és Jules de Goncourt – ilyenek: _Charles Demailly, Soeur Philomène,
Renée Mauperin, Germinie Lacerteux_ stb. – és olyat, amelyet Edmond de
Goncourt egyedül irt – ilyenek: _La fille Élisa, Les Frères Zemganno, La
Faustin_ és _Chérie_. – Az utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb
munkák, mint amazok általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a
művészi kifejezés erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt
fiatal ember, mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a
mikor vagy nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet
öcscse halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már
megtépdeste a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a
csalódás és a keserűség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg kellett
osztania második énjével, nem felezett meg, hanem megsokszorozott. De
noha most már egyedül, sulyos csapások és vereségek után, az ifjuság
mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra a küzdelmet: ez nem igen
látszott meg az irásain; a munkakedve és a munkabirása talán kevesebb
lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a Goncourt-nevet ismertté tették,
öcscse halálakor nem veszitette el. Ő maga többször nyilatkozott ugy,
hogy kettejük közül Jules volt a tehetségesebbik, a nagyobb művész, a
hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó, – hogy kettejük közül
Jules volt a poéta s hogy ő Jules halála után ugy járt, mint Bertrand de
Born: „szelleméből nem maradt meg sem az egész, sem a fél“. Hanem ezeket
a nyilván tulzó szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a kegyelet
sugallt, magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi
másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már
megérzik, hogy egy kissé későn termett; _Chérie_nek például, legalább a
szerkezetén és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, hogy iróját már
hatalmába ejtette a szenilitás. De azok között a regények között is,
amelyeket ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka,
amely éppen nem mérkőzhetik később irt, kiváló alkotásaikkal, – amely
mintha szerencsétlen inspiráció s mintha már megfogyatkozott erő terméke
volna; másfelül pedig, ha _Chérie_ kétségtelen dekadencia jeleit
mutatja, viszont a _Fréres Zemganno_, melyet Edmond kilenc évvel Jules
halála után irt, semmivel se értéktelenebb, mint legszebb munkáik:
_Soeur Philoméne_ vagy _Germinie Lacerteux_. Az összes Goncourt-regények
közül a _Fréres Zemganno_-nak volt a legnagyobb, legáltalánosabb sikere;
s az a nagy tábor, mely a Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem
akarta elismerni – a naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora –
a _Fréres Zemganno_ megjelenése után hallatta először a megbecsülés és a
méltatás szavait. Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de
Goncourt regényei, akár a lényeget, akár a formát tekintjük, ugyanarra a
lélekre vallanak, melyet az Edmond és Jules de Goncourt regényeiből
ismertünk meg – mert az életfelfogás, az ember és az egész természet
látása, a szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az előadás módja, a
sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak mind a két csoportjában
ugyanegy – az következnék, hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit
mondanak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a különb
müvész, a poéta, és hogy az összes Goncourt-regények igazi szerzője
Edmond de Goncourt. Jules csak a segitőtárs volt. De minden jel arra
mutat, hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak _Napló_-juk
ide vágó följegyzései vallanak arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az
Edmondéval, s nemcsak a _Fréres Zemganno_ sejteti – mert a
Zemganno-testvérek ők maguk – hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a
tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta bátyját,
hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, Jules pedig már
negyven éves korában meghalt) a Goncourtok produkciójának kétharmadrésze
a Jules életének utolsó tiz évére esik: kétségtelenné teszi, hogy
Edmond, egyedül, a regények jórészét sohase irta volna meg s
kétségtelenné teszi a két testvér szellemi egyenranguságát.
