különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett
ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre.
Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja
gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a
kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s
még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi
világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain
is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem
akart megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a
rejtelmes _Gusztáv ur_-ra, akit csak az erdőben s a réteken láthattak,
mint ahogy a Renan bretonjai a csodálatos _Bonhomme Système_-re.
Mindennapos társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött,
süket, félig vak öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és
unokahuga alkották, akinek nem lehetett egyéb hibája, mint hogy éppen a
Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak az
lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében
egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… voltaképpen a könyvei voltak
az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha Rouenba
vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános
könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember csak
ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit
szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia
irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff,
Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át
kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször
hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy:
„Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi
álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy
percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok
mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem is
lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü följegyzések
adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét
vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át
javitgatott, mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az
aggódó lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe
tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta el magát“ az 1848-iki hirlapok
olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a szent szűzről,
monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a pedagógia
irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta.
Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él,
sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint
a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak
annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle formában
bántja az „igazságtalanság“, mint azét, aki egy szük világban igyekszik
mélyre hatolni. A közönséges ember meg sem érti azt, ami Flaubertnek
szenvedést okozott; a szakértő mosolyog a maga ismeretvilágába eső
naivságokon s nem fogékony a másféle tévedések iránt. Flaubert egy
testvér szeretetével karolt át mindenkit, aki bármely téren csak egy
lépéssel többet tett az igazság felé, mint elődei, de valósággal
elkeseredett a könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák
és tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső
fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több szórakozásban
részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen hagyott volna. A
természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet a viszonyok
zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy erőfeszitésekre
volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden csekélységre „ki ne
áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért „vén romantikus“-nak nevezte magát
s nem az az állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de
Maupassant erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik
közeliteni.) S mert mindent, ami – a jelenben vagy multban – a
legtávolabbról is érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös
ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát
fogok irni: ez meg fog könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a
visszafojtott véleményeim.“ Másutt rövid programmot ad arról a módról
is, melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a
dolgokat, melyek bennünket kétségbe ejtenek, lefesteni egészen
egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“
Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő
munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen
igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly roppant
fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették. Kezdett
magával szemben is elégedetlen lenni. „Érzem, hogy már vén tehén vagyok“
– irja egy helyt végtelen keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi
balgaság“ tengerárját látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő,
amikor alkalma volt ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az
1870. és 1871-iki évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu
és nevelésü lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való
kéjelgés s az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális
elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös
„gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz:
„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak
mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására,
a jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot.
A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a
latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag volt,
hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a köztársaság minden
vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt képzelni, hogy a pápa
csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak istenek.
Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot
rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi gyilkosok“-at. Miben kell
hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni
az „elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az egyedül
észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy mandarin-kormány volna,
feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A
nép örökös kiskoru s mindig utolsó rangban lesz a társadalmi
hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok
paraszt tud olvasni s nem hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy
legyenek olyan emberek, mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák
az emberek. Csak egy törvényes arisztokracia megalapitásával
boldogulhatunk, értve ez alatt egy oly többséget, mely valami más
egyébből alakul, mint számból.“
Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az
örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja:
„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd:
Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem
tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem
Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani
házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában Páris
tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben
Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt. Az
emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak minden
ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára. Miféle
különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi
tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! „Sült vagy főtt – ugyanaz“, s
éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi véleménynyel, a divatos
lapossággal szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis
hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely
talán a romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet
a szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a
hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a
szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a
művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt
érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy
szálljon alá a néphez“.
Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi
anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag
lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy de Maupassant
előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet hamisságainak,“ a
legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről szóló bámulatosan gazdag
gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy
bámulatosan éles elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett
fel, égbekiáltó tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem
mindig olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint
Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy
kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen
keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható,
messzelátó kritikája vezette.
Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ csak
előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta volna,
alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben kételkedhetünk, de
abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy kritikai művet
temettek el. Azok a tulajdonságok, melyeket ezekben a levelekben az
egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett megjegyzésekből
kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei által keltett
csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem
nyerte volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus
kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket csak
töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a
következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja,
hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi
templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon porticusát
stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom és
tehetetlenségem.“
Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik
módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója.
Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista.
(1884.)
ZOLA-REGÉNYEKRŐL.
I. A „HÖLGYEK ÖRÖME.“
A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia festett
koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó
rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem
részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a
képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt az az
alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője
kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a
kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard
Renée elbukása óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek –
meg kell vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel,
elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése cimén
nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául szolgáltak,
amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, akár hatalmas
monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja
épp oly hüséges előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és
századokra ható irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden
nagyszabásu és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el
kellene oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége
felől. A _Curée_ megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás emberei
versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet
nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra alkalmat adott: és
ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb tisztelet“ hangján, mint
királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral, bánásmódjuk még
sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták
az itélet minden atyáskodó hangu szókészletét, s nem sokalták meg az
elvénhedt, makacs iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü
arisztokratái persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző
tudósok, kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró
kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s
kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – elrémülve a
nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától,
megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével
„pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a tiszteletére bálványt
emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, ahányszor a merész iró
megszólalt. Zola tanitványai persze teljes erejükből igyekeztek
tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál mindenütt jelen való
ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett tárcairó-kiváltságok
játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony, kinek arca a piros
festék alatt is kékké vált a haragtól _Nana és Trublot_ bűneinek
hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent
büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált
őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának
neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték
a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. Az
előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s a „Revue
des Deux Mondes“ rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba,
vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve
fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon fegyvereiket csörtették, a nap
krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege került
ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert
dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak
voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt
vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek regényeit
a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető Sainte-Beuve
egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek
az őrültség és a romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit
pornográfként hurcolták meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk.
A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta,
régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A
tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek a
vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában
mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul, határozott
idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom
erősebben forradalmi hatása alatt kezdett.
Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett
ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás
nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét
tagadta meg. _Birotteau_-ban nem találtak több érdekest, és értéket,
mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le
rouge et le noir“) kicsinyelték s _Bovaryné_ morálját észre sem akarták
venni. A vád még erősebben tartotta magát artisztikus szempontból.
Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót ünnepelni,
Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de Parme“-nak a
_Revue Parisienne_-ben kiadott birálatában), hogy nem ért az alakba
öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról,
egészen komolyan állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét.
Elsőrangu irói tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A „Comédie
humaine“-t a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették;
Beyle Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis
elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót
kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue
lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t klasszikusként
emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi hagyatékával együtt átszállt
az örökösökre: a Goncourt-okra. „Germinie Lacerteux“-t épp ugy
kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény „arany legyet“, Nanát. És
Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a „régi dal, régi
gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a Zola megfigyelései értéktelenek,
leirásai müvészet nélkül valók s egyéniségének fajsulya alacsony, az
előbb emlitettek unokája volt. Ennek a vádnak mind a három
kiterjedésében való mérlegeléséhez alkalmul szolgálhat a _Hölgyek öröme_
is.
*
Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira
„legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga
szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van szó,
melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis kereskedelem
ódon fészkei ellenében, és amelyben az örök természeti elvnek
megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az _Au Bonheur
des Dames_ egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig kevéssé ismert
szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani.
A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A
gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb
kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett. Ennek az
elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a divatos bazilikái
nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel dolgoznak s
mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai nyujtanak,
mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek a modern fényüzési
vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt
versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a
vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon
minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve,
tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben:
Mouret Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik
emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos
szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt
fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált
asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol
közöttük, alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát.
Az asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival
szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra,
akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint
Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. Az
asszonynak emelt templomot a „Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel
eszközül, amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a
gyakorlati észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a
milliókban való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár
terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, vesztére
a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem patriarkális,
de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint növekedik a
„Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran látják, hogyan
tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik s a személyzet, mint
a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz javára végzi feladatát. A
lélektelenség, mely a „Bonheur“ falanszterszerü szervezetét jellemzi, a
nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése
elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói,
noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja
vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják
az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is.
Elébe állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket.
Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az anyától
gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel vele, az
öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi házából, annak
ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori jóléte romjain, mig a
tetőt le nem bontják a feje fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt
közömbösségét, mint a teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem
törődve a holtakkal, akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina:
a forradalom vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre.
A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete
a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával
szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek.
Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény
keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy pör,
melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem egyéb,
mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása.
A „Bonheur“-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot adni:
A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a
fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel utasitván
el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés kellemességét s
az előadás kényes választékosságát, – hozzászoktatott ugyan bizonyos
puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk egyébnek, mint a
müvészet megrablásának: mégsem elégedhetünk meg a regényben – emberek,
emberek és ismét csak emberek helyett – kétes értékü igazságok
bizonyitásával. Ime, a „Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak
két elem él; a köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el
figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk
gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály
iránt? A kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó,
pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több
sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a
sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül nem
egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e
„felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint költői műfajnak, a célja
a gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat?
A felelet annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet kezdeni.
Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek
egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani
szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt oszlik meg. De
Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató szenvedély, a
„Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem
mosódnak el és nem válnak szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a
legélesebb ellentétekben kerülnek egymással szembe és éppen különböző,
bővebben jellemzetes helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét.