irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét élvezte. A
szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a nagy olvasóközönség
csak az ő regényeit falta, s az ő nevével jelzett kötetek, ujság-cikkek,
meg regény-folytatások több fogyasztóra találtak, mint a többi
nyomtatvány együttvéve; felolvasásaival uj divatot teremtett s ezen a
téren Európaszerte olyan sikerre tett szert, amelyet azóta se haladott
meg senki. Az _Alexandre Dumas_ névnek olyan varázsa volt, hogy – mert a
regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök legkedvesebbike nem
onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség étvágyát kielégithette
volna – maga a név is bérlet tárgya és drágán fizetett árucikk lett.
Ebben az időben tehát az _Alexandre Dumas_ név, ez az ujra meg ujra
aranyakra váltható, aranycsengésü név csak az apát jelenthette, és nem a
hasonló nevü fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok pénzt
kerestek, verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet
teremtsen magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető „fils“
szócskának.
De – egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság mindig
keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem folytatja
tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig lerombolja, amit
amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a birálata megkimélt – a
világszerte hires regényiró maga adott életet a riválisának, annak, aki
arra volt hivatva, hogy a leghamarább, legelsőképpen homályositsa el az
ő nagy hirnevét. Fia, abban a korban, mikor mások még csak a véralkatuk
sugallatának élnek, már sokat dolgozott; egy kötetre való vers, sok
elbeszélés és egy nem igen méltatott regény közzététele után megirta a
_Kaméliás hölgy_ történetét, előbb regény, utóbb szindarab formájában;
és ha ennek a regénynek a sikere – minthogy most már két Dumas-ról
lehetett beszélni – a nagyhirü irót, a korábban egyszerüen Alexandre
Dumast, _Alexandre Dumas père_-ré kisebbitette: a szindarab hatása még
nagyobb volt. A _Kaméliás hölgy_-gyel a drámairásnak egy uj korszaka
kezdődött, egy uj irány jutott szóhoz és a lelkeken való hatalomhoz,
amely uj irány véget vetett a „romantikus dráma“ sikereinek és az
irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát, amelynek az idősebb Dumas
egyik nagymestere volt.
Az ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, tékozló,
vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, hatalmasabb,
nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem olyan felszines,
mint az apjáé. Lelkének nagy ereje – gondolkozásának eredetisége,
irásművészetének tökéletessége, szinarany elmésségének fénye – már igen
korán vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban, s ezt a
vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában, teljes
félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik legelső,
utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen kivül is)
voltak vele egyenranguak, de – mindig a lelkeken való hatalmat tekintve
– senki, aki a hatás mélységére, a szellemi befolyásra, a gondolatnak a
cselekvésbe, a társadalmi életbe való átvitelére, szóval a lelki
hatalomnak az érvényesitésére nézve őt meghaladta volna. És abban az
időben, mikor _Alexandre Dumas père_-nek a szindarabjai majdnem
végképpen letüntek a szinházak játékrendjéről, regényei pedig – iszonyu
hirtelenséggel – kiszorultak a válogatósak könyvtárából s népies
olvasmánynyá, az ifjuság, a naivabb nők, a félig műveltek szellemi
táplálékává fokozódtak le: a legnagyobb tekintély, amelylyel az a kor
irót tisztelt meg, élethosszig való haszonélvezetül _Dumas fils_-nek
jutott ki. Most már ő volt az _Alexandre Dumas_; sőt egyszerüen _Dumas_
lett, mert azok, akiknek élén járt, az apját már elfeledték.