Azért, ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni óhajtjuk,
fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba csoportositani, bár abból,
hogy a cimlapokon két különböző cég szerepel, az első pillanatra
szükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjük egész munkásságukat,
mert ez a munkásság két egyforma erő alkotása, két olyan iróé, akik
ugyanazokkal a képességekkel rendelkeztek, s akik képességeiket mindig
ugyanegy célnak szentelték. Amire a többi irói szövetkezésnél, a többi
társszerzőnél még nem volt eset – mert például más Meilhac, más Halévy,
s ismét más Meilhac & Halévy – róluk elmondhatni, hogy összes
munkáikból, két különböző irói cég munkásságából, tulajdonképpen egyazon
irói egyéniség szól. Ennek a páratlan jelenségnek a magyarázata
egyszerüen az, hogy ez a két ember két test volt, de egy lélek, ugyanaz
a lélek. Egyformán gondolkoztak, mindig együtt éreztek, s még az
ötleteik is egyszerre támadtak. Mint Gianniról és Nelloról irja Edmond:
a két testvér agyában a gondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy
hosszabb hallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondani egymásnak.
Gianni és Nello annyira egymásra voltak utalva, hogy a másik
távollétében mindegyiket az az aggodalmas érzés fogta el, mintha csak
félig élne. Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak a
megfigyelő képességét is; s a másik otthon csak szivarozni és aggódni
tudott. De csak a kénytelenség választotta el őket egymástól; egyiküknek
se kellett az olyan élvezet, amelyben a másiknak nem lehetett része; és
egyetlen egy napra se hagyták el egymást soha.
A „két test – egy lélek“ (amit házastársakról szokás mondani) rendesen
frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a képzelt Gianni és Nello,
Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt lehetne mondani: összenőtt
lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem ritkább természeti csoda,
mint az ilyen lelki összenőttség; sziámi ikreket, Dódikákat és
Rádikákat, stb. minden évtized produkál, olyan esetekről ellenben,
amilyen a Goncourt-oké volt, csak nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél
a Goncourtok esete eddigelé páratlan.
De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s a Zemganno-testvérekről
szóló példázat teljes világosságot vet erre a kivételes esetre.
Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az
alapeleme marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a
természet titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan
nagy és mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-ja volt ennek
a lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg testvéri szeretet az életben
nem olyan mindennapos valami, mint az ifjusági iratokban; gyakran látni
hideg, közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy érzelmi és
érdek-összeütközések csak a legjobbak testvéri szeretetét nem teszik
próbára; s még az önzetlen, gyöngéd, igazán szerető testvéreket is
sokszor elidegeniti egymástól, vagy legalább elhidegiti egymás iránt, a
„loin des yeux“, a más világban élés, az elszokás, a kor, az uj család,
stb. Arra a nagyfoku testvéri szeretetre, mely önzéstelenségével,
áldozatra készségével, lemondani tudásával, s más összeköttetéstől való
idegenkedésével versenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a
szülők és gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni, kevés a
példa. És ez a két ember jobban szerette egymást, mint a legtöbb
házastárs, a legtöbb szerelmes pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját,
s akárhány apa a fiát. De ennek a nagy és mély – más, erősebb érzést
szinte kizáró – testvéri szeretetnek a kivételessége is megérthetővé
válik, mert sok magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély
érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s
idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte predesztinálta őket
arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével óvakodjanak az uj
érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék a tulajdon vérükből
való hozzájoktartozó számára, – bőséges magyarázatot lel továbbá azokban
a körülményekben, melyek egész életüket megértetik: egymásra
utaltságukban s a köztük lévő jókora korkülönbségben, mely az idősebb
testvér érzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig szinte fiui
szeretetté dagasztja, – abban, hogy az idősebb testvér a fiatalabbiknak
nevelője, mentora, gyámja és egész családja, – a közös ambiczióban és a
közös munkában való összeforrottságban, – összeszokásukban, és végül
abban, hogy ambiciók majdnem kizárják az érzéki életet.
Edmond nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben született,
Jules 1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a pénzszerzés
gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyak
gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az irodalom. Az
ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint a fiatalabbat, de
a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, mint bátyjában,
mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetü ember volt,
valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlen marad. De lehet,
hogy erejének tulfeszitése, a lázas munka ölte meg; s lehet, hogy
siettette halálát a sok csalódás és keserüség, az a tapasztalat, hogy a
folyton várt nagy siker helyett ujra meg ujra csak félsikerrel és csak
rosszakarattal találkoznak.
_A Fréres Zemganno_ példázata legalább ezt sejteti, pedig ennek a
regénynek egyes helyei többet mondanak róluk és életükről, mint bármely
életrajzi adat, mint a _Levelek_ és _Napló_ összes vallomásai. Mialatt a
mesélgetés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél a gyászoló
testvér.
Gianni és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, olyanformán,
mint az angol cirkusz-bohócok, akik „elmésséget vittek bele az
erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját találták fel, s
ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia dell’arte-t“.
Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák az ugrás és
ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi könyveket, s gyönyörködnek
abban, ha mesterségüket egy-egy órára ugy gyakorolhatják, ahogy kétszáz
évvel ezelőtt őseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják vinni a
művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervelnek; fel akarnak ugrani
olyan magasra, amilyen magasra ember még nem ugrott soha.
Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes árvaságra
jutottak, Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének tanitója, nevelője,
egész családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. Életét a mesterségének
szentelte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot, magánál is
nagyobb művészszé.
„Az a hűség, bizalom és hit – ugy itt, mint a következőkben Szüry Dénes
forditását idézem, – amelylyel néha az öregebb testvéren csügg a
fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyan
ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt, hogy titkon egész
hévteljes szeretettel formálja magát is a minta szerint, megvolt
Nelloban is, aki oly szenvedélyes ragaszkodással viseltetett Gianni
iránt, mint soha senki a világon, a bátyja irányában.“ Később már
„voltak olyan együttes mutatványaik, ahol erejük, hajlékonyságuk és
fürgeségük egészen egybeforrt, s amelyeknél a két érintkező test
egyetértésének csak percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kettejükre
sulyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testi megértés lakott
ebben a két fivérben, hogy náluk a csukló- és nyujtó-izmoknak valamely
mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két test egy akaratául
jelentkezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványoknál jelentkező
ez a rejtett egyértelmüsége, – az apai és fiui dédelgetés jellegével
biró gyöngéd érintkezés, – izomnak izomhoz intézett kérdések szakadatlan
sora, – idegnek ideghez szóló: „csak rajta!“ válasza – két test
érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük életének szüntelenül a másik
vállára dobása s együttes vészben a mentésnek is együttes gondolata –
olyan lelki kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztönszerü
ragaszkodást még erősebb bilincsekbe kötözte, s még erősebbé
fejlesztette bennük azt a természettől nyert ösztönszerü hajlamukat,
hogy nekik egymást szeretniök kell.“
„Mindannak, amit Gianni kitalált: Nello volt a disze, virága s a bája.“
Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy kissé már
borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez… Hányszor kell
abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő és az a
jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorolhat…“ Pedig
utól akarja érni Leotard-t, a trapezkirályt, s e célból kutat, „kutat
szakadatlanul, mint ahogy’ a mathematikus egy tétel megoldását keresi…“
„Örökkön munkában lévő agya a lehetetlennek lehetővé tételén kutatott
szakadatlanul. Felforgatni vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis
természeti törvényt, a kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire
tört; megvetette azt, amit a közönséges gondolkodás tart
kivihetetlennek; lenézte azokat a gyakorlatokat, amelyeket a
légtornászat és az egyensulyozás terén ez ideig tartottak a művészi
ügyesség netovábbjának és kicsinyléssel forditotta el tekintetét az
olyanféle segédeszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapez… Gyakran
élt abban a hitben, hogy testet is öltött a villanó eszme, gyakran
elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, amelyet
azonban az első kisérletnél nyomban követett a lemondás. Egy váratlan
akadály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámoritó heve nem lát,
visszalökte egy csapással a semmiségbe…“
Mig Giannit „egy rögeszme, egy kórság“ bántja, az, hogy „minden áron ki
akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez nekik“, Nello erre az
álláspontra helyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a nyakam kitörése
árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod; én megnyugszom
benned; engem kielégitenek azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket
bohóckodásaim közben rögtönösen kitalálok.“
A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Munkájok oly egymásba folyó
s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt érhette őket a
helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase választotta el őket
egymástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egy hiuság, egy
büszkeség volt bántható vagy dédelgethető.“
„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész
ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az
előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj alkotásokra
irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét, elnyomta a munkára
csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra vivő kisértéseit. Megvolt
bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak az őskor viadoraitól egyenes
vonalon öröklött az a hagyománya, hogy papi életre kell szoritkozniok;
hogy csakis a Bacchussal és Vénussal való szakitás árán őrizhetik meg
teljességében az erejöket.“
„Az ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre
szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, ha
rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy“… Gianni ilyen
csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja Giannit, aki
„élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat próbáltasson, amelyekről
előre tudja, hogy teljes lehetetlenség“… De Gianni nem nyugszik. „Sok
próbára s ujból és ujból kezdésre volt szükség, hogy biztosságra
jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása által okozott rázkódás ellenére is
megtartsa az egyensulyt, s hogy tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja
meg azt. S mikor az ifjabb már azt hitte, hogy célnál vannak, Gianni még
mindig ellensulyoztatta, s egyik veszélyes ugrásból a másikba sodorta
őt, s minthogy minden támasz nélkül ugráltak egyik a másikra, csakis
mozdulataik rendkivüli egyöntetüségére és egyetértésére lehetett
épiteniök.“
Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a rendkivülisége
„nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a veszedelem, a
halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat“… csak
a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy „az rendkivül erős
dolog“… És mégis, ez a nehezen kivihető gyakorlat, amelyet ők hóditottak
meg a lehetőségnek, jóllehet igen egyszerü dolognak látszik, mert
annyira nem tör külső hatásra, hogy a nagytömeg elragadtatására nem is
számithat, akármilyen egyszerü dolognak látszik, katasztrófához vezet.
De itt már gonoszság játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet
vetett Nellora, s akit Nello kifigurázott, boszuból megvesztegeti az
istállószolgát, hogy egy őrizetlen pillanatban cserélje ki a
mutatványhoz szükséges eszközök egyikét. Ennek a cserének az a
következése, hogy Gianni is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri
a lábát.
Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s hónapok
mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a
lelkifurdalás: „Milyen ostoba voltam!… Miért ne maradhattunk volna meg a
magunk egyszerüségében.?!… mire való volt uj utat keresni?!… Hogy
elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást, amelyet nem tett meg
senki más!… Pedig mi megtehettük volna!… Ó, nyomoruság!… És mit hozott
neki?… Én, én vagyok az oka… benne nem volt meg az a szentséges vágy!…
én voltam az, aki nógattam… és ő engedett… hisz a vizbe is beleugrott
volna a szavamra!…“
„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajló természete, amely
dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról a
másra. Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az ő
nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő ridegsége.
Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba terelte fivérét,
midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét.“
S a regény vége ez:
Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello örökre
sánta marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait
végzi a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. De Nello
egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messze tőle… Négykézláb lemászik
a lépcsőn, s meglesi Giannit.
„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt észre. S
aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal repül fivérének
ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy maga előtt látta
teljességében a férfierőt, megszállta az a gondolat, hogy Gianni sohase
fog lemondani tudni a cirkuszról, s erre a gondolatra keserves zokogás
tört ki belőle. Gianni megriadva a zokogástól, hirtelen ülő helyzetet
vett a trapezen, a homályban botorkáló csomagszerü dolog felé
irányitotta a fejét s nyomban olyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a
trapezt, hogy ez repülésében bezuzta az ablakos ajtót, fivérénél termett
s ölébe kapta őt. Egymás nyakába borultan sirtak mind a ketten és sokáig
tartott, szó kiejtése nélkül, a sirás. Egyszerre csak egy lemondásteljes
bucsupillantással végigsurrant hivatása összes szerein az öregebb s
aztán igy kiáltott fel:
– Ölelj meg, gyermekem!… Meghaltak a Zemganno-fivérek!… Csak két
hegedü-cincogó maradt meg belőlük… akik vonót fognak kezelni ezentul…
székeken ülve.“
Ime, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert hiszen
a trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a szenvedély lobog,
amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az iróművész nagyratörése. Az uj
ut, amelyet keres, az, amelyre később Zola, Daudet és a többiek lépnek;
küzdelmeiket és balsikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar taposott
ösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket a közönséges
gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart, hogy _Germinie
Lacerteux_-vel olyan téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s
olyat produkál, amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a
temérdek rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember
vét, mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg.
Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk,
hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s hogy
Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest a
testvéri szeretetből vállalt – neki, a gyöngének, halálos – munka már
rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri szeretetének
feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, olthatatlan becsvágyát, s
elhajitja a tollat,… amelyet csak akkor vesz ujra a kezébe, amikor
öcscse már nyolc év óta halott.
Edmond de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra
hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak számot,
mint amilyenben részesülnek, ha egyébért nem, ezeknél az érdemeiknél
fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak szentelték. Ők
ismertették meg a művelt világgal a japánok művészetét. Az ő történelmi
kutatásuk és irásművészetük ujra megelevenitette a tizennyolcadik
századot. Végre, ők a naturalizmus uttörői, s megteremtői az első
naturalista regénynek, melynek a cime: _Germinie Lacerteux_.
A rosszakaratu kicsinylés, mely halálukig üldözte a Goncourtokat,
könnyen végezhet ezekkel az érdemekkel, valamint Edmond de Goncourtnak
azzal az ötödik érdemével is, hogy a műtárgyak gyönyörü gyüjteményét
szedte össze, s hogy jelentékeny vagyonát a francia iróknak hagyta (mert
ennek a vagyonnak a kamatait ma tizenegy iró élvezi: a
„Goncourt-akadémia“ tiz tagja, s egy tizenegyedik, aki „az esztendő
legjobb regényével“ megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem
kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum, hogy az örökhagyónak ne
legyenek gyermekei. Hogy egész életüket az irodalomnak szentelték, szép,
de Franciaországban akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja magáról,
jóllehet sokkal több nehézséggel küzd, mint amennyit a Goncourtok
ismertek. Hogy megismertették Európával a japánok művészetét, ez érdem;
de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volna ismeretlen a Goncourtok
nélkül sem. Hogy a XVIII. század szellemi életéről szóló köteteik
jelentékenyen hozzájárultak e letünt világ irodalmi megelevenitéséhez,
tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, meglehetősen ismeretlen nevü
iróval osztoznak, akik erről a világról nem kevésbbé kitünő könyveket
irtak. Hogy végre _Germinie Lacerteux_-nek a megjelenése nevezetes dátum
a naturalizmus történetében, ez igaz – mert hiszen az _Assomoir_-nak
_Germinie Lacerteux_ az „előfutár“-ja (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa),
sőt az _Assomoir_-nak minden ugynevezett ujitása benne van már „in nuce“
_Germinie Lacerteux_-ben – de mindez csak irodalomtörténeti érdem. S
annyival kétesebb becsü irodalomtörténeti érdem, mert maga a
naturalizmus, az elv, a reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csak
annyiban vezetett sikerre, hogy valóban nagygyá nőttek irók, akik
eleinte a naturalizmus zászlaja alatt küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a
naturalizmus erejénél, igazánál fogva, hanem a naturalizmus ellenére.
Csökkenti végül ennek az irodalomtörténeti nevezetességnek az értékét az
is, hogy ami a Goncourtok és a Zola alkotásaiban igazán nagybecsü, csak
igen csekély részben „uj dolog“; a Goncourtok és Zola a realizmus három
nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel győztek; ezek
után az igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé tágithatták az
irodalmi igazság birodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartak
hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem eshetett
hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is érte.