_Clémenceau_-pörben – megtalálhatjuk ennek a nagy embernek minden
jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a _Clémenceau-pör_ről, melynek a
szinpadra való átdolgozása nem a Dumas munkája, a _Kaméliás hölgy_-ről
irt regény jóval tökéletesebb kompozició, mint a dráma. A szinpad
korlátjai sokat kiszoritottak abból, ami a regényben művészi; ennek az
igazságaiból az akkor még hatalmas szinházi konvenció sok követelőzése
el is ferditett, mondhatni: meghamisitott egyet-mást, talán nem is
keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé hiresek, mint Dumasnak a
szinművei, ez csak annak a következése, hogy a szinpadon előadott mű
hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a könyvé. De téved, aki a két
egyforma cimü munka különböző hatásából és különösen a szinmű zajos
multjából és sikerének tartósságából itélve azt képzeli, hogy a
_Kaméliás hölgy_-ről szóló regény csak első vázlata volt a ma is sokat
szereplő szindarabnak. Éppen ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet
nem a dráma adja, hanem a regény. A _Clémenceau-pör_t pedig Dumas csak
regény-alakban irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat Dumasnak
drámairói hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a nagy
iróművészt és a nagy moralistát.
CHERBULIEZ.
Azok, akik Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak hirből,
vagy legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek azon, hogy
vannak, – még pedig szigoru birálók, – akik ezt a svájci származásu
francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. Cherbuliez-t nálunk,
Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint érdemli, s ez alighanem
onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, ami az iró hirnevére
rosszabb, mint ha egészen ismeretlen marad.
Egy kis tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál rosszabbul
ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél több több
Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy véletlenül
kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü olvasót is
érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü szerencsében részesült,
hogy majdnem valamennyi regényét leforditották németre és magyarra. Ne
higyjük, hogy a németek mindannyian olyan lelkiismeretes forditók,
amilyeneknek a jóhirük után tartjuk őket; és ne tagadjuk le, hogy nálunk
a jó regényforditás sokáig ritkaság, szinte kivétel volt. A sok magyar
Cherbuliez között is kevesebb a pontos, mint a rossz forditás; sajnos,
az a forditó, aki a forditás munkájának könnyebbsége érdekében
megcsonkitja az eredeti szöveget, aki lenyirbál a meséről minden olyan
helyet, ahol a szerző egy kissé belemélyed a tárgyba, s aki nem azt
irja, amit a szerző, csak valami olyanformát: az ilyen forditó nálunk,
még ma is, épp olyan gyakori jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel
becsüli le a külföldi irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti
drámát kanyarit az olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből,
vagy akármiből, ami a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor
megesett, hogy munkája csak megcsonkitott alakban jutott el a magyar
olvasóhoz; s természetes, hogy az olyan forditásból, mely az eredetinek
jóformán csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes elbeszélőnek
látszik.
Nem sokkal több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, akik
talán valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül inkább csak
hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy Franciaországban se
tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában se hóditotta meg az
olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia irók viszonyaihoz mérten
kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé ismeretes az, hogy soha se
pályázott a népszerüségre. Sokan tudják róla, hogy kivételesen szivesen
látott vendég volt a _Revue des Deux Mondes_-nál, ennél a tiszteskoru,
meglehetősen konzervativ szellemü folyóiratnál, amelynek minden
világrészben vannak olvasói, csakhogy ezek az olvasók majdnem
mindannyian egy-egy szükebb körhöz: az arisztokráciához, a műveltség és
a tudás kitünőségeihez, vagy azokhoz a szerencsésekhez tartoznak, akik
jómódban, nyugalomban, talán tétlenségben élnek, s mert minden
érdeklődésüket a szépnek szentelhetik, külön izlést arrogálnak maguknak.
Ismeretes az is, hogy ezeknek a több világrészben elszórtan, nem is
egyforma életviszonyok közt élő, de meglehetősen egyforma gondolkozásu
és izlésü, kiváltságos helyzetü embereknek évtizedeken át Cherbuliez
volt a legkedvesebb regényirója. És ez, a helyett, hogy annak kutatására
adna alkalmat: mily erővel hódithatta meg ezeket a finnyásakat? –
bizonyos előitéletet támaszt vele szemben. A _Revue Des Deux Mondes_
iránya, szelleme, hangja már olyan ismert, hogy olvasója szinte tipus.
