összeforrott az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az elméletétől;
makacs volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett meggyőzni semminő
tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, amint ez az elmélet
értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: szentül hitte, hogy
alkotásai teljesen megfelelnek annak az elméletnek, amelyet oly hosszan
és részletesen, annyi tüzzel és soha meg nem rendülő hittel fejtegetett.
Bizonyára tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus birálat
Zolát, az alkotót, külön akarja választani Zolától, a naturalizmus
megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a
_Rougon-Macquart_-cziklusról csak ugy lehet szó, mint az ő müvészeti
elveinek a megtestesüléséről.
Tévedett. Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola regényeit s
a Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell választani az elmélet
emberétől.
A naturalizmus megbukott; a _Rougon-Macquart_-cziklus alkotója ellenben
diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét kisebbiteni vagy éppen
letagadni igyekeztek.
Az elmélet nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még alaptétele
se állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig izgatta, néhány éven
át lázban s még sokáig forrongásban tartotta számtalan iró és
festőmüvész lelkét, most már végképpen a müvészettörténeté; épp olyan
letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo müvészeti dogmái.
Amint emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes
müvészeti iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több,
lelkiismeretesebb, szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és a
müvészeket; bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti
értékét, üldözte és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és hanyagság
minden kinövését: a „fejből“ és „hasból“ való, a természet, a minták
megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a banalitást, a
„cliché“-t, a „másodkézből“ való dolgozást, a müvészet természetével
ellentétes müvészeti kölcsönt, az eredetiséget hazudó müvészeti csalást,
a szellemi lustaságot, a konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált
annak mindenféle megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a
tulajdon kora alatt és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál
is jobban, teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie
korával, továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért szellemi
eredmények minél tökéletesebb ismerete nem árthat a müvészetnek, és
semmi ok sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen lelkével az
analfabétákhoz, mint a müveltekhez – és mindezzel a naturalizmusnak csak
egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk.
De ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és az ebből
levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, mert az egész
elmélet egy nagy tévedésen épült.
Zola tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell küszöbölni a
müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, kötelessége: hogy
lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a tökéletes igazság
teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, csak az élet, mert nem
gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel nem foghatunk fel; ha tehát
át akarjuk alakitani azt, amit az élet mutat, csak szörnyüségeket
találhatunk ki; már pedig ami nem pontosan igaz, az már átalakitott
valami, következésképpen: csak szörnyüség; a képzeletnek tehát a
müvészetben nem lehet helye, csak a tökéletes igazságnak, amelyet
láttunk, megfigyeltünk, quod erat demonstrandum.
A Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott a
tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges filozófiai
érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy tévedés és egy nagy
belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át még akkor se, amikor –
igen jól – igy határozta meg a maga müvészetét: „La nature vue à travers
un tempérament“. Tökéletes igazság, abszolut igazság, vagy hogy a
mesterét megtagadó Guy de Maupassant pompás szavával éljünk: _száraz
igazság_ nem létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a
szerint, hogy a kép melyik tükörben tükröződik, mert minden „megfigyelő“
csak egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a
megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel
felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai
között az ember számára nincs és el se képzelhető a „pontosan igaz“),
hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az érzékeinkkel átalakitott
valami. És mintha megfigyelésünk külön volna választható a
képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni akarunk, a képzeletet
elolthatnók magunkban, olyaformán, mint ahogy lecsavarjuk a villamos
körte gombját! Mintha képzeletünk nem müködnék akaratunk ellenére is,
mindig, akkor is, amikor „az érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk
valamit!“ Mintha a képzelet az érzékelésünktől és gondolkozásunktól
elválasztható, kényünktől függő valami volna és nem olyan lelki müködés,
mely nem tart szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor, amikor
„felfogunk és elgondolunk!“ Mintha abban, ahogyan a „temperamentum“ a
természetet tükrözi, nem volna okvetetlenül része a képzeletnek, mintha
a képzelet egyáltalán kiküszöbölhető volna bárminő lelki müködésből!
De szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába.
