A két fecskefiók annyira fölcseperedett és megtollasodott már, hogy
hozzá lehetett fogni a repülőleckékhez. De ekkor megint szörnyű
szerencsétlenség történt. Az egyik fiú elhibázta az ívet, amellyel le
akart ereszkedni egy bokorra és túlerős lendülettel a gyepre hullott.
Egy szürke, nagy macska, amely észrevétlenül lappangott a bokor tövében,
hirtelen rávetette magát és széttépte a boldogtalant. Gyöngyömnek végig
kellett néznie gyermeke halálát. Anyai szívének nagy fájdalmában
vakmerően rátámadt a macskára, sivalkodva körülrepülte. De a fia életét
már nem menthette meg.
Aznap a fehérteremben fekvő néma asszony szeméből megint bőségesen
folytak a könnyek.
Most már csak egy fia volt Gyöngyömnek. Ezt annyira féltette, hogy egy
pillanatra sem hagyta magára. A megpróbáltatásnak azonban nem volt még
vége. Egy este valami vásott gyerek követ dobott a tó partján gyülekező
fecskék közé. A kő összezúzta Gyöngyöm fiának szárnyát. A fecske-fiú
néhány napig a tóparti bokrok között lappangott, közben meggyógyult a
szárnya. Föl tudott megint szállani a családi fészekig, vadászni azonban
nem tudott és a hosszabb útat sem győzte, mivel a félszárnya megbénult.
Gyöngyöm hűségesen gondozta nyomorék fiát, aki ideje javát a fészekben
töltötte.
Kisasszonynapja közeledett és a fecske-nemzetség soraiban izgatott
készülődés kezdődött. Egész nap gyülekeztek, a szomszédos fecsketelepek
hírvivőit fogadták és a nagy útról tanácskoztak.
A szomszédok körülfogták Gyöngyömet.
– A te szegény fiad nem jöhet velünk… A kert végébe se tud repülni, hát
még túl a nagy tengeren!
Gyöngyöm nem válaszolt.
– Te azonban velünk jössz! – biztatták a szomszédok.
– Oh nem, én a fiammal maradok.
Tíz fecske egyszerre kezdett beszélni, túlkiáltva egymást.
– Mi jut eszedbe?! El fogsz pusztúlni! Télen nincs itt se bogár, se
pillangó… A tó vize befagy, a kert teli van hóval… Éhen fogsz halni, ha
nem vesz meg előbb a hideg… A fiadat nem mentheted meg, miért halnál
vele?
– Én a fiammal maradok! – mondta Gyöngyöm szomorúan és makacsul.
Másnap útra kelt a fecskék raja. Néhány napig óriás seregekben vonúltak
délnek. Aztán elköltöztek a rokonnépek is, a szikla-fecskék, a parti- és
füsti-fecskék. Méla csend borúlt a kertre és a tóra. Csak Gyöngyöm
röpködött a palota eresze körül, eleséget keresve béna fiának. Az
emberek csodálkozva tekintettek föl hozzá az udvarról és azt mondták:
– Ni, egy megkésett fecske!
A napok mind rövidebbek lettek. Esténkint hideg éjszaki szél süvöltött a
palota eresze körül. Bogár már alig találkozott a lombját hullató
kertben és Gyöngyöm annyira elgyöngült, hogy nehezen tudta csak mozgatni
szárnyait. Reggelenkint fehér volt a kert a dértől. Azután idegen,
különös tollu madarak ereszkedtek le a hegyekről és szállották meg a
palota környékét. Azok fölfaltak mindent, egész nap lármásan civakodtak
és ellenséges szemmel kerülgették Gyöngyöm fészkét.
[Illustration]
A tó partján is jég csillogott már. Gyöngyöm egy nap reggeltől estig
szálldosott a kertben, de egy árva katica-bogarat sem talált a fia
számára. Egészen besötétedett már, amikor halálra fáradtan hazavetődött.
A fia dideregve, betegen borzolta föl tollait. Gyöngyöm hozzásimult,
hogy fölmelengesse; édes, vigasztaló szavakat mondott neki, pedig az ő
szíve is majd megszakadt nagy keserűségében.
Egyszerre azon vette észre magát, hogy a fia nem válaszol többé a
szavára. A teste hideg és merev. Gyöngyöm gyöngéden letakarta a
szárnyával és megadással a szívében várta a saját halálát is.