Akik ezeket a sárga boritéku füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel
berendezett szobákban, vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és
kényelemben, vagy legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben,
nyugalomban és visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés
embereket, a jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a maguk
világa iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen akarnak tudni a
köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg életéről, az előre
igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a visszataszitó
nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a sokaság
elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz szagu emberek
elkeseredett s legtöbbször igazságtalan panaszairól, melyekkel a végzet
helyett másokat vádolnak, stb. stb. – mondjuk csak a fődolgot: a
társadalmi reform-törekvésekről. Ki hódithatná meg ezeket a finnyás
jóllakottakat, ha nem az: aki csak róluk beszél, hizeleg
előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél és elmésségeket mond
nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez munkáiban csakugyan van
valami, ami mintha megerősitené azt a vádat, melyet ebből a sikeréből
azok kovácsolnak, akik őt csupán hirből, vagy kevéssé ismerik. Nem tudja
eltitkolni se a műveltségét, se az elmésségét, regényeiben feltünően
sokszor szerepeltet olyanokat, akik a kiváltságos körökhez tartoznak,
szivesebben beszél az élet kellemes oldalairól, mint a nagy
nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a szép dolgokkal és nem
szereti a rossz szagot, sőt bizonyos az is, hogy konzervativ
gondolkozásu, és nem reformer.
De ha egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki törvényes
leszármazója az igazán „gall szellemü“ francia iróknak, aki azonban
kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből is elsajátitott
valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben táplált előitélet csak a
látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja, akik kissé messziről itélik
meg, igazságtalan. Cherbuliez a jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel
nézi, mint a nyomoruságban élőket: a filozófus felsőbbségével;
szerenitása nem az elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból,
amelyben, – miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és
legyőzte magát, – menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben,
az élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem
vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszürt
bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, hogy jobb
szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az
elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és ha az e
látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás eszközéül: azért
mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem remél orvoslást,
ellenben a szépet valami általános üditő szernek tekinti; hogy ha nem
sürget reformokat s nem harcol vivmányokért, nem azért marad
passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók szenvedését, vagy
mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem mert nem hisz az
elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még nem látja az utat,
mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez szkeptikus; nem vár eredményt
azoktól a vivmányoktól, amelyekben sokan már a megváltást, vagy legalább
az általános boldogulás lépcsőjét látják; nagyon jól ismeri az emberiség
történetét, tudósa a társadalmi tudományoknak, nem osztozik azok
bizakodásában, akik a nekibuzdulástól már sikereket várnak, visszaretten
azoktól az áldozatoktól, amelyekbe a harc belekerülhet, félti a
küzdelemtől a kevés meglévő jót. Annyira szkeptikus, hogy – egyik
filozofáló munkájában – egy kissé még a haladásban is kételkedik: ezért
konzervativ.
De ugyanaz a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ gondolkozásuvá,
és a társadalmi harcokkal szemben csöndes szemlélővé tette, minthogy az
ismereteknek ekkora rengetegét lehetetlen végképpen eltitkolni és
minthogy kivételes müveltsége el-elárulja magát regényeinek egyes
lapjain is: még egy előitéletet támasztott vele szemben. Azt, hogy
sokkal inkább tudós, kritikus és bölcselő, semhogy számottevő poéta
lehessen. Ezt az előitéletet olyanok hangoztatják, akik félig-meddig
ismerik; akik egy vagy két könyvét olvasták, s véletlenül azok egyikét,
amelyekben pár perczre a tudós is megszólal; akik munkáiból talán nem
olvastak annyit, mint amennyit magáról az iróról olvastak. És az, amit
egyéniségéről, életfolyásáról itt vagy amott olvashatunk, bizonynyal ad
némi alapot ennek az előitéletnek: Cherbuliez élettörténete tökéletesen
ugy hangzik, mint egy tudós, kritikus vagy bölcselő biografiája, és az
az egyéniség, melyet ebből az élettörténetből valamelyest megismerünk, a
külsőségekre nézve meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a tudós
fogalma kelt fel képzeletünkben.
Életfolyásának feljegyzésreméltó részletei ezek:
Cherbuliez hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben a német
gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, egyformán közel
lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, egy kis kozmopoliszszá
vált; az a város, amelyben már akkor hirdették, hogy a tudományos
kutatás az emberi lélek legszentebb joga és kötelessége, mikor ezt a már
kissé elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog volt; az a város,
melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet folyt, századokon át.
Cherbuliez francia eredetü családból származott, mely a
huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban; ugy látszik,
kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a család a tudomány és
irodalom szolgálatában folytatott hosszas tevékenységéről vált a maga
körében ismeretessé. A regényiró nagyapja Svájc legjobb nevü
könyvkiadója volt; apja az ó-kori irodalom tanára a genfi egyetemen;
egyik nagybátyja jogtanár és ujságszerkesztő; másik nagybátyja szintén
iró. Még nagynénje is szorgalmas munkása volt az irodalomnak: forditásai
sok német klasszikust ismertettek meg a franciákkal, többek közt Kleist
Henriket. A regényiró 1828-ban született. A család hagyományai és első
kedves tanitómestere: Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár volt Genfben,
hamarosan eldöntötték sorsát. Először a genfi egyetemen hallgatja a
filozófiát, ahol Reid tanait hirdetik, de Cherbuliez Victor
Arisztoteleszt és Kantot olvassa. Aztán Párisba megy, ahol Eugéne
Burnouf tanitványa, s szanszkrit nyelvet tanul, de mindennap eljár a
Louvre képtárába és valamelyik szinházba. Aztán a bonni egyetemen, ahol
hosszabb időt tölt, megismerkedik Hegel filozófiájával, egyébként pedig
csak a zenének él s egy kissé belebolondul Beethovenbe. Egy évre
Berlinbe megy s ott megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb utazásra
indul: bejárja Francia-, Olasz- és Görögországot, Konstantinápolyt és
Kis-Ázsiát. Arkheologiával kezd foglalkozni, és e szakbeli
tanulmányainak eredménye az a félig tudományos, félig szatirikus mű („Un
cheval de Phidias“), melylyel először jelenik meg a nyilvánosság előtt.
