VI.

A százszorszép királyleány félesztendő óta élőhalottként feküdt

selyemágyán. Nem mozdult, nem lélegzett, fehér tagjai hidegek voltak,

mint a márvány. Olykor azonban könnyek szivárogtak lehunyt pillái alól,

mintha gyászos álmok gyötörnék. Bajna egy órára sem hagyta magára. A

kezét fogta és ha könnyezett az élőhalott, akkor megcsókolta a szemét és

halk hangon gyöngéd szavakat mondott neki.

Egy éjjel aztán bekövetkezett a nagy csoda, amelyben senki sem

reménykedett már, csak Bajna. Gyöngyöm fölébredt halálos álmából. Ez

aznap történt, amikor a tó vizén az első vékony jégkéreg mutatkozott.

Estefelé az élőhalott elkezdett egész testében remegni, mintha a hideg

bántaná. Bajna selyemtakarókat borított rá és átkarolta, hogy

fölmelengesse saját testével. Később Bajna fáradt szeme lecsukódott s ő

elszenderedett a felesége oldalán. Ekkor ébredt föl Gyöngyöm. Kinyitotta

a szemét és meglátta az urát. Hogy meg ne zavarja álmát, nem szólt

hozzá, csak gyöngéden átkarolta a nyakát. Azután Bajna is fölébredt. Nem

szóltak egymáshoz, csak nézték egymást, könnyek közt mosolyogva.

A százszorszép királyleány megint egészséges lett. Az emberek úgy

találták, hogy hosszú betegsége alatt sokat veszített hajdani tündöklő

szépségéből. A tekintete kissé bágyadt lett, mintha sokat sírt volna, a

szája körül pedig valami fájdalmas vonás jelentkezett. Bajna azonban úgy

találta, hogy a felesége most még szebb, mint volt annakelőtte.

Gyöngyömnek különös ötlete támadt. Kivezette urát a palota elé, kezével

egy fecskefészekre mutatott, amely az eresz alatt volt és azt mondta,

hogy szeretné tudni, hogy mi van a fészekben. Létrát hoztak és egy

csatlós fölmászott a fészekhez. Két megfagyott fecskét talált benne.

Gyöngyöm kezébe vette a két kis holttestet és a télikertbe vitte. Az ura

ott sírt ásott nekik a violák alatt.

Gyöngyöm azután sokáig elgondolkozva nézte a kis sírt.

– Min gondolkozol? – kérdezte Bajna.

A felesége nem nézett a szemébe, csak halkan mondta:

– Szeretném, ha három fiút ajándékozna nekem a jó Isten!

_Kötelesség_

[Illustration]

[Illustration]

Szilveszter estéje volt.

Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már ágyában volt, odasuhogott

hozzá az édesanyja és megcsókolta a szemét meg a homlokát. A szülők

elmennek nagyapóékhoz, mint minden esztendőben, Andorka pedig nagyot

alszik.

Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges

rendszeretetével simára paskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg

paplant és nagyhirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.

Egyszerre fölriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sohasem aludt volna.

A szívében egy rémült kérdés kalapált: Mi van kis Pepkóval?

Pepkó a kanári madara. Karácsonykor kapta nagyapótól.

– Magad fogod etetni, magad fogod itatni, – mondta nagyapó. – A

gyönyörűség a tiéd, legyen a tiéd a kötelesség is.

Ez a furcsa, száraz szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal

ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.

Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották

minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt és

hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom

remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját.

Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái

tündöklő tavaszi verőfényre, karcsu fákról hulló virágesőre, acélkék

égen vitorlázó aranyfelhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban

gyöngydolga volt Pepkónak.

Aztán, no igen, aztán befagyott a tó és hullott a hó. A gyerekek

szánkóztak és hóvárakat építettek. Mikor is kapta Pepkó az utolsó

kendermagot? Tegnap! Dehogy, – tegnap csak akart neki adni, de nem

adott, mert korcsolyázni mentek… Ma is akart neki adni, de aztán

közbejött valami… Este megint gondolt rá, de –

A fiu ott feküdt ágyában és nyitott szemmel bámult a sötétségbe.

