kivivhatta. _Fromont_ megjelenése idején még nagy nyelvbeli
helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán észre kellett
venni, hogy ez az iró, akit délvidéki szabadosságaiért egy párszor
közepes birálók leckéztettek, mestere a szavakkal való megelevenités
müvészetének, a szófüzés egy bizonyos fokon tul éppen nem egyszerü, szép
játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen sajátos
intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek mélyen
bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak
emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel
a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután _Fromont_ és _Jack_ kiemelték
az ismeretlenségből, nemsokára „az irodalomban is“ általánosan
elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá
lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És
jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc
esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét őrölte
meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta ugyan
tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett munkái
erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de irásművészete,
adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, nemcsak hogy nem
lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint néha haldokló
szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék valamelyike annyira
kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél nem tapasztalható.
Érdekes képet ad erről a rendkivüli irásművészetről _A három csöndes
mise_ cimü karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami
stilszerüen misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és
egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet
már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a
Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő
is.
A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának
kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a
megnyerő és ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy
adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol tünt
fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még
fiatalkorában irta meg, s amelyeket később _Contes du lundi, Lettres de
mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes d’artistes_ stb. cimen adott ki.
Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő
szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa
érzékenység, aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud
gyönyörködni, aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a
szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek
fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint
a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az adománya,
hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg
könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a
sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra,
szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami
foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot, Algériát,
Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa
szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember
lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi
milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet mulatságos
látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek rejtőznek, – hogy
semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az élet és a halál
játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki számunkra, amelyek
mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol meginditanak. Az, amit lát,
nem sorvasztja el benne az álmodozót. A sok megfigyelés után is megmarad
költőnek, aki, mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el
megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az
olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki
semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne
magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek
meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák;
ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk
szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait,
iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a
legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami
veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős
tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik
hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs hajtat el
a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken keresztül, a
mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át.
És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy
nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem igen
csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig
fölötte konzervativ maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai
foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem igen
érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik regényének
alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az ismeretek világában
meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő
dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal
több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e
tekintetben gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák
kifejtéséhez ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az
arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős
oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből
még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen
hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az alakok
vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. Tehetségének ebből a
fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van
regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes
lapjával különbözik a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered,
hogy java regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró
néhány szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami
iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a
továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés
kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett
két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad;
néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül,
hogy több regényében van – s nem egy – néha ragyogó, néha gyöngébb
fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó
regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az
elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé az
irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az
idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett
hagynia az irásain is.
De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái
gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is ugyanaz
az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó elbeszélő, aki
izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses megfigyelést kapunk,
amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad
elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet,
mely a köznapi jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az
aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is
megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt
vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre[4] világitja meg
legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár
szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja:
Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége
különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte
ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt
ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne.
Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet,
érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, csak:
a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható egyetemes örök
igazságot.
ZOLA.
I.
Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez,
vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán soha
se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a különös
élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt ember
megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói
pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban haladását
s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes – a müvelt
világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő – életnek egész
lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást
tekintve meglehetősen páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói
sorsnak egész leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü
embernek a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy
tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a
köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános
megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész
viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára
csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak
jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait.
Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról
szóló, többnyire ok nélkül emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért
hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése
megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba,
nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy
idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc esztendő
csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és ellenhatást, azt a
temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást tekintjük, amelyek a Zola
pályafutása nyomán keletkeztek, ha körülnézünk azon a nagy területen,
ahol ez a pályafutás nyomot hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez
nem egészen harminc esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?!
Hol a tavalyi hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra
szállott, már régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté
immár az az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még
megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki,
végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma már
a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután megtette a maga
rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon sokat használt, uj
irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető szerepet; és alapitója,
bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal
irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak
azóta; és volt a mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt
harcosaként kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával
s azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de
Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a franciákat
kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig akad egy-kettő,
aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a naturalizmusnak,
legalább a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó,
amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen
fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is.
Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen
harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük,
amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda
megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy
ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további
kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket talált
szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös
csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott gondolatot,
érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen a közizlés
felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem volt mérsékelt;
nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott erőt; nem alkudott meg
semmivel, még a filozofikus kételkedés józan intelmeivel sem. Fanatikus
volt, mint azok, akiket megtámadott; örömét találta a harcban;
olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira nem tekintett ezen kivül
semmi más, elképzelhető igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a
küzdelemben, hogy megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az
ő igazánál erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért
szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi tárgyról,
mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre
több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor,
mikor a _Bien public_ szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása
következtében az _Assomoir_ folytatásának közlését egyszerüen
megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói
egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz
az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a
legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta.