Ezt a könyvét Görögországban irja meg, és azokat a vázlatokat is,
amelyekből Bizancz történetét akarja összeállitani. Bizancz története
megiratlanul marad, de a gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy
_Kostia gróf_ cimü regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán
fáradoznak, amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos
tanulásról tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött
évek emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem
fogadja el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz birodalmat,
később Spanyolországot. Ekkor már politikával is foglalkozik; kiadja
_L’Espagne politique_ és _L’Allemagne volitique_ cimü köteteit. Utazásai
közben ethnologiai ismereteket szerez; mikor megpihen, az összehasonlitó
nyelvészettel rendszeresen kezd foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek
tudósává válik. Később egy filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance
és a görög művészet történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és
esztétikai értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia alattvalóvá
honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly hiressé válik,
mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő munkása a
publicisztikának.
Mindenesetre furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy regényiróról
szól. Gyanu támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle munkálkodás kissé
fölületes lehetett, hogy kapkodva, rendszertelenül gyüjtötte ismereteit,
de talán egy téren se volt alapos tudós. A legilletékesebbek itélete
azonban mást mond. Még különösebbé teszi a dolgot az, hogy Cherbuliez,
bár nem ért el igen nagy kort, – hetven évig élt, – nemcsak egy-két,
hanem nagyon sok regényt irt. És ennek a meglehetősen kivételes
jelenségnek csupán az szolgálhat valamelyes magyarázatául, hogy
Cherbuliez soha se foglalkozott egyébbel, mint tanulással és irodalmi
munkálkodással. Nem vállalt hivatalt, tanárságot se; amig utazott és
csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis örökségből élt, később az
irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is őrizte vizsgálódásának,
érdeklődésének, foglalkozásának teljes függetlenségét, képzeletének,
szemlélődésének, gondolkozásának egész szabadságát. Huguenotta-ivadék és
genfi polgár módjára járta be a világot és élte végig az életet.
De hát megférhet-e egymással két ily nagyon különböző foglalkozás,
anélkül, hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a kettőnek? Lehet-e
valaki tudós és regényiró egyszerre, anélkül, hogy a költő meg ne rontsa
a tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a költőt? Bizonyára kevesebb példa
van rá, hogy e kettő, ha egy személyben találkozik: segiti egymást, mint
az ellenkezőre. Végre is ez a kétféle szellemi munkásság más-más
képességeket kiván; az egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik főképpen
itéletet. És az egyik képesség kifejlesztése azzal járhat, hogy a másik,
melyet amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed, megzsibbad, talán
elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és harmónikusan
fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek, mely Cherbuliez-vel
szemben is föltámadt, azok körében, akik szükségtelennek találják ezt az
irót közelebbről is megismerni. A tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a
regényiró iránt.
Annyi tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői teremtő
erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És már akkor,
mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten, első regényeivel
jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt az erudicióval vádolt
regényirókkal szemben mindig föltámadó előitéletre Émile Montégut, a
francia kritika egyik kitünősége, aki ilyenformán ügyvédkedett _Kostia
gróf_ szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat tudás megárthat a
képzeletnek, s hogy a költő, aki nagy erudició terhét szedi magára,
elsorvaszthatja inspirációját… Igaz, hogy a tudatlanság olyan hatalmas
bátorságot és egyenességet ad, melyet semmi se pótolhat… Igaz, hogy a
tudomány körültekintésre és óvatosságra tanit, s ezek az erények éppen
az ellentétjei azoknak, amelyek a képzeletet segitik… Igaz, hogy a
tudatlanság nem támadja meg a költő eredetiségét, nem tolja a költő
elméje és látomásai közé olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a
költőnek magában való bizodalmát… De se azok az irók, akiknek csak a
tudatlanság adott szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő
emlékezetük álomképeiből szedték, nem igazi irók… Az igazán nagy
tehetségnek az erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a
képzeletnek uj területeket hódit meg… Mert a tudás nem ugy gazdagitja a
képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat, hanem
mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet… Az igazi költő lelkében az
ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi folyamat, amelylyel
a szervezet a táplálékot szétbontja, szétválasztja, átalakitja, vérré
késziti… Az ismeret, a kritika: a tizedik múzsa; mert hiszen a kritika
nem egyéb, mint a dolgok lényegének és összefüggésének magyarázata,
következésképpen: a költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a
legbővebb és a leginkább termékenyitő… Micsoda ismeretlen mezőket
nyitott meg a kritika például Goethe inspirációjának!… S a század nagy
költőinek jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk… Csak Byron és
Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek köszönhetnek és
kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek a kritikától való
idegenkedésükkel?!… Cherbuliez-t, mint kritikust, képzeletének ereje
tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a regényirónak, képzeletét ismeretei
nem gyöngitették meg, csak gazdagabbá tették.