Kötelesség, kötelesség… Egypárszor ismételgette magában ezt a szót,

közbe valami furcsa penészízt érzett a szájában. Fölkeljen? Megetesse

most? A madár a folyosón van s ott hideg kövekkel van kirakva a padló.

Éjjel pedig nem is eszik.

Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul

vigasztalgatta magát: Én egy kis fiu vagyok, egy ostoba kis fiu, én nem

is tudom, hogy mi a kötelesség. Talán egy kötőfék, melyet kenderkötélből

fontak.

Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből és furfangos mosollyal az

arcán elszunnyadt.

Az óra ütött. Érces hangja hosszan zümmögött a homályban. Andorka

hirtelen fölpattant ágyában. No most történni fog valami! Valami

rettenetes! A kötél ott van a nyakán és szorítja, szorítja…

Történt is valami. Hosszu, gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a

homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomoru trilla volt, hogy a

fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekel, sötét éjjel. Pepkó

szólítja a gazdáját.

Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiu kidugta egyik lábát a

paplan alól. A másikat is. Gépiesen fölkelt és kitipegett a

hálószobából. Végigment a nagy szobán. Érezte meztelen talpa alatt a

folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott és a sarok felé fordult. Ott kell

lennie, ott… Néma sötétség.

A hideg kőlapok lassankint melegedni, majd izzani kezdtek. Valahonnan,

nagy távolságból halk zsongás hallatszott. Ez a hang a patak

csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút.

S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a

sötétségben.

A madárház derengő, zöld szentjánosbogár fényben világított. Pepkó ott

feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson

kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány

emberarcuk és szomoru szemük volt. Körülvették a madárházat és csöndesen

hullámozva lebegtek, mint a hinár a vízben. A zsongásba suttogó beszéd

vegyült.

– A teremtés bájos csodája volt!

– Egy tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!

– A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!

– Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény!

– Csapongó, mint egy arany szitakötő!

– Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!

A zöld fény ellobbant és erre elhalt a zsongás. De aztán megint

fölpislant és újból szólt:

– Meghalt és vele ezer dal halt meg.

– Megölték és vele ezer dalt öltek meg.

– A világ szegényebb lett ezer dallal.

– Mit érdemel a dalok gyilkosa?

– Soha, soha se halljon többé madárdalt!

Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.

Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta

el, midőn a kis fiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állott a

sarokban, egy ingben, mezitláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt

senkinek, csak egyre azt hebegte:

– Kötelesség! Kötelesség!

Édes anyja reggelig ott ült ágya mellett és csókjaival melengette

tagjait. Nagy beteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt

holtáig sem hallott többet, mert megsiketült.

[Illustration]

_A himlő-utca_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy fiatal özvegy királyné és annak volt egy hétesztendős

kis királyfia. A királyné tündérszép asszony volt, a kiskirály pedig úgy

hasonlított hozzá, mint a bimbó a rózsához. Alattvalóik szerették őket

és ellenségük sohasem támadt. Ha tavasszal a szép királyné kezén fogva

végigvezette fiát a palota kertjén, akkor egyszerre kihajtott minden

rügy, megszólalt minden madár és elmosolyodtak még a holt kőszobrok is.

Karácsony tájékán történt egyszer, hogy a kiskirály beteg lett és fekete

himlőbe esett. A szép királyné éjjel-nappal ott sírt, ott virrasztott az

ágya mellett. Olyan nagy volt a gyász és a rémület a palotában, hogy még

karácsonyfát is elfelejtettek gyujtani a kiskirálynak.

Alkonyatkor a beteg egyszerre föleszmélt és gyönge hangon így szólott

édesanyjához:

– Ég-e már a karácsonyfa?

A szép királyné könnyekre fakadt.

– Hej, milyen rossz anya vagyok én, hogy megfeledkeztem a fiam

karácsonyáról! – zokogott. – Hanem kívánj magadnak amit akarsz és ha a

szívem vérével kellene is megfizetnem érte, mégis megkapod!

