ezer század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer
század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon
rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy
kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az
apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a görebek
mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei szerint történik:
hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat szerepelt a kisérlet kezdetén
s egy akarat fog szerepelni a kisérlet végén. Azalatt millió és millió
mikróba keletkezhetett a készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő
értelmük volna hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja
különös akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt
ők megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését
tekintve, tévednének.“
„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között…
Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a
temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás
következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a
vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások
vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával sodorja a
nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap a tömegből kiveszne
a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha
nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal
kevesebbre képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes
arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből
kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy
árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“
Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket,
kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy világ
vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ, melyben nem
lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami hivatalnok, a
Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben Leonidásnak át kell
költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást, az áldozatot és a
mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy
egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az
égig értek! Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely
ebbe a világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket
annak a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola,
a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok
uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… Mulassatok, husz
évesek vagytok.
Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: „Nem,
ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem
lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a
legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy
nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok:
„Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még ezeket az utolsó
kedves képzeteket?!…“ Nincsen kizárva. A kékben minden lehetséges. Még
az is, ami nekünk kedves. Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe.