bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője Spanyolországban. A
Pardo Bazan asszony „naturalizmus“-a katólikusnak mondja magát, s már
ebből is látható, hogy nagyban különbözik a Zoláétól. A mi nem
akadályozta az elmés irónőt abban, hogy Zolát a legjobban meg ne értse s
a legelevenebb irói arczképet ne vesse papirra az anyanaturalizmus
pontifex maximusáról.
Nem volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. Sulyt
helyez rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói előkelőségektől,
akiknek arczáról is leolvasható volt lelkük fenköltsége vagy
fellengőssége – a hogy tetszik; milyen más jelenség, mint amilyen az
Apolló-fejü Byron, a hosszú hajú, finom vonású Musset, az érdekes,
elegáns, arisztokratikus arczú Lamartine vagy Châteaubriand volt.
„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a
választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé szinpadias
vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java idejében, és
amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi, mintha ezt a
jelenséget soha se tudná elfeledni.
A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak
a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje
megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi.
Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben
alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja, hogy
ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak
hozzányul.
Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi
nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a
költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak.
Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan Flauberthez,
azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek;
kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a
nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az
önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. Sokszor
beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg szeretettel,
benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű, kerüli a
társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével visszavonuljon valami
békés kis faluba.
Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a
lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek,
bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt
mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé
sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“
Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot.
Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola
jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – az ökör.
Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással,
nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – lépésről-lépésre,
fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint az
a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem szépek,
a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez.
Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a
szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik, és
pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek durva
bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes természetü
ember belehalt volna abba a sok megtámadtatásba és inzultusba, amelyeket
Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, csak ösztönzésnek
és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál tüzesebben folytassa a
küzdelmet.“
Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát,
találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot
értjük, mely épp ugy erénye a _Germinal_ szerzőjének, mint annak az
emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig
el tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a
_Germinal_-ból minden kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb
érdekességét találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt
könyv, melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott
volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében.
Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a bányába,
mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a könyv, hogy a
_Germinal_ olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni
is a szénre, mely annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig
látja az ember a „Voreux“-t egészen feketén, ahol a szén finom pora
fekete porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet“,
napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes
varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy
költők arcára gondol, alig tud elfelejteni.
S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd
valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a kiegyenlités
napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda erre felelni.“ Megismerni a
bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz.
III. AZ EMBERI ÁLLAT.
A _Réve_ után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az
akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit
takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?) alaposan
csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár
tisztátalanság és durvaság dolgában a _Bête humaine_ nem olyan kiadós,
mint a _Terre_ vagy a _Pot-bouille_, de bizony Zola ebben a pontban se
vált valami nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert
nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága soha
se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a regényében.
A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt
mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta
volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős
vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: „Ha kellek
igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni semmi
kedvem.“
A _Bête humaine_-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt Paulus, aki
Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat éves
kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki szinte
kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az _Assomoir_ iróját.
Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé
lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök „epikusa“ a
gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem nyujtotta kezét
szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se cselekedte, amikor
ahhoz készült, hogy vérben gázoljon.
Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az
álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség, mint
a többiekben, de – hiába – az _Álom_ világa nem az ő birodalma. Nem
mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék; ellenkezőleg.
Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt az egyik
legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és biografusának majd
foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke,
fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott
belőle az a magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott
volna illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen
hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség bolygó
csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai.
Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm
ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a
konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a
mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt. Amint
vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása, a sirok
körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj,
kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül
bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között
azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti
őket.
A _Rêve_ ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász Móric?! – mint
a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár
a magyar géniusz ebben a pillanatban a „tehen“-et sugja nekem, mégis
csak a macskánál maradok.)
Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó,
ennek már embere tudott lenni.
Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy
rekapitulálhatók:
1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg
Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe csalja,
és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja.
A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres
tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a
maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony fejlődik.
A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra
elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez, amelyet
csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot félrevezesse.
2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért.
Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét.
De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja.
3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni
Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő,
melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is élve
kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát.
4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre van.
De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból kitör régi mániája:
az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán elmenekül. A
gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik.
5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, megöli Jacques-ot s
vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak.
Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati
vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből
meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók életmódjával,
a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése rendjével stb. A
fölösleges részletek egész raja provokálja azt az olcsó gunyolódást,
hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos tudnivaló benne van a
regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a
genreban csak egy tökéletesebb munka van a Zoláénál: a vasuti
_Utmutató_.
De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések,
mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak a
gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik felelni. S
ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi regényeiben a
cselekvény mindig természetes keretében folyt le; ez volt az első eset
rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott.
Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy
fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság,
akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt igazság“ kivánalmainak
nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos, hogy az „exakt
igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott el messzebbre, mint ez a
naturalistát játszó nagy romantikus, aki a kompozició világossága
kedvéért néha olyan konvenciókhoz is folyamodik, amelyek
kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ elavult konvenciója.
Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes
betegség. Hogy micsoda mániáról van szó, Zola tizszer is megmagyarázza,
anélkül, hogy meg tudná értetni.
Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná
át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju
vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre mintha
csak homályosan emlékezett volna… Ennek a bajnak az eredete nagyon
messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli férfiaknak
okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a barlangban történt.
A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken
keresztül férfiról férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét
érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet
örökre elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat.
Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek,
mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert,
fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ elképzelhetetlenül
óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade márki óta, aki a
tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról a Zoláénál sokkal
részletesebb és világosabb magyarázatot adott, minden idegorvos tud
erről az egészséges lelkü ember előtt oly nehezen megérthető, rettenetes
hajlandóságról, s ha soha se is látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak
rémséges őrültek, akiknek csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi
meg az érzéki gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált
„hasfölmetsző Jack“, aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme,
kétségtelenül az őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy
hasonló dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“
csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier pedig rébusz
előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az
alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is
azonosak, de legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert
jellemző fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem
idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta egyéb
változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára szelidebb lett
valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak korszakának
embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását, de okvetetlenül
a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza benne a legnyilvánvalóbban. A
jelenkor embere, akinek az iró szól, még akkor is irtózik a vérontástól,
mikor a legprimitivebb érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát
arra az ösztönre érez magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a
könyv tárgyal. De végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő
ösztönnek a kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola
szerint kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok
a dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier
psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják felcsigázni
a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a „leküzdhetetlen vágy“-at,
mely „ősrégi sérelmeket“ kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak
már a nyoma is kiveszett belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum
akad elénkbe, amelyben ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával
nyilatkozik, megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem
találjuk meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi
objektumot. Ez az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez
képest Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a _Bête
humaine_-ben lényeges, az csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan
fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan megragadó s egészben
is a nagystilü alkotás jeleivel ékes.
Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár jellemzésében,
egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat odysszeájában, stb., ugyanaz a
nagy erő nyilvánul meg, amely az _Assomoir_-t kreálta. Ez az erő
tudvalevőleg az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A
lokomotiv ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“
(Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző
fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, mint
egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell tartani,
majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul stb stb.
Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van egy nagy vonás
is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja eszünkbe.
IV. _Termékenység_.
Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil
kiadta _Rougonék szerencséje_ cimü regényét, s közzé tette programmját,
melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre
tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára mosolyogtak.
Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy
fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra
valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család történetét a második
császárság idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második
császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy
kérdéseit, analizálni akarja minden szociális bajunkat, meg akarja
kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett mindennap ir egy
cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp akar irni, mint ahogy
eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet oly rövid! Alighanem csak
a felesége vette komolyan ezt az impertinens programmot. Mint a
Goncourt-ék naplójából látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a
sokat emlegetett ciklus valaha készen lesz.
Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család
történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is,
melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány
évvel az után, hogy a _Rougonék szerencséje_ megjelent, a csak kis
körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki
nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan
könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé
küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III.
Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze, mint
bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről, a
háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a
vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a
nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók
világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem összes
nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a középosztályt és a
harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant vitatkozásokat
támasztott, fanatikus követőkre talált, le is viharzott, de csak miután
páratlanul termékenyitő hatással volt az egész világirodalomra. Kreált
végre egy uj esztétikát, melynek alapelve az eszményités tagadása, s
melynek nincs hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó
s mindent fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije.
S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan
rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer.
Mekkora erő, milyen munkabirás, micsoda akarat!
És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen.
Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart.
Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának
megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz más
ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla dies sine linea“.
(Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér mindent, amit
anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett, bátran pihenhetett
volna. A dicsőségből is kivette a részét; Charpentier és Fasquelle
szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat
harcolt ideáiért, tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal
elmondhatta, inkább, mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És
végre, nem lett volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is
befejezte, végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja,
hogy soha többé tollat nem vesz a kezébe.
A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör,
amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek
az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire
elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a
legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a
szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és a
propaganda emberei is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se állott
szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének,
pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül;
az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se volt
biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s meglehet,
igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor állitólag megsértett
egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált katonát: el kellett türnie
az üldözés minden fajtáját s a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el,
mint a középkor igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le
dernier des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a
vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, mint a
szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is.
Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más
országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő tudta
volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni, mint se
előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna leirni, mi
mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a
humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a
nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel
szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a régi
világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről!
De őt tovább is csak a _ma_ foglalkoztatta; a jelen, mely Franciaország
határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és haragosa:
Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem tárgyalta a maga
esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, végképp elhallgasson.
Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy munkáját, s megkezdte a
harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy
emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette;
s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre
idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne hazacitálni
s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy: ime,
elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A cime: _Termékenység_.
Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal,
amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak
nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra bizni; s ki
elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma még sokkal több
embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó szociológusé? Persze,
az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága, szókimondása és
érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról beszélni se szokás,
Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk róla. És mig az egész
világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával
a tudomány, amely megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem
leckéztet meg senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes
emberre nézve közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a
nemzetek életerejét.