– Szeretnék egy kis fahuszárt, – mondotta a beteg. – Piros dolmány

legyen rajta és fehér paripa alatta.

– Százat adok, fiam, pirosdolmányos, fehérparipás huszárt!

– De nekem olyan huszár kell ám, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! –

szólott a kiskirály. – Egyszer láttam olyat, de már nem jut eszembe, hol

és mikor láttam.

Ahány miniszter, zászlósúr és gárda volt a palotában, az a királyné

parancsára mind hintóba ült, lóra kapott, szanaszét szaladt a

fővárosban, beszélő fahuszárt keresni. Huszárt találtak is vagy egy

társzekérre valót, de azt, hogy hop, hop! egyik sem tudta mondani. A

beteg kiskirály pedig egyre csak a beszélő huszár után epedezett.

Nosza keserves sírásra fakadt a szép királyné is. Hiszen meglehet, hogy

itt a kis fia utolsó karácsonya és még ennyi örömet sem tud neki

szerezni? Mire való akkor minden királyi dicsősége?

Már beesteledett, de bár ezer udvarnok kereste-kutatta a beszélő

huszárt, még akkor sem találták meg. Nagy bánatában gondolt egyet a szép

királyné. Selyemköntösét fölcserélte szegényes ruhával, egyszerü kendőt

kötött arany-hajára, megcsókolta beteg fiát és egyedül nekiindult a nagy

városnak.

– Én megtalálom a beszélő huszárt! – mondotta. – Az én anyai szívem

hozzá fog vezetni!

Szegényes ruhájában senki sem ismerte meg. Pedig sok ezer ember

nyüzsgött az utcákon, a lámpafénytől tündöklő kirakatok előtt és a

játékos-boltokban csak úgy szorongtak a vásárlók. A szép királyné sorra

járta a főutca kereskedőit és mindenütt megkérdezte, hogy nincs-e olyan

huszáruk, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – Bizony egyiknek sem

volt.

Az idő elmult, a boltajtókat sorra becsukták, a lámpákat eloltogatták és

az utcán is nagyon megritkult már a nép. Csak a szép királyné bolyongott

még szüntelen ide s tova és ahol nyitott boltajtót látott, ott besurrant

és kereste a beszélő huszárt.

A főutca végén volt egy átjáró ház, annak az udvarán is játékos-boltok

voltak. Hátha ott árulják a huszárt? A királyné végigment az udvaron, de

bizony ott is csak néma huszárokat kinálgattak neki.

Amint kilépett az udvar hátsó kijárásán, döngve becsapódott utána a

kapu. Már itt is vége volt a vásárnak.

Egy szűk, sötét utcában találta magát, magas, fekete házak között. Az

utcán nem járt egyetlen ember sem és az ablakok mind sötétek voltak.

Egyetlen lámpa pislogott előtte, ennek szomoru fénye mellett

elolvashatta az utca nevét: Himlő-utca. Amikor elolvasta, megrázkódott,

azután tova sietett, hogy kimeneküljön a rettenetes nevü utcából. Úgy

gondolta, hogy a legközelebbi sarkon betér megint a főutcába. A

Himlő-utcának azonban nem volt sarka. A fekete, néma házak olyan sűrün

sorakoztak egymás mellé, mintha megfogadták volna magukban, hogy nem

eresztik ki többet a királynét.

Időközben sűrün kezdtek szállingózni a hópelyhek. A királyné csak ment

előre, ment a sötét soron. Egyetlen bolt se volt erre és most már nagyon

fájt a szíve, mert belátta, hogy nem viheti haza beteg fiának az igért

ajándékot.

Nagy sokára valami vörhenyes fényt látott derengeni a vak éjszakában.

Egy kis boltnak a kirakata volt. „Beteg gyermekek boltja“, – olvasta a

szép királyné. A szíve elkezdett viharosan dobogni… Hátha itt megtalálja

a huszárt? Benyitott a boltba. Az ajtó csöngetyüje élesen vinnyogott, de

bizony senki sem sietett a vevő elé. A boltban egyetlen kis

petróleum-lámpás füstölgött. Keskeny, alacsony és igen hosszu bolt volt;

olyan, mint egy folyosó. A királyné megkopogtatta az asztalt. Senki sem

jött. Majd félénken megszólalt:

– Kérem, vevő van itt! – Senki sem válaszolt.

Végül megindult a bolt sötét háttere felé, hogy megkeresse a gazdát.

Ment a homályban, hordók, ládák és fölhalmozott árucsomagok közt

tapogatózva, mindig tovább ment. Egyszer vissza is tekintett, akkor oly

messzire volt az ajtótól, hogy a petróleum-lámpást már csak akkorának

látta, mint a szentjánosbogár fénye.

Most vékony fénysávot pillantott meg maga előtt a padlón. Valami ajtó

hasadékából szűrődött elő. A szép királyné a sötétségben megkereste az

ajtó kilincsét és bekopogtatott. Senki sem válaszolt neki és akkor félve

benyitott.

Egy igen kicsi irodába lépett, amely ugyancsak teli volt zsúfolva

ládákkal és dobozokkal. Az irodát zöldernyős lámpás világította meg. A

mindenféle limlommal megrakott asztal előtt egy öreg ember ült és valami

könyvben számolgatott. Sárgaarcu, sovány, roskatag öreg volt. A szájában

pipát tartott, amelyből sűrü füstmacskákat eregetett.

– Kérem, – szólott a királyné, – én a beteg fiamnak keresek valami

karácsonyi ajándékot.

Az öreg ráemelte fáradt tekintetét és halkan mondotta:

– A beszélő fahuszárt, ugy-e?

– Azt, azt! – kiáltotta örömmel a királyné. – Hát megvan? Óh, adja ide!

– Jó volna, ugy-e? – hápogta az öreg. – Csakhogy nagyon drága ám!

– Odaadom érte mindenemet! Oda még az arany koronámat is!

A vén kereskedő a fejét rázta.

– Csakhogy azt nem lehet ám arannyal megfizetni!

– Odaadom a szivem vérét is! – mondotta könnyek közt a királyné.

Az öreg hosszan és komolyan nézett a szemébe.

– Ha úgy van, – mondotta nyomatékkal, – akkor talán megkaphatja a

huszárt. Jőjjön velem!

Egy rozsdás kulcscsomót akasztott le a szögről és köhögve, ingatag

léptekkel megindult. A kályha mellett fekete kis vasajtó volt. Azt

kinyitotta. Hideg, dohos levegő csapta meg a szép királyné arcát. Néhány

korhadt falépcsőn lementek, aztán lenn voltak a pincében. Igen nagy

pince volt, amelyet a bolthajtásról lefüggő vaslámpás világított meg

gyér és halvány fénnyel. A falai feketék voltak, a talaja meg nyirkos

volt.

– Hová megyünk? – kérdezte félénken a királyné.

Az öreg azonban ajkához emelte a csontos ujját és csendre intette.

A pince egyik sarkában bolthajtásos nagy kapu látszott. Az karnyi

vastagságu, rozsdás vasrudakkal volt elzárva. Olyan volt, mint valami

vadállatnak a ketrece. Az öreg oda vezette a szép királynét a kapuhoz. A

királyné benézett és megrettenve tántorodott vissza. Valami borzalmas

nagy vadállat feküdt a nyirkos ól homályában. Egy óriás, lomposszőrü,

koromfekete bivaly. Erős két szarva előregörbült; gonosz két szeme

vérben tüzelt. Amikor megpillantotta a királynét, meglódult és talpra

szökött. Haragosan csapkodott a farkával és a bömbölő hangja

megremegtette a pince bolthajtását, akár a mennydörgés.

De aztán még valamit látott a királyné, amitől iziben elállott a szíve

verése. Az ólban, a fenevad lábai előtt, kis koporsó állott.

– A koporsóban van a beszélő huszár, – suttogta az öreg kereskedő. – Ha

nagyon szereti a fiát, menjen be és hozza ki.

Az anya kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Hogyan küzdjek meg én, gyönge asszony, a fekete szörnyeteggel?

Az öreg a vállát vonogatta.