Csak ő maga ragaszkodott a megkülönböztető „fils“ szócskához. Nemcsak a
mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből, fiui
szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta igazság-érzete,
apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a hite, hogy apja
nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És egy pontban csakugyan
igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét védelmezi, szemben azzal a
korai felejtéssel, mely épp oly meg nem érdemelt volt, mint a mily
tulságos a hajdani példátlan népszerüség: abban, hogy a megváltozott
izlésnek, a más tárgyak felé forduló és másféle formákat kedvelő ujabb
korszellemnek nincs joga lekicsinyelni a _Dumas père_ munkásságát. Ha az
elmésen, bájosan, hol mulattatóan, hol meghatóan mesélő apánál a fiu
sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy volt a mesélésben. És ha a mesélés
ma – már jóideje – nem divat, ez csak muló jelenség; azért a mese mégis
halhatatlan. Nemcsak csillogó, apró türkizekkel ékes s abrakadabrákkal
tarkált köntöse fogja mindenkor vonzani a sokaságot, ugy a naiv
kiváncsiakat, mint a megismerhetetlen, a csak sejthető, a titokzatos
iránt érdeklődő, szenvedélyes talányfejtőket, a megismerés
kiábrándultjait, a valóságtól meggyötörteket és az elfásultakat, a
hétköznapiasságtól megcsömörlötteket, – nemcsak a kipróbált hatásu,
gazdag forma, amelybe oly sok minden belefér, amely minden más
műformánál bővebb, hajlithatóbb, s amilyen selyemkönnyüségü és puhaságu,
olyan mindent felölelően széttárható is, nemcsak ez a legrégibb és
legtartósabb műfaj fogja még a messze jövőben is minduntalan megejteni
az irókat, – a mesének a lényege is örök, mert a mese egy örök emberi
szükségletnek felel meg. Amig az embereket a valóság nem fogja
tökéletesen kielégiteni – és erre még sokáig várhatunk – addig a mese
halhatatlan. Ebből a halhatatlanságból bizonyos rész okvetetlenül kijut
a _Dumas père_ nevü nagy mesemondónak is. És ha tömérdek kötetét
mostanában vastag fekete por fedi, mert a mai embert – különösen a
műveltebbeket, az igazán tudnivágyókat és a csak tudákosokat – egyéb
dolgok jobban érdeklik, mint az ő történetei: a meg nem érdemelt korai
felejtés ellen máris feltámadó reakció nem egy tünete arra vall, hogy
legszebb meséi – például a _Három testőr_ – meg fognak maradni az
emberiség emlékezetében. Mert hisz a „halhatatlanság“ nem jelent
egyebet, minthogy bizonyos emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező
áramlat lezajlása után is ujra meg ujra visszatér egyesek, de egész
sokaságot alkotó egyesek érdeklődése, s már elavultnak vélt alkotások is
ujra meg ujra fölkeltik a jóval később érkezők figyelmét.
Az ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől
megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom, nemesen
kifejlett, nagy igazságérzettel – mindennel szemben intranzigens, nagy
magaslatról igen mélyre lehatoló igazságszeretetével, azzal a nagyon
ritka tulajdonságával, mely irói egyéniségének talán legnagyobbszerü
vonása volt – teljes meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika
páncéljával vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével.
És kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, s
a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan mindent
elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan tisztelettel és olyan
sirigtartó, mindig éber kegyelettel viseltetett, aminőre az életben és a
multról szóló följegyzésekben csak igen ritkán találunk példát.
Ez annál jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, ha
véletlenül elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas kegyetlen
volt az ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak bizonyult,
akit nem lett volna szabad elcsábitani és azután egyszerüen elhagyni. És
az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy életen át sinylette csábitójának
könnyüvérüségét, aki őt, amig az apja tékozolt, szegényes, becsületes
munkájából nevelte fel, aki őt azzá nevelte – amivé lett.