Elmélete, alig hogy elhangzott, már „meghaladott álláspont“-tá lett; és
elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták meg. Ezek a
munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei. Legjelesebb munkáinak
az elemzése alkalmat adhatna annak bebizonyitására, hogy a képzelet e
nagy ellenségében mily hatalmas képzelő-erő dolgozott, hogy végül is
meghóditsa a szókimondó irónak az egész világ, tehát a
megbotránkoztatott milliók csodálatát is. Itt elég rámutatni a nagy
irónak arra a hajlandóságára, hogy szivesen nagyit és nagy kedvvel fedez
fel jelképeket („mindig küzd ez ellen a hajlandósága ellen, – mondja Guy
de Maupassant, – de mindig enged neki“), vagy utalni arra, hogy csak az
ő hatalmas képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni
a tömeg életét (például: főképpen a _Germinal_-ban, de majdnem mindegyik
nagy munkájában, mert Zola az első iró, akinél a tömeg is _él_, és hogy
ez a hatalmas képzelet életet tud adni az élettelen dolgoknak, a
tárgyaknak, a nem mindig vonzó tárgyaknak is, amire a _Ventre de Paris_,
a _Faute de l’abbé Mouret_, az _Au bonheur des dames_ stb. bőven adja a
példát.
Képzeletével, költői erejével hóditotta meg az egész világ csodálatát,
és a naturalizmus apostolát bátran romantikusnak lehetne mondani, mint
Victor Hugot, ha ugyan a „romantikus“ jelző valami sokat mondana. De
ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, s mostanában a „romantikus“-sá
minősités nem igen mond egyebet, mint hogy az illető más témákban és más
módon kereste a költőit, mint az utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék
mindenkiben romantikust lát, akinek az irodalmi procédé-je már megunottá
vagy legalább nagyon ismertté vált, és mindenki az „igazság“ nevében lép
fel, aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál.
AZ IDŐSEBB DUMAS.
Az idősebb Dumasnak husz esztendős korában nem igen volt mire
támaszkodnia. Apjától, Alexandre Davy-Dumas tábornoktól, aki
szent-domingói születésü mulatt – fehér apa és néger anya gyermeke –
volt, csak nagy testierőt és szerencsés véralkatot örökölt, de vagyont
nem. Tanulni pedig olyan keveset tanult, hogy hasonló lelki
elhanyagoltságra a francia irók életrajzaiban aligha van még egy másik
példa. Otthon tanulgatott valami keveset egy szegény abbétól, aki maga
sem dicsekedhetett sok ismerettel, de éppen csak hogy analfabéta nem
maradt, az irás-olvasáson kivül egyebet nem tudott. Özvegy édesanyja
nyakán éldegélt Villers-Cotterets-ben és semmittevéssel foglalkozott,
abban a hiszemben, hogy maradt annyijok, amiből megélhet. Kiderült, hogy
tévedett; anyja egy napon kénytelen volt megvallani neki, hogy örökségük
nagyobbik részét fölemésztették az adósságok, a többit pedig már
fölélték. Tehát munkához kellett látnia, de mihez? – hiszen semmire se
készült, és semmit se tudott! Kétszázötvenhárom frankjuk maradt; nem
életjáradékul, hanem összesen kétszázötvenhárom frankjuk. Ebből
kétszázat az anyjánál hagyott, ötvenhárommal pedig elutazott Párisba.
Nem valami kitünően fölfegyverkezve indult neki az élet küzdelmeinek, de
volt kedve az élethez, volt bátorsága küzködni, bizott magában, – és már
ez is valami. Minthogy egyebet nem tudott, csak irni és olvasni,
cimszalagok irásával kezdte meg a kenyérkeresetet, és igaza volt, ha
bizott magában, mert a szerencsére nem sokáig kellett várnia. Hat évvel
később, 1829-ben, a Théâtre Français előadta _III. Henrik és udvara_
cimü történelmi drámáját, s ennek a szindarabnak olyan kivételes sikere
volt, hogy ez a siker Dumast egyszerre hires iróvá tette. Nem kellett
többé küzködnie a megélhetésért; a szinházigazgatók, az ujságok
szerkesztői, a könyvkiadók törték magukat a kéziratáért, és az akkori
viszonyokhoz mérten roppant összegekkel versengtek, hogy munkáit
megszerezhessék. Huszonhatéves korától fogva haláláig – hatvannyolcadik
évében járt, amikor meghalt – fejedelmi jövedelmet szerzett a
munkásságával, de fejedelmi bőkezüséggel és minden bohémséget megcsufoló
könnyelmüséggel el is szórta, amit megkeresett, és halálos ágyán igy
tréfálkozott a fiával, aki már régen nagyobb hirü volt nála, s épp oly
gazdag, józan és takarékos, mint amily vagyontalan, könnyelmü és tékozló
ő maga: „Rossz sáfár voltam, elköltöttem az egész családi vagyont. Mert
én ötvenhárom frankot örököltem az apámtól, és látod, terád már csak tiz
frank marad!“
A mai olvasó, ha csak nagyon jól nem ismeri az akkori idők s különösen a
„romantikus“ mozgalom történetét, _III. Henrik és udvará_-nak elolvasása
után – mert ma már sehol se játszszák ezt a hajdan oly divatos
szindarabot – nem értheti meg, hogy mivel hódithatta meg ez a dráma
Dumas kortársait. Nem értheti meg _Antony és VII. Károly_ óriási
sikerét, és azt, hogy Dumas harminc és egynehány darabja közül a nagy
többséget mi tette zajos hatásuvá. Ezeknek a drámáknak a legjobbjaiban
bizonyára sok elevenségnek látszó mozgalmasság van; egyes jeleneteik
talán ma is hatnának; megvan bennök az a szinpadismeret, mely minden
szini hatás conditio sine qua non-ja, sőt – meglehetősen fejlett fokon –
az a drámairói érzék is, amely legnagyobb hatalommal eddigelé az
ifjabbik Dumasnál nyilatkozott meg. De olyan igazi drámát, amelyben a
mai néző is gyönyörködni tudna, se _III. Henrik_-ben, se az idősebb
Dumas más szindarabjaiban nem találunk. Nekünk az ő alakjai történelmi
vagy költött nevet viselő bábuk, amelyek nem élnek. Mért hatottak mégis
a maguk idejében? – ez már csak irodalomtörténeti kérdés, amelyre
ehelyütt csak ilyen rövid feleletet adhatunk: mert mindez abban az
időben csupa realitásnak tünt fel; mert a romantikusok (Victor Hugo és
Dumas) drámairói reformja mégis csak a fejlődés étape-ját jelentette –
ami mindjárt nem tünik fel előttünk érthetetlennek, ha drámáikat nem a
mai drámairással, hanem azzal a produkcióval hasonlitjuk össze, amelyik
őket megelőzte. Hogy mi tünik fel realitásnak, az időről-időre
gyorsabban változó, mint azok képzelik, akik mindig csak a jelennel
törődnek és nem pillantanak minduntalan a multba Bizonyosak lehetünk
benne, hogy abból, amit a mai közönség a mai szinpadon megrázó
igazságnak talál, a jövő igen sokat fog lenézően visszautasitani; a jövő
épp olyan ritkán lesz kegyelmes irántunk, mint amilyen ritkán vagyunk mi
kegyelmesek a multtal szemben: ez örök törvény.
De az idősebb Dumasnak nemcsak a drámái avultak el ijesztően hamar.
Öregkorában látnia kellett, mily sebesen kaszál a mulandóság az irodalom
berkeiben is. És mig a szinpadi diadalokról könnyü szivvel mondhatott
le, mert ezekről véletlenül éppen a fia javára kellett lemondania:
akármilyen gondtalan természetü ember volt, bizonyára rosszul esett
neki, hogy meg kellett érnie regényei vonzóerejének megdöbbentően
rohamos hanyatlását is.
Pedig a regényirásban még nagyobb sikerei voltak, mint a szinpadon. Itt
is csak a tapsokhoz szokott hozzá, de a regényirásban olyan
népszerüségre tett szert, mint a maga idejéig soha senki. Volt idő, a
mikor nemcsak a nagy tömeg olvasta, hanem mindenki; amikor a sokaság
csakis őt olvasta. Volt idő – és ez a rá nézve szerencsés korszak jó
sokáig tartott – amikor csak az ő regényei voltak kapósak, amikor minden
szerkesztő és minden könyvkiadó csak az ő regényeiért vetélkedett,
amikor munkáiért mindaddig hallatlan, előbb nem is álmodott
honoráriumokat fizettek, amikor öt-hat regényt irt egyszerre – mert
munkakedvét, dolgosságát, munkabirását és leleményességét valóban csak
bámulni lehet – és ez még mind kevés volt az érte lelkesedő olvasónak.
Minden nagy agilitásával, bármily hihetetlenül könnyen dolgozott,
lehetetlen volt annyit irnia, amennyit követeltek tőle, de – mert az
arany csábitásának nem tudott ellentállni – ugy segitett magán, hogy
dolgozótársakat alkalmazott. Kiszámitották, hogy két emberélet sem volna
elégséges rá, hogy valaki annyit irhasson, mint amennyi munka az idősebb
Dumas nevével jelent meg. Erre a bizonyitékra különben soha se volt
szükség, mert mindenki tudta, hogy sok Dumas-regény megirásában nem
csekély része van Anicet-Bourgeoisnak, Gérard de Nervalnak,
Souvestrenek, Auguste Maquetnak, és más iróknak is. Ennek a nem titkolt,
régóta közismeretü dolognak a Dumas-regények megitélésénél azért nem
lehet nagyobb jelentőséget tulajdonitani, mert kimutatható, hogy itt nem
lehet szó a névnek egyszerü bérbeadásáról, hanem valóban csak a társas
munkáról. Kimutatható főképpen abból, hogy a joggal gyanusitott
Dumas-regények egy cseppet se hasonlitanak Anicet-Bourgeoisnak, Gérard
de Nervalnak, Souvestrenek és Maquetnak egyéb – a maguk nevével
megjelent – munkáihoz; ellenben a kétségtelenül kollaborációból
keletkezett Dumas-regények mindegyike ugy hasonlit a többi
Dumas-regényhez (azokhoz is, amelyekről bizonyos, hogy Dumas maga irta),
mint egyik tojás a másikhoz. De Dumas halála után ismeretessé vált az
is, hogy Dumas miképpen dolgozott szerzőtársaival. Kétféleképpen. Néha
elolvasta az eléje terjesztett „anyagot“, a már kész regényt s ha
elfogadta – mert az ilyen „sujet“-kkel szemben igen válogatós volt – az
egészet megirta ujra, a maga izlése szerint, a maga sajátos előadásában,
sok változtatással és a tulajdon szavaival. Máskor teljesen kidolgozott
vázlatot adott át a szerzőtársnak, akire csak az a feladat várt, hogy
stilizálja meg ezt az anyagot és ereszsze minél higabb lére, foglalja
minél terjengősebb párbeszédekbe. Ez érthetővé teszi, hogy a sok
dolgozótárs ellenére is valamennyi Dumas-regényen rajta van Dumas
egyéniségének a cachet-ja. Pedig megesett rajta, hogy miután
kollaborációban egy Dauzet nevü urral, aki akkor érkezett meg
Egyiptomból, utirajzokat adott ki Egyiptomról, feltámadt benne a vágy,
hogy maga is megnézi azokat a helyeket, amelyeket – már leirt.
Akármilyen furcsának tünik fel az utirajzirásnak ez a módja, nincs mért
nevetnünk azokat a hű olvasókat, akik az olvasmányban legelsőbb is a
Dumas-gyár bélyegét keresték s akiknek az érdeklődését csak a Dumas neve
tudta fölkelteni. Ezek a Dumas-regényekben bizonyára csak az előadás
könnyedségét, elevenségét, ötletességét keresték, és ezeket a
sajátosságait Dumas bele tudta tenni dolgozótársak segitségével irt
munkáiba is.
Hanem, mialatt lázasan folyt a társas munkálkodás, az idők megváltoztak.
Uj irók érkeztek s uj közönség keletkezett, amelynek a regénynyel
szemben már másféle követelései voltak, mint az idősebb Dumast ünneplő
sokaságnak, – amely a regényben egészen mást keresett, nem azt, amit
Dumasnál találni. Ennek az átalakulásnak természetes következményeképpen
Dumasnak, – aki továbbra is ugyanaz maradt, aki volt, és még sokáig
maradt ugyanaz – meg kellett érnie, hogy amilyen tulzott ünneplésben
volt része valaha, olyan tulzott szigorusággal kell találkoznia azoknál,
akik vele szemben már a jövőt képviselték. Nemcsak hogy egyre apadt a
népszerüsége és fogyott hiveinek a tábora, a körülötte nyüzsgő uj
emberek serege, mely egyre növekedett, mind ridegebbé, s végül
határozottan igazságtalanná vált iránta. Életének utolsó évtizedében már
gyakran kellett hallania egész roppant irodalmi podgyászáról, hogy:
„mindez nem irodalom.“
Ez az itélet türelmetlenül igazságtalan. Az irodalomnak bizonyára
magasabb rendü céljai is vannak annál a célnál, amelyet az idősebb Dumas
szolgált. Dumas igénytelen volt; soha se tört magasabbra, mint hogy:
gyönyörködtesse, vagy legalább szórakoztassa az olvasót. Ennél
kétségtelenül magasabb rendü irodalmi cél: az olvasót nemcsak
gyönyörködtetni, hanem egyszersmind tanitani, gondolkozóba ejteni,
figyelmét a minden embert érdeklő társadalmi problémákra forditani. De
annak az irónak, aki – mert gondolkozása zavaros és tudása sekélyes –
csak tévedésből tévedésbe bukdácsol, és akármint erőködik tanitani,
végső eredményben nem gyönyörködtetett és nem tanitott: az ilyen irónak,
bármily szép volt a célja, mégis csak kevesebb köze van az irodalomhoz,
mint annak a másiknak, aki csak szórakoztatni akart, de ezt a célját
elérte, mert a maga céljával is erősebbnek bizonyult sok
versenytársánál.
