A kis madár kiszállott a kertbe. A tó fölött nagy csapatban kergetőztek
a fecskék. Mikor megpillantották Gyöngyömet, valamennyien csiripelni
kezdtek és Gyöngyöm megértette a szavukat.
– Ide gyere, hugocskám! Annyi itt a bogár, hogy no!
Gyöngyöm mélyen a tó fölött repült és ekkor megpillantotta önmagát a víz
tükrében. Bizony ő is olyan sárgabegyü fecske volt, mint a többi.
[Illustration]
Már alkonyodni kezdett, a madarak abbahagyták a vadászatot és a palota
eresze alá ragasztott fecskefészkek felé tértek. Gyöngyöm is velük
szállott és ekkor egyik fészkéből valaki a nevén szólongatta.
– Gyöngyöm! Gyöngyöm!
Egy fecskeemberke dugta ki a fejét a fészek kerek ablakán és a két szeme
csak úgy ragyogott a haragtól.
– No, te ugyan szép fecskeasszony vagy! – csicseregte a fecskeember. –
Egész nap magára hagyod a fészkedet? Tüstént gyere haza!
Gyöngyöm úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell és szó nélkül bebújt a
fészekbe.
– Nesze, melengesd a tojáskáidat! – zsörtölődött a him.
Gyöngyöm kis madárszívén valami csodálatos, édes fájdalom nyilalt át,
mikor meglátta a fészekben a három meleg kis tojást, amelyet a szárnya
alá kellett vennie.
Egy hétig el sem hagyta a fészkét. Éjjel-nappal a tojásait őrizte.
Azalatt ura, a kötelességtudó fecskeemberke hordta neki az ebédet.
A fecskeasszonyka gyakran szerette volna tudni, hogy mi történt a néma
fehér asszonnyal, aki a palotateremben feküdt, de hogy utána járhasson
ennek a dolognak, ott kellett volna hagynia a tojásait és ehhez nem volt
bátorsága. Ez a törékeny, három kis tojás most drágább volt neki
mindennél a világon.
Egy hét múlva valami halk mozgolódást és csipogást érzett a szárnyai
alatt. Három parányi fecskefiók kelt ki a héjából. Gyöngyöm kis
madárszívét ekkor oly édes, fájdalmas és mámoros öröm járta át, hogy
ujjongó csiripelésével föllármázta és összecsődítette az egész
fecskeszomszédságot. Gyöngyöm meg volt róla győződve, hogy a kopasz kis
madarak, amelyek egész nap éhesen tátogatták sárga csőrüket, a világ
legbájosabb és legszeretetreméltóbb teremtményei.
A fecskeszülők most már korán hajnaltól késő alkonyatig vadászgattak a
tó fölött és az erdőszélen, hogy ennivalót szerezzenek a kicsinyeknek.
Gyöngyömet egy nap nagy csapás érte. A fecskeura elszállott reggel és
estig nem tért meg fészkébe. A pillangó-vadászatról hazatérő szomszédok
izgatott csiripeléssel híresztelték, hogy Gyöngyöm urának néhány véres
szárnytollát ott lelték meg a nagyréten. Valami gonosz ellensége
gyilkolhatta meg. Hogy kicsoda, az máig sem tudódott ki.
Gyöngyöm tehát özveggyé lett. Most már magának kellett gondoskodnia
három fiáról. És ez nem volt könnyű föladat. A kicsinyeknek rettenetesen
jó étvágyuk volt és a fecskeanyának lélekzet nélkül, a fáradságtól
zsibbadó szárnyakkal kellett keresnie az eleséget.
Egy sötét éjjel szörnyűséges dolog történt. Gyöngyöm arra ébredt, hogy a
fecskeház fala szakadozik, mintha földrengés rázná. Egy sárgán izzó,
rettenetes szempár nézett be a résen. Az éjjeli bagoly volt! Gyöngyöm
halálos félelemmel a szívében vetette magát a gyilkos elé, hogy megvédje
fiait. De már késő volt. Az ellenség elragadta egyik fecskefiát és
elszállott vele nesztelen szárnyain.
Gyöngyöm úgy érezte, hogy nem élheti túl a nagy szerencsétlenséget.
Sírni ugyan nem tudott, – a madárszemnek nincsenek könnyei, – de anyai
szívére forró és véres könnycseppek hullottak.
Mialatt földúlt fészkét foltozgatta, megint egyszer elszállott a
nagyterem nyitott ablaka előtt. A sápadt asszony még mindig ott feküdt
virágos ágyán, Bajna pedig mellette ült és figyelmesen nézte lehúnyt
szemét, amelyből szakadatlanúl szivárogtak a könnyek.
– Mi bajod, szép, néma Gyöngyöm? – kérdezte Bajna. – Miféle szomorú álom
gyötri szegény szívedet, hogy annyi könnyet ontasz?
A fecskeasszonyka egy pillanatra megfeledkezett madár-voltáról és oda
akart sietni Bajnához, hogy megvígasztalja, de ekkor meghallotta az
eresz alól éhes két fiának hangját és sebes szárnycsapásokkal megint a
dolga után sietett.