De az idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a fiát
épp ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel előbb az
elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is rázott a
nyakáról. Szerette a fiát a maga módja szerint; a _Kaméliás hölgy_
óriási sikere őt tette a legboldogabbá. Büszke volt a fiára, s tetszett
neki, hogy az a merész ujitó, aki az első kiheverhetetlen csapást mérte
az ő romantikájukra, aki az ő és társai iskoláját szétveri, elsöpri,
éppen az ő vére. De szeretete kimerült az ölelgetésben; és amint előbb
nem jutott eszébe, hogy a gyermekéről gondoskodnia kellene, később se
háborgatta a gond, hogy mit tehetne már ifjuvá serdült fia érdekében. És
mialatt az egyébként jólelkü és szeretetreméltó vén fiu a sokat kereső,
de még többet költő pazarlók gondtalan, lármás, élvezetben gazdag életét
élte, vidám idegenek és mind a két nembeli paraziták között: fiának a
teljesen magukra hagyott szegény ifjak nehéz sorsát kellett kiállnia,
mindaddig, mig a verejtékes munkában való kitartásával, a maga erejéből
fel nem küzdötte magát az első nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig
váratott magára; s a nagykoruság nemcsak érett embernek találta – edzett
akaratu, komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a jövő elé,
mert a multja már kipróbálta – hanem egyszersmind ama kivételek
egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első – az egész
életre mindig döntő jelentőségü – nagy csatájukat. Kevéssel ez után
valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a
javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb Dumas
mindenkinek elpanaszolta: „A fiam fölfedezi az adósságaimat. Kikutatja
azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat vesztették, akik már békén
hagytak!“ Kétségtelenül ennek a sajátságos – apa és fiu közt
mindenesetre szokatlan – viszonynak köszönhető az ifjabbik Dumas egyik
legderüsebb szindarabja: a _Tékozló apa_, mely (bizonyára máshonnan
szerzett) meséjének ellenére is rávilágit a két Dumas alakjára.
Az életen és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki fejedelmi
vagyont vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, a fiának, aki
pedig gyermekkorában és első ifjusága idején ugyancsak rászorult volna
az apai segitségre, soha se adott egyebet, csak a nevét. Nem kellett
volna odaadnia, de odaadta neki; és ez volt az egyetlen, amit nem
pazarolt el. Fia uj fényt szerzett ennek a névnek; fényesebbé tette,
mint valaha volt.
De talán a zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is
örökölhetett tőle, ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét és a
jellemét már bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott leánytól. Ez a
nő nevelte azzá, amivé lett; ennek a nőnek a szenvedései formálták
iróvá, – azzá a reformátorrá, aki átalakitotta korának a drámáját (azt a
műfajt, amely a legtöbb emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), –
aki a szinpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak (amivel a
szinpad is nyert, mert megszerzett valamit a templom nemességéből), –
aki korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek lelkiismeretesebb,
kevésbbé felszines vizsgálatára szoktatta, – aki minden egyéni vagy
osztály-önzést megbélyegző magasabbrendü igazság-érzéssel és az
egyházatyák szinte tulságosan finom megkülönböztető képességével
világitván rá a törvények, az előitéletek, a szokások, a becézett
konvenciók ferdeségeire, a szinházak egyre növekedő közönségét, tehát a
részben léhákból álló sokaságot is komolyságra kényszeritette, – aki az
egyetemességben egy meg nem ismerhető, de megérezhető felsőbb világrend
működését látva, mindig az emberi rendeltetés és kötelesség törvényeit
kereste, nagyon különböző irodalmi formákban, de mindig egyforma
iróművészettel. Gyermekkori benyomásai irányitották egész irodalmi
munkásságát; s még a hatvanéves korában irt _Denise_-ben is
megtalálhatjuk anyjának a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy
részvétét az elbukottak iránt, – tüzes meggyőződését, amely szerint:
vannak, akik méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, – és egész
életén át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a módot.
II.
A jelenkor egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik századbeli
francia drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. julius 28-án
született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, marlyi birtokán.
Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel élte tul a maga
ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ egyik
legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a gondolkozók
világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást keltette, s a
legteljesebb megbecsüléssel találkozott, – akinek az irodalmi dicsőségét
a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki.
Haláláig a kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet élt, de a
kor nem sodorta el az aktivitás teréről, ahol még fiatalon vezérszerepet
hóditott magának. Utolsó darabját már be se fejezhette; remekei közül
_Denise és Francillon_ öregkorából valók: a többi: a _Demi monde_,
_Alfonz ur_, a _Kaméliás hölgy_, a _Nők barátja_ ma is játékrenden van
mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató, hanem a gondolat
küzdőtere.