Az idősebb Dumas irodalmi becsvágya talán nem volt több, mint:
szórakoztatni az olvasót, vagy egyszerüen: mulattatni – hogy még inkább
kicsinyitsük a célt. De a maga terrénumán kitünő tudott lenni
előadásának érdekességével és kedvességével. És mert megvolt benne, még
pedig igen magas fokon a képzelet elevenségéből fakadó megjelentető és
érzékeltető erő, az a tulajdonság, mely az irói hatásnak az
alapföltétele, de egyszersmind az irodalmi működéshez megkivánt
tehetségek legszükségesebbike: irodalmi podgyászát nem lehet
kiközösiteni az irodalomból, abban az időben sem, amikor az iró és
olvasó érdeklődése az ő meséitől messzeeső kérdések felé fordult.
Versenytárs nélkül való szórakoztatója tudott lenni kortársainak: ez az
érdeme; de többet ért el, mint csak az érdemességet, mert képzelete
elevenségével, leleményességével és kimerithetetlen frisseségével, de
kivált imént emlitett irói erejével fel tudott emelkedni a nagy
mesemondók közé. Ez a jogcime arra, hogy ne felejtsék el végképpen.
Mert a mese, ha most, az elkeseredett gazdasági küzdelmek korszakában
nem is divatos, s csak az emberiség gyermekkorából megmaradt,
használhatatlanná vált játékszernek tünik fel a felületes gondolkozás
előtt – mégis halhatatlan. Nemcsak mindig volt; a mával nem halt meg,
csak alszik, mint a bibliai leányzó; fel fog támadni és élni fog
mindaddig, amig el nem következik az emberiségnek minden szenvedésétől
való „megváltás“-a – ami egyelőre még igen messze van. Élni fog, mert
egy örök emberi szükségérzetnek felel meg: a vigasztalódás szükségének.
A mai kor e helyett a vigasz helyett ahhoz a reményhez fordult, hogy
elkeseredett harcai majd csak ki fogják vivni a nagy megváltást. De ha
majd ki fog ábrándulni ebből a reménységből, s tapasztalni fogja, hogy a
kiküzdött eredmények több csalódást hoznak, mint kielégülést, az
emberiség át fogja látni, hogy ujra meg ujra vissza kell térnie a
vigasztalódás kereséséhez.
Mi a mese alapjában véve? Igyekezet, melylyel az ember a természettel
szemben vivott egyenlőtlen, kegyetlen, szinte kétségbeejtő küzdelemben a
bátorságát erősitgeti. Nem csupán önáltatás, narkotikum, melylyel az
ember a felejtést keresi, nem csupán csak az öntudatlanságba való
visszakivánkozás, hanem egyszersmind valami homályos, sejtelmes
reménységnek a keresése. A sanyargatott ember gyönyörködik azokban a
képekben, amelyek a hozzá hasonlót a tapasztalat jelenségeinél
erősebbnek és minden tekintetben különbnek, bátorságában, tehetségeiben,
aktivitásában, hatni tudásában és erényeiben fejlettebbnek mutatják és
azzal biztatják, hogy a természet erői, az ellenséges erők, nemcsak hogy
nem legyőzhetetlenek, hanem hovatovább mindinkább legyőzöttek – azzal
biztatják, hogy a sárkánynak mindennap kevesebb feje lesz egygyel. Ez
nemcsak a felejtés, hanem egyuttal a reménység keresése – amiről az
emberiség még sokáig nem mondhat le, ha már kinőtt is gyermekruháiból.