Montégut ezt _Kostia gróf_, a _Becsületes asszony regénye és Méré Paula_
megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később se cáfolt rá erre az
elismerésre. _Bolski_, _Brohl_, _Holdenis Meta_, _Noirel_, _Miss Rovel_
s végül a _Vörösek és feketék_ azok a regényei, amelyekben regényirói
egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a leginkább megragadja az
olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben találjuk meg elevenitő és
jellemző erejét teljes frisseségében; életfelfogása itt hatol le a
legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik meg a legszerencsésebben;
előadásában itt van a legtöbb fény és szin; ezek a legtökéletesebb
munkái. De sok regénye közül bármelyiket olvassuk: itt-ott, egy-egy
megjegyzésben talán ráismerünk a tudósra, mert olyan részleteket emlit,
amelyek elárulják nagy műveltségét, hanem ezt a tudóst soha se kapjuk
rajta azon, hogy akkor szólal meg, amikor az olvasó a költő szavát
várja. Vagy a tudós nehézkessége nyilvánul-e meg előadásában? A
legkönnyedebb hangu, a legfinomabb és legelmésebb causeur, akit képzelni
lehet; mindig eleven, fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan
derüs, olyan gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul részletező
tudósra abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a primitivek
elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? Felnőttek számára nem
lehet meséket kitalálni, amelyek jobban szórakoztassanak és több
gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását veszszük-e észre mindig
kedves és mindig igaz alakjainak jellemzésén? Emberismerete komorrá
tenné elbeszélését, ha mindent megértése nem volna oly elnéző. A
szobatudós eleveniti-e meg azt a sok külön világot, amelyben meséi
játszanak, vagy inkább a peregrinus költő? És az a meghatározhatatlan
valami, ami mind e munkáknak ugyszólván a lelke, a tudós
kicsinyességekben gyönyörködő elégedettségét tükrözi-e, vagy inkább a
költő rezignációját, a költőét, aki a kellemesben, a bájosban, a szépben
keres, ha nem is feledést, legalább vigasztalást?!
FLAUBERT, MINT KRITIKUS.
Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet
krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző
lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a
kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök,
gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való
felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy közös
vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni szoros
szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. Kétségtelen, hogy e
viszony természetét illetőleg a Flaubert levelei[5] már csak azért sem
mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs
hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a
művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott
nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel dédelgette.
De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem
is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal
rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást.
Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő,
sötét köpönyeg alatt, amelybe burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu
szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk,
hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint
tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes
temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az
életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az extázissal,
azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket,
melynek természete azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut,
fárad és szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s
több tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved,
elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó
erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb
veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha
valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a természet
beláthatatlan termékenyitése következtében még artisztikus erőt is
örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények
megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus.
Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja
halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem
különböznek egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság
megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel
igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban
különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek kodifikátorai. A
regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt igazságok; a kritikusé
szükebb: a már megirtak. Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már
megállapitott igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan
párhuzamos uton. Természetes, a regényiró szót legszükebb, s egészen
modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond
de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik,
mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos értelemben
paradox használata. Vegyük elő a _Bouvard et Pécuchet_-t, igyekezzünk
elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a Madame
Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü?
Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei
megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt
mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik
legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, épp
ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és
tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által
elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat
mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga
nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti
magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő irodalmi
műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne
az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos
tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen labirintusában mozog,
egyesülve az itéletnek azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a
szakértőben – mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek
(mely nagy vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly
kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, melyet
maga körül a természetben láthatott. A _Tentation de Saint Antoine_
olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség megerősitéséül
szolgál. Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez
hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve
dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, ugyszólván
rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki belőle nagyobb
alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül egyet-mást
megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a kérdésre, mint
föltevés megállhat.
Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi,
hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének fő-munkája
lett volna s melyhez a _Saint Antoine_, az _Éducation sentimentale_ és
_Bouvard et Pécuchet_ csak előtanulmányok.