Szelleme mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. Hosszabb
férfikor – korábban kezdődő és későbben végződő – csak igen kevés
halandónak adatott, irónak talán soha. Abban a korban, mikor mások még
küzködnek és kisérleteznek, ő már ivott a diadal aranyserlegéből, s
felküzdötte magát a legelső sorba. És ha a sikert megtartani nehezebb,
mint megszerezni, ő e tekintetben is a kivételek közé tartozott, mert a
siker vagy ötven éven át soha egy percre se távozott oldala mellől. A
későbben érkezők nem hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország nem
rohant keresztül fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a szellemi
fluktuációban, melynek a csodáit rövidesen irodalomnak nevezzük; követői
nem kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor meghalt, a francia
irodalom marsall-botja esett ki a kezéből.
Ezt a kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy tulajdonának
köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy becsben tartanak a
franciák: irása tökéletességének és drámairói zsenialitásának. Az
ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb francia stilusa.
Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá tartalmasságra, a
könnyedséggel párosult tömörségre, aztán szinességre, elmésségre, a
kifejezés csillogására, ragyogására, tehát a kiválóan „gall“ irói
tulajdonságokra nézve csak a XVII. század klasszikusai vetélkedhetnek
vele. Senkinek se voltak olyan gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem
szikrázott, hanem sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak,
hanem mint a villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S
hogy milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy
drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert mind a
két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben senkinek se,
csak éppen neki.
A nagy stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen állnak
szóba a tömeggel), s a szinpad mesterei stilus dolgában rendesen nem
számitanak. Scribe-et alig lehet irónak mondani; Sardounak a stilusa, a
legenyhébben szólva, hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra nézve is
épp oly nagy, mint az irásművészet tekintetében. Sardou a szinpadi
mesterkedésnek olyan fortélyaival és fogásaival állott elő, mint senki
más; de a nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas a nagymestere.
Amaz a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi müvésze. Dumas a mi
időnknek – ha Ibsen óta nem is az egyetlen – de mindenesetre az első
drámairói zsenije, s a legmesszibb multból is csak kevesen
versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért.
Ezeknek a tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s diadalai
legnagyobb részét, de jelentőségét századunk irodalmában mégsem ezek az
együtt olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e ritka találkozás
erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg neki, hanem: irásai
mélysége.
Ő a mi időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, a
legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az erkölcsi
kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis érzékeny
lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen kevesen
fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki hatalmasabban, senki
finomabb s világosabb formában. A tizenkilencedik században Renan-on
kivül nem volt iró, akit a lelkiismeret kérdései erősebben
foglalkoztattak volna, s aki az ember rendeltetéséről, társadalmi
helyzetéről, kötelességeiről, mélyebben járó gondolatokat adott volna az
emberiségnek. Nála szószék a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát
lehet csinálni a kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez
a morális nyugtalanság, amelylyel igazát keresi, ez az ideális törekvés,
amelylyel az embert leginkább érdeklő dolgoknak a mélyére igyekszik
látni, hogy magunkon, – és igy sorsunkon is – javithassunk, hogy
egymásnak az életet elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális törekvés az ő
nagy eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy hagyománya.
Hogy a mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott asszonyi
léleknek ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal – talán épen
azért – legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már szinte másodsorba
tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, sajnos, éppen csak hogy
rámutathattunk.
III.
