mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy
szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról.
Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem
kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek
érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy
magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet juttat.
Akik tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel az
ősrégi tantétellel hozakodnak elő: „la fiction est faite pour plaire et
non pour instruire.“ A mondás nem éppen tetszetős; de ha még oly bűvölő
ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés megoldásához. Mert lehetetlen
figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a regény és a fikció többé nem
azonos fogalmak. A modern és a régi meséltető regény közt épp oly nagy a
különbség, mint a villamos fény és Aladin csodalámpája közt. Valójában a
regény egész története nem egyéb, mint annak felsorolása, hogy a fikció
miképp veszitette el apránkint annak az uradalomnak a legnagyobb részét,
melyben azelőtt korlátlan hatalmasság volt. Századokkal ezelőtt, a gusto
picaresco uralkodása idején, a regényben már nem csupán az elbeszélés
mellékes, de a jellemzés is másodrendüvé válik egy magasabb czél
mellett, mely az akkori idők szelleméhez képest nem ugyanaz – bár
hasonló természetü – volt, mint amelyről most szó van.
A bölcselők századában a „magasabb czél“ érdekében megkövetelt igazságok
kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi elemtől teljesen ment
regény „filozófiai“-nak nevezi magát. De ezek csak tapogatózások.
Félreismerhetetlen az evolució az oknyomozó irodalom életrekeltekor; az
inventiv elem szerepe teljesen jelentéktelenné válik s a regényiró
átveszi a régi moralisták szerepét. Részt követel a pap és az orvos
hivatásából s a filozófokkal több közösséget vállal, mint a költőkkel.
Féltékenyen őrzi a művész szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék
benne a szigoru tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el
legfőbb czéljának és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának.
Komolylyá válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész századról:
„hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság, amelyről szavát
elmondani ne tartaná kötelességének“. És ezek a tudálékos, tanitgató
regényirók korántsem a kontárok közül valók; az uj elveket a mesterek
egész sora testesiti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is –
nagy arányu. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert
jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett. Igaz – és
ez a magyarázata annak a meglehetősen hosszantartó felháborodásnak,
amelyet az „Assomoir“ és „Nana“ támasztottak – hogy maga az elv soha se
tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt Zolánál
láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a brutális, barbár,
fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola tétele bizonyitására tör.
Az a száraz határozottság, melylyel minden fölösleges szót számüzve,
minden porszemnyi adatot felhalmoz, hogy szinte parancsolólag tukmálja
rá gondolatát az olvasóra, nagy erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez
már egy más, artisztikus kérdést érint.
Akkor tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben
uralkodószerepét s amikor a regényiró és a moralista között többé nem
lehetett megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a történelmi
fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a szocziológus szerepében
állott ki a fórumra s a regényolvasó nagyközönségtől követelt
meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése meg fogja-e nyerni a messzi
jövő, az elkövetkező századok elismerését, az már más kérdés. Annyi
bizonyos, hogy „ujitás“-ának kezdetben a legkevésbbé se sikerült
megszereznie a filozófusok itélőszékének az igazolását. A kritika
tekintélyei ugy itéltek róla, hogy rossz próféta, mert eszméi elvesznek
a lényegtelen megfigyelések és szavak áradatában, és ezért adatai
magasabb érték, tárgyai pedig általános érdek hijjával valók. Edmond
Scherer, a régi „szép szellemek“ hagyományainak lovagias erényü őre, aki
soha se mulasztotta el kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a
„misera plebs contribuens“ az irodalom portikuszába akart tolakodni –
könnyed gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor „minden filantróp
érzülete mellett“ sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy részeg kőmüves
nyomorának a története?! A „Ventre de Paris“ birálatában ismételte
álmélkodó kérdését, mellékesen nagyot bókolva annak a régi tannak, mely
csak a nagy szenvedélyeknek nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha
ebben a regényben semmi egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy
találta, hogy „csak a henteseket érdekelheti“. Aki még emlékezett rá,
hogy „César Birotteau“-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának
nevezték, ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie.
Nagyon egyszerü a klisét a „Bonheur“-re alkalmazni. Elmondhatni, hogy a
selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül unalmasak a
leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének, szervezetének,
tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni lehet az „előkelő
születésü“ költészet nevében a szövetek árainak hallatára. Sőt a szó
tágabb értelmében „szatócskodás“-nak is nevezhetni a regényiró
előadását. Mindebben volna egy szemernyi igazság: az óriási anyag több
helyütt tulcsapott korlátain. A környezet, amelyben a regény játszik,
valóban nem tartozik a legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a
„Chartreuse de Parme“ irása idején a „Code civil“, Zolának, mig ezt a
regényét irta, az áruházak árjegyzékei lehettek a napi olvasmánya. Igy a
részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek is ezek – mert joggal
utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel önt Zola ebbe a száraz
tárgyba életet – nem akadhat fenn ezen a részletezésen senki, aki az
eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv húsz-harmincz lapja eldobni való,
még mindig marad egy könyv, amelylyel számolni kell, nemcsak azért, mert
elsőrangu irói tulajdonságok alkották meg, hanem, mert a lehető
legközelebbről érinti élete kérdését annak az osztálynak, mely a modern
élet egyik legfontosabb funkczióját teljesiti s az értelmesek világának
egyik legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az
eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s nem
minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem párhuzamos
természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor erős logikával
küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind megindit az ellene
feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, nem kerülhetett ki egy
belső ellentmondást. Olyanformán, mint Sainte-Beuve, akinek mély elméje
a maga korában találta meg a csodálni való tanulmányt, szive pedig a
régiekkel volt, – elméje a győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a
bukottakkal van.
Ezért az a benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra tesz, nem
tiszta. Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget kizáró. Mouret
vállalkozása kalandos; a „Bonheur“ győzelmének szükségszerüségéről
inkább csak a másik elem magatartása győz meg. Tulajdonképpen Mouret
csak a kereskedelem Monte-Christoja. De mindez keveset von le az eszme
súlyából. Mindenkinek át kell látnia, hogy nem utszéli igazságról van
szó, hanem egy olyan nagyfontosságu szocziális kérdésről, amely még
megoldásra vár. Abban a korszakban, mikor a művészeteknek és az
irodalomnak az alapvető jellegét a racionalizmus adja meg, egy könyvet,
mely a kor világrendjeként szereplő kapitalizmust működésében, az embert
pedig – környezetében, foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne
kicsinyelni, ha a kort mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről és a
meggyőződésnek kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az _Au Bonheur des
Dames_.
Mialatt a könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt alkalmunk
emliteni a regénynek azt a személyét, akinek lelki elemzése a puszta
gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig azért nem, mert Zola nagy
koncepcionális tévedéssel – ezt a két összetartozó dolgot csak részben
hozta összeköttetésbe. A főalak a regényben versengő két elem – az igazi
„hős“-ök – egyikét sem képviselheti; inkább a kapcsot alkotja közöttük
aszerint, amint az iró személyes benyomásának megfelelően érzelmeivel a
szenvedő, gondolkozásával a győztes elemnek válik osztályosává.
Egy fiatal leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, szegényen,
egyedül az erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s azzal a hittel,
hogy jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben a hitében azonnal
csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a boltjukkal szemben pompázó
_Bonheur_ már a bukás utjára juttatta őket; rájok nem támaszkodhatik.
Sorsa kápráztató fényü áruházba vezeti, ahol nem minden habozás nélkül
kopogtat be. Ott szemben a _Vieil Elbeuf_, melyet elhagyott, ócska
cégével és kihalt ablakaival oly rútnak, oly nyomorultnak tünik fel
előtte annak a fényüzésnek és annak a zajos életnek a láttára, amelynek
a közelébe hirtelen belekerült, hogy valami lelkifurdalásféle szoritja
össze szivét. De a csábitás nagyobb, semhogy leküzdhetné: elfogadja a
szerény alkalmazást, melylyel megkinálják. Ettől fogva csak a munkának
él, hogy testvéreit is fentarthassa: a _Bonheur_-ben ugy sincs másféle
élet. Elhagyatva, elveszve érzi magát ebben a nagy gépben, melynek
iszonyu mozgása megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát
megismeri; minden társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy
férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima
udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést kelt
Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia még a vásárlók
részéről is; egy előkelő nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó
megjegyzést tesz fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire,
mint felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő
könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen
odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell
átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban is
fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra készti,
hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a nehéz
kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal szemben
megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének alapvonása.
Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt, amelyet zaj és
panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás nyomoruság minden
keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen könnyen menekülhetne
ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő lélek, aki barátságosan
szól hozzá, szánalomból igyekszik rábeszélni, hogy szeretőt válasszon:
ez az egyetlen mód, melylyel a párisi munkásnő megszabadulhat az
éhhaláltól. Erre az ajánlatra válasza csak ez: „nem; nem tehetem.“ Nem
lázad fel; meg van győződve róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és
szabad, joga van ugy rendeznie be az életét, amint akarja; nem
engedelmeskedik erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és
egészséges természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él.
A forró lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az
asszonyt, érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi szó,
amelyet hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra gondol, hogy
ha az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen gyöngéden, aki iránt az
első, most már elmosódott rokonérzést táplálta, talán nem lett volna
ereje ellentállania. Ennek a másiknak szilárd, elutasitó választ ad s
halad a maga becsületes utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal,
melylyel illetik. Ettől pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is
fölébred a gyanu, hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint
amilyennek egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja ezt a
gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem akadályozza
meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne üzzék. A leány
fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda fűzte, a régi ideál
egy otromba sértése következtében elszakadt; de egy még nem is sejtett,
most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb lénynek látszó Mouret iránt
vonul be abba a padlásszobába, melyet a vén Bourras, a Bonheur halálos
ellensége ajánl fel neki. Alkalmazást hiába keres, de meg tudja szokni a
nélkülözést s ezután sem akarja elfogadni a kedves mentő karját. Egyszer
Mouretval találkozik, aki megadja neki azt az elégtételt, hogy elismeri
a tévedését. Ez a találkozás nem marad következés nélkül és Denise
nemsokára diadalmasan tér vissza az áruházba, ahol mint a legfőbb
hatalmasság pártfogoltját, most már tisztelettel fogadják. Helyzete
teljesen megváltozik; mindenki Mouret kedvesét látja benne. Csak tőle
függ, hogy azzá legyen; egy megalázó jelenet, melyben a féltékeny
Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen részére hóditja. De a leány,
bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret hozzáközeledik, és bár barátjai
és ellenségei, az emberek és a sors egyformán bukását akarják, erélyesen
visszautasitja azt az ajánlatot, melyre parancsolója rászánja magát. És
ellentáll szilárdan, csupán a boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet
utáni vágyba kapaszkodva; nem az erény eszméjének enged; fél a
szeretőtől. S az óriás vagyon ura, aki azt hiszi, hogy kezében tartja a
francia gyáripar sorsát, nem képes ennek az elárusitó leánynak a csókját
megvásárolni. Nem használ a gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond
arról, hogy gazdájából derék embert faragjon s hasznára legyen
befolyásával munkástársainak: távozni készül a jobblétből a
bizonytalanba. Erre Mouret megadja magát: feleségül veszi.
