Lacerteux_ irodalomtörténeti jelentőségéről. A dolgoknak az az izekre
szedése – irja 1879-ben, – melyet a társadalom alsó rétegének
megfestésében Zola és ők alkalmaztak, csak bevezetése egy nehezebb
munkának, amelyet még csak ezentul kell megcsinálni… és kezdetleges
bevezetése, mert a nép asszonya vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit
könnyü jól megismerni és izekre szedni… a nehezebb munka az előkelő
világ bonyolult lelkü férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása
volna… behatolni a tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni
ezek bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból a
lényeget… s a realizmusnak nem az a föladata, hogy kizáróan csak a
visszataszitót irja meg, hanem hogy müvészi irással megörökitse a szépet
is, s igaz tükröt adjon a megfinomodott lelkü lényekről, persze nem
képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanulmány alapján, mint
amilyennel ők a rutat vizsgálták… a megfigyelések végtelen sorának egész
tárháza kellene ehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberi
dokumentumok nagy sokaságának egybegyüjtése, (a minőt később _Chérie_
megirásakor gyüjtött össze, meglehetősen eredménytelenül, mert
nyilvánvaló, hogy ez a könyve sikerült a legkevésbbé)… az irodalom
fiataljai csakis ezen a téren arathatnak sikert s nem az irodalmi
pocsolya talaján, ahol már épen eleget dolgoztak elődeik (tudniillik
Zola és ők).
Igy irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták – a
_Faustin_ és _Chérie_ tervei – s amikor már _Germinie Lacerteux_,
mindennapossá lett sujetjével, meghaladott valaminek tünt fel előtte.
Mint Gianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők már megcsináltak, aki
szakadatlanul kutatott, s mindig az ujat kereste, „ami még nem volt“, –
ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint amily
magasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte elnézést kérve
azért, hogy – a gyötrelmes munkától fáradtan, idegbajtól gyötörten,
öregen, rossz lelkiállapotban – egy kissé belecsömörlött a nagyon is
igazi igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit: megirta a
_Fréres Zemganno_-t, ezt az „emlékezéssel vegyes álmot“, kisérletét „a
költői realizmus terén“, legszebb és legigazabb regényét.
Az „érdemeik!“ Bizonynyal volt érdemük, amelyért megbecsülésre, sőt
hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek maradtak az
irodalomhoz, hogy fölfedezték Japánt, hogy jó könyveket irtak a
tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a naturalizmus
annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi érdemük, a nagy
érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel gazdagitották
Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az egész
emberiségnek.
Regényeiket nem ölte meg az, hogy – Gianni nógatására – nagyon is
keresték az ujat, _ami még nem volt_, hogy oda akartak ugrani, ahová az
irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturalizmus
olyan területekre csábitotta őket, ahol a kutatás épen nem az ő finom
lelköknek való volt. Mikor elvből, hajlandóságaik és izlésük ellenére, a
rútat turkálták: akkor is poéták maradtak; álmodozók, mint Nello, és
nagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg _Germinie Lacerteux_-t sem, hogy
uj ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába visz.
_Germinie Lacerteux_ csakugyan az első, igazán naturalista regény.
Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerü lénynek. Egy
szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden jóra vezető
hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban csak: asszonyi
állat. Jó, mint egy kutya, de az asszonyiságban is csak állat. Ennél a
(primitiv lényeknél valóban gyakori) nagy nyomoruságánál és jókora
öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre
rávehető, vak eszközévé válik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros
halálba, hogy végül tetemét a közös sirba vessék. A történet éppen nem
vonzó; a regény fakturája olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény
mintájául készült volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama
receptre emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus
csak alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a
Goncourtokra; temperamentumukat nem tudta megkötni s költői vénájukat
nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő minduntalan
fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat természetrajzát kezdi
„tanulmányozni“, olykor megütődik egy-egy fölösleges vagy bántó
részleten, de mikor végére ér a könyvnek, mintha egy nagyon szomoru
románcot olvasott volna; románcot, melynek kis meséje nemcsak
gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővé teszi, románcot, mely egy
idegen, zord világról szól és azért mégis megkapja, megrenditi és
megborzongatja a más világból való olvasót. És csak ekkor tudja meg,
hogy már régóta a könyv hatása alatt állott, s hogy ez a hatás egyre
fokozódott, mert olvasás közben valahonnan mind jobban és jobban érezte
a tragikum hideg levegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek forrása
az egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb akarat, hanem azét a sokkal
hatalmasabb tragikumét, amelyet először az antik sorstragédiák
reveláltak, fenségesen komor képeket adva arról, hogy milyen vadul
rázott porszem az ember azokban a gigási harcokban, melyeket az istenek
vivnak meg a földön, az istenek, vagy más szóval: az emberben és az
ember körül lévő titokzatos erők.
Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne _Germinie Lacerteux_-ből
néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár henye leiró részletet, –
aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akik
Germinie történetében nem találják meg a tragikumot; akadhat olyan
olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, minden naturalizmusának
ellenére, voltaképpen költemény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki
csodálattal ne adózzék az erős lelkü Varandeuil kisasszony rajzának. Ha
_Germinie Lacerteux_-ben nem volna semmi egyéb: maga ez a rembrandti
erejü portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok nevét.
Bizonyára sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, amikor
_Soeur Philoméne_-t irták meg. Ez a téma rájok várt. Egy apáca
barátságot köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitségére
vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele arról, hogy mi
történik „odakünn“, és Filoména testvér elmerengve hallgatja.
Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és nem is sejti, hogy
valami vágyódást érez. Barniert is érdekli Filoména testvér, s mikor az
orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik élcelgetésük céltáblájává,
kikel ellenük, az érzésnek azzal a sajátságos formáju
megnyilatkozásával, amelyből Flers és Caillavet, a _Les sentiers de la
vertu_ szerzői, a mai idők egyik legnagyobb szinpadi sikerét csiholták
ki. Filoména testvér nem tud erről; szeretné egészen megtériteni
Barniert, aki még legkevésbbé istentelen egész környezetében, s ugy
beszél az orvossal, akiben nem elég erős a hit, mint a betegeivel. Nem
is gyanitja, hogy kisértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra gondol,
hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvösségét. E célból jó
cselekedeteinek segitő társává teszi; elküldözgeti szegényeihez, s
imádkozik érte. Egy kis közösségük még inkább összefüzi őket: a
kórházban meghal egy asszony, akinek az árvájáról az apáca és az orvos
fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogy szeretik egymást. De uj
beteget hoznak a kórházba: egy nyomorult asszonyi teremtést, akit valaha
Barnier csábitott el. A beteget Barniernek kell megoperálnia. Az
elzüllött Romaine emlékei s a szeretettel vegyes részvét, melyet Barnier
a szerencsétlen teremtés iránt tanusit, fölébresztik az apáca
féltékenységét. Most már megtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás
és aggodalom fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben föltámadt a mult,
bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy pillanatában kitör belőle,
amit az apáca iránt érez; ez fölháborodva löki el magától a részeg
embert. Barnier, aki Romaine halálával magamagát vádolja, s akit uj és
reménytelen szerelme lázassá, kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy
boncolás után szándékosan szurja meg magát a késével. Ki van teritve;
egy barátja virraszt mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy
rémlik neki, mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában… a fehér alak
letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a
hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának elvigye
az utolsó emléket.
Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző
tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira
megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzések
elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és csodálatosan fejlett
idegrendszerre való rendkivüli finomság. De megtaláljuk ezt a
tulajdonságot többi regényeiben is. _Charles Demailly_-t és _Renée
Mauperin_-t olvasták vagy olvasni fogják mindazok, akik ismerni akarják
az ujabb regényirodalomnak legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett
alkotásait. Ezek a regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs
olyan gyönge, olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék
megfigyelésük gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk
virtuózitása.
Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán többet
akartak festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal lehet; talán néha
a természetesség rovására keresték a formát és a szineket – ha igen,
nagy gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azért a
szenvedelmükért, hogy mesterségükben folyton a lehetetlent próbálták,
hogy mindig a legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy, mint Gianni és
Nello, „olyan magasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nem ugrott
soha“. (Milyen fizikai szenvedésükbe került az alkotás, többször
elmondják _Napló_-jukban.) Talán abban is van valami igazság, hogy
nagyon is átadták magukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem váltak
mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vivódtak, nem adatott meg
nekik. De lázas „gyakorlataik“ közben annyi müvészit produkáltak, hogy a
„modern olympiai játékok évkönyveiben“ méltán került nevök a leghiresebb
nevek mellé, abba a sorba, melyet „a nagy Leotard“ kezd meg.
DAUDET.
Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó,
fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva
zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a
„dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart
élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin
felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte
utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel, a
kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást töltött
be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba neki s e
munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a
hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az
ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára.
A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az
_Odéon_ körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires embereket
leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. Egyszer egy
tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét elfogadta. De Orsini
éppen akkor hajitotta el bombáját; a megbizhatatlan hirlapokat üldözni
kezdték, a tizedrangu ujság megjelenését örökre eltiltották, s a cikk
nem jelenhetett meg. E katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és
a henyélésnek élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul
hűséges közönsége volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy
verskötetet állitott össze. _Amoureuses_ cimen. Házalni kezdett vele,
sorra járta az összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik
kiadónál, csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet
kapta: „Az ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy
obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent.
Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró
elbeszéléseit; bejutott a _Figaro_-hoz s az _Odéon_ előadatta egy
egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte utól, mert
a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét éves korában hozzá
kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse.
Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy
kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel.
Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét
csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá állandó
kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia akadémia
feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki.
Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a
gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának
„pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén nagyobb polcra
jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert „név“-re. Ujságcikkeit
mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait sikerrel adták elő, regényei
hamar találtak kiadót és olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató,
elmeélre és tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség
figyelmét. De a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha
emezt megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér
huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán
örökre ott rekedt azon a pozición, ahová hamarosan jutott el; a
fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és
nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a
végzet csak a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt
a francia irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse
Daudet nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik
testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint
jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert _Fromont_ óta maga a
vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik testvért
jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a vésővel dolgozó
Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a legszükségesebbet,
nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, hogy: Alphonse Daudet, francia
regényiró, Nimes városában született 1840-ben.
Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, annak
elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig ketten-hárman
tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan általános hatást,
amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen kivételes, olyan
megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly sokáig hiába várt, de
aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett, kivételes és megérdemelt
siker? Mi magyarázza meg Daudet kései, de szinte páratlanul messze
terjedő hatását? Minő tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a
megpróbáltatások sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az
irásaiban, ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami
okos, ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a
bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni.
Elég általánosságban annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a
bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz; vagy
igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik
se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse
Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom
korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez mérjük: a
feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen.
Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia
regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást
tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső
régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha se
tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a Goncourt-okat
mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja értékelni. Zola az
olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte senki, de munkássága
majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint amennyi méltánylással.
A hatás általánossága dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik
Daudetval, de Daudet több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet
mindenkit elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A
művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg
lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés
szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult
itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be.
Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot.
Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem
oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj
ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára
uj területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy
zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem
határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott
Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és
Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama
tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval
el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily
könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé.
Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy
nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét
_Fromont_ és _Jack_ alapitották meg. Ezek a regények nem tökéletes
munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn nagyon
érezhető Dickens és Flaubert hatása. De _Fromont_ nem vetekedhetik
_Bovaryné_-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a
kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy
_Fromont_-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly
minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint _Bovaryné_-ban,
hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, amelynek erejénél fogva néha
egy pár szóval nagy perspektivákat nyit és egész horizonokat világit
meg, ne is beszéljünk. A mese _Fromont_-ban inkább a szórakoztatás
célját, mint az igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak
a külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra
termett; aki a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de
alkalomadtán fenségessé válik. _Fromont_-ban a tárgy se egységes; az
alap-problémának természetes kifejlesztését előbb késlelteti, majd
zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon követő második
probléma: a kereskedelmi becsület problémája. Egészben _Fromont_ inkább
finom és érdekes, mint hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban
tetszett, mint _Bovaryné_: ezt nem tulajdonithatjuk a _Fromont_-ban is
bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely
Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját
Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom
szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet _Fromont_-ban kibékiti a
hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az
érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint
igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak
angyalokat vagy ördögöket látnak.
_Jack_ se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben;
Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack anyjának alakja már
kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek akaratlanul
_Nickleby_-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az
elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen gimnáziumában karrikaturákat
találunk, melyeknek külsőségein meglátszik az angol eredet. És _Jack_
aligha tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény
gyönyörü részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen,
akiknek jól esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek
a sirás is „mulatság“, élvezet.
Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon
bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók
bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s
megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely irónia
kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik, az
előbbivel szinte ellentétes szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az
érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s ért
a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy több
benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu rá:
_Tartarin_: s hogy több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó
nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen
találunk, annak számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész
sokasága s nagyobb műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan
benne, ami csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen,
hogy lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy
vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy
célra tört és egy ösvényen haladt.
Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az
olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a
felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy „jól
végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan meginditotta,
összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután egy párszor jól
megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban élő boldogulási
ösztön szerint mérje ki alakjai számára az „igazságot“ s a maga
világában a gondviselést pótolja, amit a való világban az élet rendesen
elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik,
amint több vagy kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok
szerepelnek benne, akik nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz
embert szerepeltet, mint amennyit az élet produkál, – azoknak az
olvasóknak végül, akiknek esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet
csunya oldalairól pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen
ezek elől menekül az ember a könyvek közé, – azoknak az olvasóknak, akik
a regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett
illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett _Fromont_, _Jack_ és _A
nábob_ hol elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató,
érdekes és illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált
lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen
tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak
élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek
maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik,
amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania.
És ez a sokaság hiven kitartott mellette _Numa Roumestan_. _Sapho_, a
_Királyok a számüzetésben_, az _Evangelista nő_, a _Halhatatlan_, stb.
megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé
tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e regények
egyike-másika – _Sapho_ például – a benne felhalmozódott keserüséggel és
váratlan szókimondásával megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen
elveszitheti a sokaság kegyét.
De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki,
a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen
az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket,
akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze?