Ambrus Zoltán Munkái
XIV. KÖTET
VEZETŐ ELMÉK
Ambrus Zoltán Munkái
XIV.
VEZETŐ ELMÉK
IRODALMI KARCOLATOK
BUDAPEST MDCCCCXIII
VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán
VEZETŐ ELMÉK
IRODALMI KARCOLATOK
BUDAPEST MDCCCCXIII
VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9
DICKENS.
Taine Hippolyte – Anglia irodalom-történetéről irt munkájában – egy
helyütt[1] ezt irja Dickensről: „Alapjában véve Dickens valamennyi
regénye ez egy mondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek;
igazi öröm csak a sziv megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész
embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a
fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság
iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet,
mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd
lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban
virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a
legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a
gyöngédség, a köny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak,
bölcsnek, hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt
és csak az ember, aki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet
kapott.“
Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden
Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói,
akik halálukig nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy
életen át a szivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik ugy emlékeznek
Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban,
arra a kérdésre, hogy mi az alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága,
mi a problémája Copperfield-nek, Dombeynek stb., vagy hogy micsoda
gondolatokat hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye, nem
tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat, amelyeket
Taine tizenöt sorba tömöritett. Dickens regényeinek nincs egységes, vagy
vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges gondolatköre; mindannyi
csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet _Twist Olivér_? Mi a
tanulsága _A mi közös barátunk_-nak? Melyik szenvedélyt festi
_Nickleby_? Melyek azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni _Kis
Dorrit_ főcélja? Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a
hosszu regényeknek nincsen _egy_ tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi élet
a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a sokféle ember,
a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép szerepelhetnének:
_Barnaby Rudge_, a _Puszta ház_ s leginkább a _Nehéz idők_. Ezek
előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két
Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is meggyanusithatók,
de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző
eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az
események szines rajzában. Talán sohase volt nagy iró, akinek oly
kevéssé lett volna becsvágya, hogy müvészi alkotása bizonyos
kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az
eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a szenvedélyek
megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös tanulságát illusztrálja.
Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok kötetéből
ugyszólván egyetlenegy „uralkodó gondolat“-ot se lehet kihámozni, s
legföljebb ilyen tanulságokat merithetünk: viseljünk gondot az elhagyott
gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé müvelteket, irtsuk ki magunkból a
durva önzést, s a pozitiv, kalmári szellemet, mert ez nevetségessé és
boldogtalanná tesz stb. De ma már Dickens müveinek ez a jellemzetessége
nagyon föltünő jelenség. Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát
változott, hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik
fő-jelensége: a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés
birodalmában. A mai iró nem ir regényt határozott tárgy, téma nélkül;
akár rövidebb, akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges
kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos
szenvedély fejlődésének monografiája. Az irók nagy többsége problémákat
fejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére
vállalkoznak, s ha az uj területen, melyre elkalandoztak, nagyobb
eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan
irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a
jelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész akar
lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő
szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte
fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak
ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem
egy bizonyos célért.
Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansága – témátlanok, mint
maga az élet, mint maga a természet – vagy pontosabban szólva: vezérlő
gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik föl. Mintha
nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el Dickens Károlyt a
mai iróktól. Mintha _Copperfield_ közelebb állna _Amadis_-hoz, mint a
legujabb idők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebből a nagy
különbségből azt következtethetné, hogy Dickens már elavult.
És csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a nyugtalan és
csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus müben is csupán a
gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket pártolt és védett, nem
támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu emberek, akiknek lelki
jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés számára, népszerüségét nem
tartották volna fönn. Nem tartották volna fönn hálából, mert a sokaság
nem ismer hálát, és nem tartották volna fönn a lelki rokonság erejénél
fogva, mert a nép fiai Dickens érzés-világába minden lelki
jelességeikkel se igen tudnak fölemelkedni. Azonkivül Dickens a kevésbbé
müvelteknek soha se volt könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel
telitett, idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas
és nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek
találta.
De Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb életét egy
másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy
Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és izlésének
sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós müvészi
hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a
tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, s nemcsak a
gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is csupán egy szükebb körére
szoritkozott, az embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak
azt a világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette.
Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, ugy
találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor
divatossá lett a szenvedély igazát hirdetni a társadalommal és a
törvényekkel szemben. E tanitásnak a hivei hibának vélték, hogy Dickens
a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne meg a
természetnek. Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a társadalom
érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a
szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a
szerelemre. Sokallták, hogy _Nickleby_-ben, _Chuzzlewit_-ben,
_Dombey_-ban csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind
tisztességes ifju lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy
házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész
Angliát. Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő
lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem.
Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol
gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy az irodalom
megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem nem engedi
meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy elváljék lelkiismeretétől
s elveszitse szem elől a gyakorlati élet szükségleteit. Az angol – igy
okoskodtak – kegyelettel van a család iránt; nem akarja, hogy az
irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadják a családi életet.
A protestáns lélek megtartott valamit a puritánok szigoruságából az
örömmel és a szenvedélyekkel szemben.
Szóval, Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek
tulajdonitották. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol
iró nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden
regényiró, hanem egyszersmind minden angol között. Ennek a
tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni
hajlandóságokban lehet keresni.
Az idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a
társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban, hogy
az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet parancsa szentebb,
mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett, ma senki se mond
ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az apostolokat senki se olvassa
többé. Elavultak.
Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki
olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége
nőttön-nő. A régibb irók közül csak neki vannak fanatikusai; minden
országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan
olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü nálunk is. S
akik olvassák, nem felejtik. _Copperfield_-et, _Dombey_-t, a _Karácsonyi
ének_-et szivébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint
gyermekkorának vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében, mondhatni:
életében, Dickens egészen más helyet foglal el, mint a többi iró; külön
helyet. Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár
egészen bizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlithatatlan,
páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett
élő erő, mert az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit.
Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a
Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép
helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan
elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra részét
tegyék az életünknek.
Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden
arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák
fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék hangoztatóinak nagy többségét már
elfeledte a világ, amint elfeledte a sziv jogainak ékesszavu
védelmezőit.
Miért? Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól függ, hogy
van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, utmutatóul is
szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó eszméje, avagy nincs.
Az értőnek _minden_ tanulság; tehát az a munka is, mely nem bizonyitgat
semmit. Az élet annyira tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet
hiven tükrözi, semmiféle eszmének bebizonyitása nem nyujthat több
okulást. Továbbá: mert az iró értékét nem az határozza meg, hogy a
rosszak vagy a jók világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy
az érzelmesek csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a
választott világot _mily erővel_ tudja az olvasó lelke elé varázsolni,
hogy munkájában _mennyi az élet_.
Végül: mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával
született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit
halhatatlanná tegyen.
A szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem
helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik. Talán
azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen más
nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, mint a mi korunk
gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat kereste
bennök.
Közkeletü elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói adományok
egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek lehetne
mondani. Az irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt
világot – az embereket, a dolgokat, az eseményeket – olyan erővel, olyan
világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt
megjeleniteni, hogy ennek recipiáló organumában ugyanazokat a képzeteket
keltse föl, amelyek ő benne éltek.
Ez a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség
Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés irónál, s
csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyal az
iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró látásában. Dickens oly
tisztán, oly részletességgel, oly tökéletesen, annyira minden
oldalukról, oly világosan – „mintha villamfénynél nézné, mi előttünk
sötétben van“ – oly elevenen látja a dolgokat, – tekintete annyit fog át
egyszerre s oly csodálatos szabatossággal, ideges érzékenységével,
érzelmességének rendkivüli fogékonyságával ugy átérzi az embereket, oly
teljesen megérti s oly hiven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat,
hanem minden kicsinyességöket, – temperamentumával, örökkön nyugtalan,
szüntelen izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi
lelket önt beléjök, – ugy eleveniti meg az alakokat, környezetüket, a
házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az ablakukon, s
melyet az iró képzelete megszemélyesit, – annyi szint, oly szabatos
formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem valósággal
érzékeltet, olyan, néha kisérteties varázslattal jeleniti meg az
eseményeket, – látszólagos müvészietlenségével, ismétléseivel, melyek,
mint a refrain, hangulatot keltenek, epikus bőbeszédüségével, melylyel
eleven képzelete voltaképpen uj meg uj világosságot áraszt, a látott és
érzett dolgoknak oly illuzióját tudja fölébreszteni, hogy az olvasóban
sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek, amelyek az iróban életre keltek,
hogy az olvasó valóban maga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az
alakokat s láthatatlan tanuja az eseményeknek, tökéletesen beleéli magát
a szerző világába, ugy, hogy mire végére ér a hosszu epikus münek,
nemcsak megértett, hanem átélt valamit, nemcsak oly intenzive látott,
mint csupán a valóságban szokta, hanem élménynyel gazdagodott.