Azért nem valószinű, hogy a nagy mesemondókat hamarosan el fogja
felejteni a világ. Ellenkezőleg, ők azok, a kik leginkább számot
tarthatnak rá, hogy az utókor időnkint vissza-vissza fog térni hozzájok,
s talán gyakrabban, mint a tanítókhoz, a kiknek a végső eredményeit,
legelmésebb útmutatásait mindig hamarosan túlszárnyalja a jövő.
És a míg a mesemondókról végképen le nem mond a mindegyre küzködő ember,
a ki minél tovább küzd és minél többet ér el, annál inkább úgy találja,
hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose“ – addig az idősebb
Dumas se veszti el minden olvasóját. Mindig lesznek, a kik úgy fognak
érezni, hogy Monte-Cristo az ő szenvedéseiket is megtorolta, és mindig
lesznek, a kik gyönyörködni fognak D’Artagnanban, Athosban, Porthosban
és Aramisban, a kik oly vígasztalóan erősek!
Sokszor szemére vetették az öreg Dumasnak, hogy történelmi tárgyú
regényei nem igen respektálják a történelem bizonyosságait. És
tagadhatatlan, hogy a história nézőpontjából a _Három testőr_ és
folytatásai, meg Dumas más históriai tárgyú regényei távolról sem olyan
megbízható munkák, mint például a Walter Scott történelmi regényei, a
melyek adatbeli pontosságukkal bízvást helyettesíthetik a históriai
kézikönyveket, kivált annak az olvasónak, a kit főképpen csak a kor
rajza érdekel. Az öreg Dumas nem sokat törődött a pontossággal; talán
nem is tudta jól a történelmet, a mint hogy a tudás soha se volt erős
oldala. És mégis egy kiváló franczia író kétségbeesetten panaszkodott:
„Sajnos, mindnyájan a Dumas-regényekből szereztük franczia történelmi
ismereteinket, nemcsak a nép, hanem a műveltek nagy sokasága is!“ Ez a
megrovás voltaképpen dicséret. Mert hogyan eshetett meg, hogy még a
műveltek sokasága is históriai ismereteket gyűjtött ebből a
megbizhatatlan forrásból? Mégis kellett valami figyelemreméltónak lennie
ezekben a mesékben! Igenis, van bennök efféle érték is. Mert az idősebb
Dumas regényei a milyen megbizhatatlanok az adatok dolgában, olyan hiven
tükrözik a kor szineit és – a lelkét is.
És ezt nem lehet kicsinyelni. Ne tessék a _Három testőr_-ben históriát
keresni, csak mesét. Ez a mese jobban jellemzi a kort sok vitathatatlan
adatnál, s igy még tanitja is egy kevéssé azt az olvasót, a ki amugy sem
olvasná el a vitathatatlan adatokat, mert mindezt unalmasnak találja.
„Mémoires de M. d’Artagnan, capitaine-lieutenant de la première
compagnie des mousquetaires du roi, contenant quantité de choses
particulières et secrètes qui se sont passées sous le régne de Louis le
Grand, par Sandras des Courtilz“… ez az a könyv, amelyből az idősebb
Dumas a _Három testőr_ anyagát meritette. Aki elolvassa előbb ezt a régi
munkát, amely csupa történelem, s aztán a _Három testőr_-t, – amelyet az
idősebb Dumas egyedül irt – el fogja ismerni, hogy az idősebb Dumas az
elbeszélésnek, vagy mondjuk a mese-költésnek és előadásnak olyan müvésze
volt, akit, ha most nem is divatos, még sokáig fognak olvasni a később
érkezők.
AZ IFJABBIK DUMAS.
I.
Hetvenhárom éves korában is „az ifjabbik“ Dumas maradt: _Alexandre Dumas
fils_; és szobrára is rávésték a „fils“ szócskát, amelyet egész életén
át viselt, hogy a neve ne legyen teljesen azonos azzal a névvel, amelyet
apja, a nagy mesemondó, tett hiressé. Pedig abban az időben, amikor már
a fiu is átköltözött az árnyékok közé, és amikor mind a két iró, aki
valaha a Dumas nevet viselte, gyors egymásutánban szoborhoz jutott:
akkorára már a második iró jóval tulnőtt az elsőn.