De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek
voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a
világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a
könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán
világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan
szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se
dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el attól az
időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva
bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb
anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az
irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja,
legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé
páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató
problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre tett
szert.
Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az
élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban
egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a
legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában, mint
munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben fénylett és
a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett legyőznie, amig
idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid időn!
Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet kétségtelenül
részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött,
és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő maga, aki olyan alant,
olyan tétovázva kezdette, majd később olyan nagy hatalmaknak üzent
hadat, végre is – és küzdelmeihez arányitva igen rövid időn –
eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a
kérdésre.
Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége.
Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi
agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a
cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel,
mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató
problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor, amikor
arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen a
cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem
kilépett a társadalmi küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók
érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus
hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga
lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha
kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, valamint
egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el magában az irótól,
és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan az iró gondolkozott.
Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt, hanem egyszersmind férfi,
aki a maga igazáért mindig kész volt belemenni bármely küzdelembe, a
maga érdekének ellenére is, kényelmének árán, mindennek árán, s élete
alkonyán is hajlandó volt csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért,
mindenét exponálva – aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ
tiszteletét.
Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas
akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát
végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta; semmi
fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot, hogy a maga
igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra készsége és
ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága igazán a gigászokra
emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van a legnagyobb emberi
energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak.
De mégse győzhetett volna a lángelméje nélkül.
II.
Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az
életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének
utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének a
felsorolásából.
Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben
töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s csak
tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat
nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s
ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni,
néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek
senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet, csak
folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki később
olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola
Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott járni.
Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról és akkor még mesteréről
– érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola
bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor
„többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy télen jó sokáig csak
olajba mártott kenyérből élt – az olajat Aix-ből küldték a szülei – és
minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit is kénytelen volt a
zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se mozdult ki a szobájából,
ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel s alá.
Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes
könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől fogva
Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – ezekről a
kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál több prózát,
bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A Hachette-cégnél
eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete: a _Contes à Ninon,
La Confession de Claude_, amely regényében bohém-életének élményeit
dolgozta fel, _Thérèse Raquin_, az első munkája, amelyen már
meglátszanak az „oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb _Madeleine
Férat_.
Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai
iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a
_Figaro_-hoz került, s előbb a képkiállitásokról irt cikkei, majd azok
az irásai, amelyben a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést
keltettek. A „naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit
később könyvalakban is kiadta: _Mes Haines, Documents littéraires, le
Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le
Naturalisme au théâtre_ és _Une campagne_ cimen. Mindezek a könyvek
azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen
megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a
napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat tüzetesebben
és jobban megokolta, – mert a bennük olvasható életrevaló eszméket mások
szerencsésebben propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen,
mert messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit
elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek
ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü,
élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet Zolának
a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a tévedés, mint az,
ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a nagyon is tökéletlen
munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette
Zola ölébe a Sikert, a meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse
akart Zolára rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem
vett észre, _Thérèse Raquin_ mellett pedig közömbösen haladt el.
Aztán hozzáfogott a _Rougon-Macquart_-ciklus husz regényének a
megirásához. Minden esztendőben megirt egy négyszáz-ötszáz oldalas
kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz regénynyel – ahogyan maga
elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a nagy munka az ő története.
A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A
Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második császárság
idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok történtek, és Zola
nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De már a ciklus második
darabja: _La Curée_ és az ötödik: _La Faute de l’Abbé Mouret_ éppen
olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az _Assomoir_ vagy a _Germinal_.
Mindamellett az előbbiek hatása meg se közelitette azoknak a köteteknek
a hatását, amelyek az _Assomoir_ után jelentek meg. A „Curée“ és „Mouret
Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem
kellett Zola. De mi történik? Az _Assomoir_ és _Nana_ szókimondása
megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely
semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden
botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája –
Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette.
Mire a _Rougon-Macquart_-cziklus utolsó kötete is megjelent, a
legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a
világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az igazságszeretetével, a
társadalom nagy kérdései iránt való odaadó érdeklődésével, történetirói
lelkiismeretességével – mert cziklusában saját korának a történetét
akarta megirni – és nemcsak nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban
nagyszerü irói munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai:
voltakép a mi korunkról irt epikus költemények).
A _Rougon-Macquart_-cziklus befejezése után Zola, aki a mellett, hogy
minden évben elkészitette a maga nagy regényét, időközben az ujságok és
folyóiratok hasábjain is bámulatos munkásságot fejtett ki, nem pihent
meg, hanem a korábbiaknál is nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a
három városról, Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel,
amelyek, ha nem is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem
talán inkább nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az
értékükből; továbbá a _Termékenység_-gel. Az ő termékenysége
kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen hirtelen
meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén
ölte meg a széngáz.
Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a
Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett
arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, még
nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének erről a
jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges volna.
III.