Azzal a meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely jogosnak
tartja, ha az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes birónak tartja
magát, sőt azt is, ha mindenki önmagát tartja a képzelhető
legilletékesebb birónak, – tehát egy igen elterjedt nézettel szemben,
mely talán Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs viszonyáról szóló
elméletéből fakadt, – legyen szabad egy durva példázattal hozakodnunk
elő. A kutya szaglása sokkal finomabb, mint a macskáé; de a másfajta
kutyának nincs olyan szimatja, mint a vizslának: a vizslák közül a
pointernek a szimatja sokkal finomabb, mint a többi vizsláé; és még a
pointernek is vannak nemesitett fajai, amelyeknek szimatja még finomabb,
mint a többi pointeré. Az igen fejlett érzék mindig sokkal ritkább, mint
a durva. És ez nem csupán addig igaz, amig csak az érzékszervek
müködéséről van szó. Még inkább megáll ez a tétel, ha a még
komplikáltabb agymüködésről szólunk. Ha ritka az érzékszerv rendkivüli
fejlettsége, még ritkább az az _aptitudo_, mely a gondolkozás nehezebb
vagy finomabb müveleteire képesit: a szellemi tehetség, mint történelmi
eredmény. Hogy rövidségre kényszeritve, durva vázlatossággal
folytathassuk: az erősen fejlett számolóképesség ritkább, mint például a
nyelvek megtanulásának a tehetsége; és a filozófiai érzék még ritkább,
mint a jelentékeny számoló-képesség. És még a filozófiai érzékkel se jár
együtt mindig az ethika problémái iránt való különös érzék. (Talán mert
a gondolkozás, noha feladatai itt is a legnagyobbak közül valók, sehol
se ily magára hagyatott.) A nagy, erősen kifejlett s igen megfinomodott
erkölcsi érzék éppen nem olyan közönséges valami, mint sokan képzelik;
ellenkezőleg: a legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz, hogy valaki jó
sebész legyen: sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz,
lelki határozottság stb. szükséges; annak, hogy valaki az erkölcs
kérdéseit boncolhassa, alapföltétele: hogy még inkább, fokozottabb
mértékben ura legyen mindezeknek a tulajdonoknak. Ahhoz is sok ismeret,
tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb.
szükséges, hogy a hajóskapitány el tudja vezetni hajóját az óceánon át,
talán viharok közepett, talán váratlan bajok közt, egyik állomásról a
másikra. De a moralista mindig csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy
fekete vizen; nem tudja: honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az
„Ignorabimus“ vizei fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi
egyebe, csak az az egy kis nyomorult iránytűje!
Az erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei vannak;
ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua majdnem
állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. Mások a müveltek
erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a vadaknak is vannak
erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden időnek más erkölcsei
voltak, és ugyanazon időben is más az erkölcs más-más helyütt. Ugyanazon
népnek az erkölcsei is folyton változnak: az erkölcs ugyszólván együtt
változik az idővel és a nemzetekkel. De amikor és ahol a civilizáció
megjelenik, nyomában már felbukkan az erkölcs. Mindig megvolt, mióta két
ember találkozott. Azóta folyton van, mindenütt. És mintha csak ugy
fejlődnék, mint az egész világ. Tehát van _egy_ erkölcs is? De hát akkor
mi az „_az erkölcs_“? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi a célja?
Az „amoralisták“ és az „immoralisták“ elméleteiről nem szólva – ezeknek
az elméleteknek anyja: a Tudatlanság, s apja: a Logika Hiánya – csak a
vallás felel határozottan az itt fölvetett kérdésekre. Az erkölcs: az ő
erkölcse. S megadja a választ minden e tekintetben elképzelhető
kérdésre. Megadja a szabályokat, az utasitásokat, megszabja a
büntetéseket és a jutalmakat is. Ez felelet. De a filozóf tovább kutat.
És ahogy megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első kérdésnél.
Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? A társadalmi
szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés gyöngébb, mint a
másik volt; mindegyik homályos, ujabb határozatlanságokkal takarózó;
mindegyik voltaképpen csak ujabb kérdésekkel üti el a feleletet. Az
utolsó föltevés már el is sikkasztja azt, amit keres: magát az
erkölcsöt. Még legtöbbet ér a racionalisták felelete, hogy: az erkölcs a
megismerhetetlenségből ered, mint a természeti erők. Ez legalább nem
mond semmit.
De tovább. Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És végre is
mi a célja? Sötétség.
És a filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van dolga, mely
éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán azonos is
ezekkel… De egyebet lehetetlen kideritenie. És azért mégis ki kell
igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék kiigazodni!
Hanem a fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! Sokat tud
erről is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a kérdésre, hogy:
micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? – csak föltevésekkel tud
felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy semmivel se bizonyithatók
vagy pláne már tarthatatlanok. Azért mégis haladnia kell a maga utján.
És a moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a fekete
éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire támaszkodjék,
csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet egyátalán meg lehet
szerezni, és természetadta különös képességei.
IV.