Bizonynyal nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely csak
lazán függ össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. Denise éppen
csak a közvetitő korlátolt szerepét játszsza, aszerint, amint épp ugy
osztályosává válik Mouret elvének, mint részesévé amazok
szerencsétlenségének. Beleszól a _Bonheur_ munkáskérdésébe, közbenjár
Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, ahol szükölködő barátainak hasznára
lehet és megjelenik a _Bonheur_ első áldozatának, Baudu Géneviévenek a
temetésén, (amely a megdőlt kiskereskedelem sirbatételével egyazon
meginditó jelenségnek tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a
versengő elemek sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a
főtárgyat csak nyugvó állapotában, legfeljebb egyes képekben – mint a
temetés megrázó jelenetében – látja az olvasó, éppen ebből az
aránytalanul nagyranőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, amit
ebben a regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az alakba öntés
művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a mikéntet, melylyel az
iró szint ad felhalmozott és elrendezett anyagának, – azt „a több
szellemet“, melyet a költő magából lehel a megfigyelt s hiven
megtestesített jellemekbe, egyszóval, az egyéni morált, amely a műnek,
mint egésznek, különleges jellegét adja meg. Ennek az egyéni morálnak a
nemességét, emelkedettségét sokan nem akarták Zolában meglátni. Veszett
nevét voltaképp ez alapon költötték; s azért nem lehetetlen, hogy az _Au
Bonheur des Dames_-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, amikor
világosabban fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s közös alapra
lépve az általános morállal, elfogadott valamit ennek romantikus
felfogásából is, de bizonyos rideg őszinteség és szigoruság
hangsulyozásával különböztette meg a magáét amannak a többel biztató
világnézetétől. Ez a morál, mely csak kötelességet ismer, de érdemet
nem, – a józanság, az ész törvénye, s nem a szivé, nem az erkölcsé.
Ime, a Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor azoknak a
csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja igennel válaszol,
ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek engedelmeskedik; nem
ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, amelynek csak az áthágását
látja; a mindennapos jelenség hozzászoktatta, hogy ne is találjon az
„elbukás“-ban semmi megróni valót. Józansága, okossága, egészséges
természete óvja meg a bukástól. Elméje a társadalmi viszonyokkal,
amelyben él, összeférhetetlennek látja ezt a lehetőséget; csak benseje
sugallatát követi s anélkül, hogy a számitásnak csak a gondolata is
megvillanna benne, a jólét után való ösztönszerü vágyból utasitja el
magától azt, amiben szűzies képzelme csupán baj és nyomoruság forrását
látja. Természete nem türi meg a szennyet, s az erős akarat, mely nála
megsérthetetlen szelidségben nyilvánul, távoltartja mindentől, ami
szennyes.
Bizonyos, hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb moráltól, sőt a
Zola erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól is, amelyből
csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk meg, hogy az a
legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul jelentkezik az emberek
sziveiben; s aki megengedi, hogy többféle morál lehet tiszteletreméltó,
s nem csupán a hitből eredő, annak el kell ismernie, hogy a Zola
erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül való. Ez a felfogás,
eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban és az
önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és akarat kifejezésének
látja… és végre is, ez se immoralitás. De gondolkozzunk erről a nagy
kérdésről akármiképpen, nem igen lehet tagadni, hogy a tizenkilencedik
század utolsó negyedének francia regényirodalma, a Goncourt-ok
Varandeuil kisasszonyán kivül, nem mutathat fel jellemet, melyben a
becsületesség erélye határozottabb, erősebb és tisztább kifejezést nyert
volna, mint Denise-ében. E részben tehát bajos a _Bonheur_
megalkotásától minden nemességet elvitatni.
Több joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus tekintetből,
noha Zola a _Bonheur_-ben hatalmasabb művésznek mutatkozik, mint majdnem
mindegyik, előbb irt regényében. Kétségtelen, hogy Zolának éppen a
művészete fogja leghamarabb megszerezni azt az általános elismerést,
amelyért ez a nagyerejü iró oly hosszan fáradozott hiába. De
természetesen neki is azon kellett kezdenie, hogy minden művészetet
elvitattak tőle. A francia irodalom, mely az irás művészeinek oly
bámulatos légióit egyesiti magában, mindig szükkeblüen bánt az irás
reformerjeivel a maguk idejében, hogy aztán uzsorás kamattal adja vissza
nekik, amit tőlük régebben megtagadott. Minden evoluciónak előbb meg
kellett teremnie a „saját külön“ kritikáját, hogy e tekintetben is
méltánylásra találhasson. Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek
nagy művészeti forradalmát! A „Gazette de France“ _Cromwell_ előszavának
a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel nyilatkozott. A
dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a szabály alól s Balzacnak
és követőinek még egyre várniok kell az őket megillető, nemcsak, hogy
igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos és kellően részletező
kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően méltatni a Zola nagy
erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja védelmezni azt az
áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül szolgált arra, hogy
Zola leirásainak az értékét elvitathassák. Szerintök – noha Zolának
ismert művészeti elvei a regényben a külső érzékités sulypontját a
leirásra helyezik – a leirás Zolánál élettelen és „Zola egész
betütengerénél többet mondana egyetlen _világitó szó_.“
Ami ezt a „világitó szó“-t illeti, ez is azok közé a jelszók közé
tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik el.
Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de ad
absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet mond,
mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi „lucus“-ok
„a non lucendo“, és gyakran minden pompás mezük mellett is temérdek
homály és félremagyarázás forrásai; azért az uj ösvényeket kereső
regény, mely mindenekelőtt egyszerü és világos akar lenni, csak félve
nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra részletez s csak ha mindent
megmagyarázott, akkor kisérletezik a bűvös szavakkal, és van benne annyi
erő, hogy ilyenkor nagyon éles, tiszta fényben mutatja a
lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak olyan mindent egybefoglaló
végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De mindez mellékes; a Zola
művészetét maga az állapitja meg, hogy leirásainak meg van az az egyéni
szine, mely egyedül biztosithat nekik életet. Az a fagyos, lucskos
nagyváros, mely oly idegenül hat az érkező Denise-re, semmiesetre sem a
fotográfiák Párisa; a „Bonheur“, mely mint világitó torony vonja magához
a sötétben tévelygő leányt vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó
látomány tűnik fel a haldokló Bauduné előtt, valóban nemcsak áruhalom. A
szövetek, a selymek és a csipkék rejtelmes életet élnek ebben a
munkában; s ennek az életnek a kábitó hatását látjuk azokon, akik érte
teszik tönkre magukat. Kép, mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát,
mint Desforgesnénál a csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog teremni.
A vizió, melyben Bauduék lángolni látják a sötétben a „Bonheur“-t, mint
egy óriási hámort, ahol fantasztikus fényben járó fekete árnyékok
romlásukat kovácsolják – rendkivül gazdag kolorista műve. Az élet nem
hiányzik ezekből a leirásokból és ha van bennök felesleg, ez – egy kis
romantika.
Ezt a szót kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy
ellentmondásban, mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény morálhoz
való közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható némely
modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a szellemiránynak a
hatására ismerünk, amelyet Zola oly elkeseredetten támadott meg, s
amelynek megsértéséért az emlitett vádakat vonta fejére. A tárgy nem
okozhatta egyedül ezeknek a jelenségeknek az összetalálkozását;
ugyanezekre a nyomokra korábbi munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül,
Zola sokkal kevésbbé purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság
fogékony éveit a romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az
állitását, hogy húsz éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor
modorában, leghiresebb regényei se czáfolják meg. Mint Théophile
Gautier, aki költő és kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan
kezdte, Zolából is, valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig
kitör a lirikus. Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság
volna; de ha az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van
beirva, – amint a nagy franczia kritikus állitotta – ugy a rejtett szók
között bizonynyal ez is helyet foglal, ami nem érdektelen jelenség
annál, akit közönségesen a legtulzóbb petroleurnek szokás tartani.
(1884.)
II. GERMINAL.
Elkezdve a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó kis
idegen ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével tanulmányozta az
„Assomoir“ szerzőjét, mindenki elmondta róla a magáét. Letárgyalták a
rendszerét, sőt el is siratták; taglalták metódusának jelentőségét, s
kimutatták, miben különbözik azoktól, akik ennek a módszernek az
alkalmazásában elődei voltak; rámutattak arra a sajátságos jelentőségre,
hogy egyénisége mikép törte át rendszerének korlátait, s mennyiben
tudott alkalmazkodni módszeréhez; analizálták legkiválóbb adományát, az
összes irodalmak történetében páratlanul álló megfigyelő erejét;
jellemezték stiljének minden különlegességét, kimutatták, mily erővel
teljes és brutális az exakt leirásban, mily festői és fantaszta akarata
ellenére, mily darabos és kevéssé válogatós modorában, és a többit,
nagyon sok „s a többit“. Elmondtak róla mindent, ami elmondani való
volt, s azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. Nagyon
nehéz lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, hogy az
igazság se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne ismételje,
se másokat.