De ebben már része van az iró másik nagy képességének is, mert ez a
képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két
testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt,
mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy
kommunikativ erőnek lehetne nevezni.
Az első irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró érzelmességében,
érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szivvel beszélve
alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveniti,
jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeriti az olvasót.
Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens
közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában
nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyit,
páratlan hatásu, s e hatás természetes.
Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak
stb. rajza lehet nagyszerü, tehát érdeklődést keltő, tanulságos,
megrenditő, megrázó, ha ugy tetszik: tisztitó hatásu. De mindezt az iró
csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az értelmére
vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a hőssel.
Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró együttérzésre birja
olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzelmesebb
alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk velök. Velök
mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sirunk; nemcsak olvasunk,
nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, nemcsak
szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is. Mikor
végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett
gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán ugy éreztünk, mint a szép
szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetü kielégülésben volt
részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak meg. S
minthogy az ember ebben a tekintetben változik a legkevésbbé, Dickensre
nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik nagy regényirójára nézve, hogy
hagyatékát az eljövendő századok is meg fogják becsülni.
BALZAC.
Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság
ugyan soha se hiányzott belőle, – kora fiatalságában sok mindenfélét
összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, neki
magának sem, – de huszonötesztendős korában nem az volt a szándéka, hogy
majd az irásból fog megélni. Gazdagságra és hatalomra áhitozott; az a
mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a nyugtalansága
hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott meg a
legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással érheti el,
munkával soha. Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember
lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán
nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, amelyeknek
már semmi köze az irodalomhoz. De a szerencse semmiben sem kedvezett
neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant adósságokba
bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot hajszolta, annyi terhet
vett a nyakába, hogy azután egész életén át, husz esztendőn keresztül,
nem lehetett egyéb célja, minthogy a tartozásait törleszsze. Nem maradt
más választása, mint ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből,
keserves munkájának sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre,
hitelezőit, akiktől végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember
munkáját kellett végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie,
amennyiből megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy
adósságait törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és
békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, aminő
Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre,
a szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott. De
megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát.
Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac
mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És
nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt,
hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott
eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a
módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek
rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, minden mesterség
érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy természettudományos módszerrel
dolgozzék, hogy munkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást
magyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak
azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is,
amelyekkel a tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy
koronkint később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává
tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem
tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv
foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol
ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, hogy egy
uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek az
ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt.
Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt annyi
betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy mindennap fölkelt
éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; néha, mikor hitelezői
nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; mindig lámpafénynél, zárt
ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és fáradság ellen, hogy
munkaközben tömérdek feketekávét ivott meg. Ez a munkásság még akkor is
tiszteletreméltó, ha véletlenül csupa léhaságot ir. Müveinek kivételes
értéke azonban munkásságát páratlanul nagyszerünek láttatja; a „Comédie
humaine“ olvasóinak el kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát
csak egy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is
megölte magát.
Mert ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő mü, melyet
Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés lázainak
közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a bölcselő minden
becsvágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével, pihenést nem
ismerve, izgatószerekből gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a
legnagyobbszerü, leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval
nem igen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France[2] igy akar
lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségének: Balzac munkái egy egész
világ, Balzac az istenek egyike. Taine[3] pedig: Shakspere-rel és
Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi természetről
összegyüjtött dokumentumainknak.
Oldjuk föl ezeket a jellemzéseket alkotó elemeikre.
Balzac regényeinek a „Comédie humaine“ közös cimet adta, ezzel is
jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé tárni: az
érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a kielégitést
követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz meg száz képből
áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a cselekvés hol a
családi, a magánélet elzárkózottságában játszik, hol a vidéki
társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, és ismét más
helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket is ad regényei
egy-egy csoportjának: _Scènes de la vie privée, Scènes de le vie de
province, Scènes de la vie parisenne, Scènes de la vie politique, Scènes
de la vie militaire, Scènes de la vie de campagne, Études
philosophiques_ stb. A szinhelyet mindenütt a szakember
körülményességével irja le, annak a tételnek hódolva, hogy a környezet
jelentékeny befolyást gyakorol az ember életére. Ebben a reálisnak
festett világban mintegy kétezer személyt szerepeltet. A kétezer
szereplőnek nagy része megjelenik két, három, néha sok regényben;
néhányan mindig a háttérben maradnak; többen hol az előtérbe kerülnek,
hol csak a háttérben jelennek meg; sokan állandóan az előtérben
szerepelnek; néhányan oly közel jutnak hozzánk, hogy ugy ismerjük
gondolkozásukat, hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavukjárását,
mintha valósággal élnének. Történetük összefügg; egyiké kiegésziti a
másikét. Mintha nem csupán a képzelet világában szerepeltek volna:
szinte egész életrajzuk megállapitható, ha a róluk szóló adatokat
összekeressük a kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is
végezték: Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, „Le Répertoire de la
Comédie humaine“, kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac
világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül mintegy
huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a szenvedélynek akkora
hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk bennök. De ezeken kivül még
igen soknak oly reliefet tud adni az alkotó müvész, hogy
felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik majdnem az egész sokaság;
élettelen, nehezen elképzelhető, vagy olyan alak, aki csak az iró
szócsöve, igen kevés találkozik közöttük. Mindezek együtt csodálatos
erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az iró a maga
korának legélesebben látó hisztórikusa, és csak igen kevés korszak
talált ilyen történetirót.
A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál
látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének
tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a
részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső élete
nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain,
szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának
egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket,
melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit
eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami
környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az események,
melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak
antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac
nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok
egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan láthatatlan
szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek tetsző dolgok
egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És ama
részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind
korának a történetét.
Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő
föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a
regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás
anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta.
Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők,
mint a korábban irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle munkáit
kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s bizonyos részt
éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is átalakul s a
tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól, más hurokat
penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál, mint a régi
regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át. A
naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század regényirodalmára
való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi
áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban
is rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy se
vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a
régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez
az átalakulás nem pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a
régi és az uj idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek.
Balzac a regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az
ember megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma
természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az ember nem
középpontja a világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden
egyéb; az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E
fölfogás alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a
müvészet számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer
szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha
monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a
bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a
kellemességek és az erény.
Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti
jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus irányzat iskolákat
teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző
álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis
jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül
ez irányzat számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az
igazságot kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is –
és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a
természettudomány tekintélyét és csalhatatlanságát követelték
ugynevezett vizsgálódásaik – voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s
szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik –
számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és
haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus
irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a müvészet
birodalmában nagy szolgálatokat tett.
De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a
müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész beleesett,
magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt. Annyival
könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő
fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő
boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez
magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több
kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből
kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt,
a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a
szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel
szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van
némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az
erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a
legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy
regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy
nőalakjai között több a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például
Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a „Szentek
életé“-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is
főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben
nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.
Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában Balzacnak
jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és
kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad
Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De müveinek
maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott volna Balzac
bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék
szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is
végez uttörő munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint
maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is
formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény
atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő
fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem
érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a
mit tett, hanem abban, hogy ki volt.
Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ volt a
kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével az ember
néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan
okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a második látás, melyet
a prófétáknak, az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek
tulajdonitunk. „Az intuició köti össze a látható világot az ismeretlen
világokkal“ – mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem
volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve.
Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete
nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának
kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel
shakespere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak
rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő
hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki
munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyujthatnak némi
fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit
összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét
foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak
gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket ujságolta el
regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy
Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok
gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a
családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt
hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében
zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete.
Rendkivüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal,
hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a
pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és
pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez
életének története.
Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, csodálatos
hatalmu logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje
folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott
tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a
munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek:
nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle
idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki
anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. A
naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszivesebben
a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet
se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, ezek az intimitásai.
Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával.
Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott
homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet;
emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak;
ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle,
nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges
kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága,
fényüzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy
plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan
mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et tudott
adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt
lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakspere-hez; de aligha
volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá.
FLAUBERT.
Flaubert Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren asszisztense,
később, harminc éven át, a roueni kórház igazgató-főorvosa volt.
Flaubert Akhilles házasságából három gyermek született: két fiu és egy
leány, aki huszonegyéves korában halt meg. Az idősebbik fiu az orvosi
pályára lépett s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának. Az
ifjabbik fiu, Gusztáv, 1821. december 12-én született. Apja kivánságára
jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és
többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom
vonzotta; harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy sort se.
Kevéssel azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja meghalt. Az
örökölt vagyon biztositotta megélhetését és függetlenségét. Az
irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb utra kelt.
Bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt uton;
azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében lévő
Croissetba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott,
éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény 1856. október elsejétől
december tizenötödikéig a _Revue de Paris_ cimü folyóiratban jelent meg.
Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a _Revue de
Paris_ szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a
cimen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést.
Időközben Lamartine is elolvasta a regényt, s irt az ismeretlen
szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert
meglátogatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő óta
semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a _Revue de
Paris_-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe fogták.
Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy ez
megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki önt
elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.“
Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és
február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminiszter,
védőbeszéde után, a három vádlottat fölmentették. Franciaország
megmenekült attól a szégyentől, hogy birái megbélyegezzék azt a könyvet,
mely százada irodalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert első regénye, az
a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, s melyet megjelenése után
pörbe fogtak: _Bovaryné_ volt.
*
_Bovaryné_ban mondja Flaubert: „A nagyon is teli lélekből az érzés néha
a legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb szólamokban árad ki; mert
soha senki se tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a felfogását, se
a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst, amelyen legfeljebb
medvetáncoltatásra alkalmas dallamokat verhetünk ki akkor, amikor
szeretnők elérzékenyiteni a csillagokat!“
Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, – aki
bámulatos pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, amit
látott, amit képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, – ha
volt valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, mint a
legnagyobb irómüvészek közül is csak igen kevesen, – ha volt valaki, aki
az emberi szóból, ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni,
amelyre, ha a csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell
érzékenyednie, – ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a
tökéletlen hangszeren és „legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas
dallamaival“ látomásait a maguk tökéletességében és világosságában tudta
megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy müvész _Bovaryné_
szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt választotta, s nem bibelődött
azzal, amit nem nehéz elmondani. Mindig a legnehezebben kifejezhetőt
igyekezett kifejezni; azt, ami a természetben és ennek legcsodálatosabb
alakulatában: az emberi lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem
lehet elemezni, amit meglátni is csak a különösen megáldott szem lát
meg, amit kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A
titkok, melyek az emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu
folyamata, mely két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik le;
gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a komplexumoknak más
ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra való hatásuk, és a külső
világgal való küzködésük; az az egész titokzatos életmüködés, amelynek
csak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben, olyanformán, mint ahogy a
villamos erő müködését a szikrában, a fényben; az a nagy rejtelem,
melyet csak a divináció ismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán
egybefüggésünk a természettel; az emberi élet, a szerves élet és a
szervetlen élet között való kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése
annak, hogy a természet hogyan példázza érzéseinket, hogy az egységes
nagy életben mi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik
bennünk, ami a külső világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk levő
dolgokkal. Aztán egybefüggésünk a világrenddel; az örökkön
megfejthetetlen ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden képzelgésünk
ellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk környezetünknek, másfelől:
az, ami a végzetünket kovácsolja, mégis kevésbbé a környezet hatása,
mint inkább és főképpen az, ami bennünk van, s valójában a végzetünkkel
is egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak
megvilágitja, egyetlen szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre
látott, és soha se volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott,
gondolt, érzett, elképzelt.
*
_Bovaryné_ tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez alatt azt
értjük, hogy az elbeszélő egyforma, epikus kényelmességgel időzik a
főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy
magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. _Bovaryné_ inkább képek
sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedő könyvben száz meg száz, sőt
talán ezer kép van, mert Flaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti
történetének összes jeleneteit. A képek közeit egy pár szóval hidalja
át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki minden szükségest, hogy hézagot
nem hagynak. Különben is a sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és
annyira összefügg ugy az előtte lévővel, mint a következővel, hogy mint
a kinematográf sok felvétele, folyton de alig észrevehetően változó
egységes egészet formál. Ezt a sok száz képet Flaubert a nagy realista
irók részletfestő müvészetével alkotja meg; azt mondhatni: a
miniature-festő módjára, aki minden kis részletet megrajzol és megfest.
Minden egyes apró jelenetben látjuk az egész környezetet; ha valaki
illusztrálni merné Flaubert-t: a képzeletének nem jutna semmi szerep,
csak azt kellene lerajzolnia pontosan, amit Flaubert szóval pontosan
lerajzolt és lefestett. Az előadásnak ez a módszere a rajongó és
környezetéből kikivánkozó vidéki asszony történetének csodálatos életet
ad: minduntalan _látjuk_ őt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak
ez a módszere mintát adott az ujabb francia irodalomnak: olyan hatással
volt, amely alól a leghatalmasabb tehetségek sem vonhatták ki magukat, s
ezért vallják Goncourt, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik
Flaubert óta „realista“ regényt irtak, Flaubert-t mesterüknek.
De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen szóval
fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama
klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról,
kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval való
gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig megkeresse és
megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban fedi és egyesegyedül
fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, példátlan. Mintha egy-egy
négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szoritani egy-egy fél élet
minden eredményét, mindent, a mit látott, érzett, gondolt, képzelt, s a
körülötte lévő egész világot, mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyen
könyve tükre legyen egy egész civilizációnak, hü tükre, mely mindent
láttat, nagyot és kicsit, szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden
emberit: mindig annak az ambiciójával irt, akinek minden szavát
márványba vésik és annak a müvészetével, aki méltó erre.
Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem
egyszersmind nehéz, gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket töltött el
idegölő munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban,
szenvedések között irt; minden mondata gondot és fáradtságot okozott
neki; minden könyve kinos vajudásból született. Néha napokig emésztődve,
gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első
regényében, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egy kettős
genitivust.
De ez meg is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta volna fel
azt az anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. Flaubertnél
nincs fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a
képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy egész jelenetet vagy
tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az interpunkció is jelent, az
elhallgatás is mond valamit. A sorok közé még egyszer annyit rejt, mint
amennyit megir. Képeinek olyan nagy perspektivája van, amilyet csak
Shaksperenél látni.
És nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a
forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle
forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a tartalommal
számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma tökéletességét.
*
Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és szép
képet adna a mi világunkról, mint _Bovaryné_. Ez a vidéki történet, mely
azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzés vágya
hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtörésbe, minden bünbe, és hogyan
kergeti a halálba, a mivel szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatos
képét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen emberek éltek korunkban s
mily viszonyok között. Mert bár Flaubert jóformán csak a kis Yonville
lakóit szerepelteti: regényében szerepet juttat majdnem minden emberi
törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majdnem minden önzésnek,
hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek és majdnem minden jónak. Yonville egy
egész világot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát, melynek
közepén Yonville terül el s melynek világvárosa: Rouen, oly
hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, ahogyan senki se irta le se
Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia,
amit a tizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötet
maradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjon azoknak az embereknek,
akik csak századok mulva fognak születni, a XIX. századról: hogy minél
többet tudjanak meg arról, milyen volt a világ a Napoleon utáni időkben,
utolsó emlékül Bovarynét kellene választani.
Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy erkölcsös
könyv-e _Bovaryné_? Csak régente nézhették erkölcstelen könyvnek azt,
amely azt irja le, hogy az alapjában jó és legnemesebb hajlandóságokkal
teli embert is mint sodorhatja bele a bűnbe a helyzetével való
elégedetlenség, a messzi világokról és a szép holmikról való álmodozás,
a fényűzés vágya, – amely azt mutatja meg, mily végzetes az első
ballépés s mily rettenetesek a bűn következései. Emelkedettebb szellemű
morált ma még nem tudunk elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a
maga egészében: a kötelesség glorifikálása és amely a gyönge,
gyámoltalan, ostoba emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s
megállapitja a jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden
másféle emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez
utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes; mert
a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember kikivánkozzék
szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s Bovaryné, kinek
tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak áldozat, mert hiszen
vágyakozása természetes… De ez a valaki csak Homais ur lehet.
_Salammbô, L’Éducation sentimentale, La Tentation de saint Antoine,
Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des coeurs_, Flaubert
többi müvei, nem vetekedhetnek _Bovaryné_val – ilyen művet a
legszerencsésebbek is csak egyet alkothatnak – de _Salammbô_ és az
_Éducation sentimentale_ szintén hatalmas alkotások s a többiek is tele
vannak szépséggel. Ferdinand Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek
egyike-másika a _Bovaryné_ Binetjére emlékezteti, aki folyton, folyton
esztergályoz, de _Bovaryné_ előtt még ő, Ferdinand Brunetière is – aki,
a régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet nagyobb dicsőségére,
kukacként rágta végig magát az egész XIX. századbeli francia irodalmon,
hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen a nagy költőkben – még
Ferdinand Brunetière is kénytelen kalapot emelni.
A GONCOURT-TESTVÉREK.