– Olykor a leggyöngébbek is győzedelmeskednek rajta. Máskor porba dönti

a legerősebbet is. Akik fölkeresik, azok elől gyakran megfut. Akik

menekülnek előle, azokat üldözőbe veszi.

– És ha letipor engem, akkor a fiam nem kapja meg a huszárt? – kérdezte

a királyné.

[Illustration]

Az öreg a fejét rázta.

– Akkor nem. Ha letiporja önt, akkor a szarvával keresztül döfi a

szívét. Ön nem hal bele, de a szíve a holta napjáig vérezni és fájni

fog.

A királyné a beteg fiára gondolt és egyszerre csodálatos hősiesség

szállta meg.

– Bemegyek a huszárért! – mondotta.

Az öreg betolta a nagy kulcsot a lakatba. A fenevad odalenn harciasan

bömbölve és toporzékolva szegte le a fejét… Amikor azonban a remegő

asszony összekulcsolt kezekkel eléje lépett, akkor a bivaly egyszerre

összeroskadt magába, majd sűrü fekete füstfelhővé változott, amely

gyorsan kihúzódott a vasrácson át a pincébe. Csak a gonosz két szeme

maradt ott a földön, két izzó parázs alakjában. De a parázs is hamar

kialudt.

A királyné térdre vetette magát a kis koporsó előtt és remegő kézzel

fölemelte a tetejét. Ott volt a huszár! Keréken járó fehér paripán ült

és piros dolmányt viselt. A szép királyné örömében csókokkal borította a

favitézt és ekkor az megszólalt, kemény hangon kiáltva: hop, hop!

– Óh, most már azt hiszem, hogy a fiam meggyógyúl, ha látja a huszárt! –

mondotta a szép királyné.

– A huszár mindenesetre meggyógyítja! – bólintott rá komolyan az öreg. –

Ha bele akar látni a fia jövőjébe, akkor nézzen be ebbe a tükörbe!

A koporsó feneke tükörrel volt kirakva. A királyné belenézett, de aztán

rémülten elkiáltotta magát. Ott látta a fiát, amint a palota kertjében a

fahuszárral játszott, – ép és erős volt, de milyen volt a szegény

kiskirály arca! Teli volt rettenetes himlőhelyekkel, a félszemét pedig

megvakította a betegség. Szánalom és iszonyat volt ránézni.

– Hát nincs ez ellen orvosság? – kérdezte kétségbeesetten a szép

királyné.

– Van, a Himlős-patikában árulják. Menjen végig a sikátoron, haladjon

mindig egyenesen, akkor odatalál. De adok az útjára egy jó tanácsot. Ha

beszél a patikussal, akkor mosolyogjon és ne mutasson félelmet. A

Himlős-patikus nem ad orvosságot a szomoru és a gyáva embereknek.

A szép királyné belépett a sikátorba, amely a pince végéből nyílott. Tíz

lépést se tett még és már vak sötétségben találta magát. A huszárt a

kebléhez szorítva, másik kezével a nyirkos falon tapogatódzva, folytatta

nehéz útját. Egyszer jobbra fordult a fal, máskor meg balra. Egyszer

fölfelé haladt az út, másszor meg lefelé. Úgy látszott, hogy a fekete

sikátor sohasem ér már véget.

[Illustration]

Végre! Piros fényt látott a messziségben. Amikor közel ért, egy

üvegajtót talált a fekete sikátorban, abból verődött ki a világosság. A

királyné halálra fáradtan nekitámaszkodott az ajtónak és benézett az

üvegen. Egy lámpafényben úszó, ósdi kis patikába látott.

Köröskörül a falon fekete polcok voltak, fiókokkal és sorba állított

fekete tégelyekkel. A mérleg-asztalnál állott a patikus és valami

orvosságot kavart. A patikus kövér fiatal ember volt. Fekete ruhát

viselt és fekete pápaszemet. Az arca olyan fehér és puffadt volt, mint a

vízbe fulladt emberé. Mialatt dolgozott, egyre kajánul vigyorgott

magában.

– Ez a Himlő-patikus! – mondotta a szép királyné.

Belépett a boltba. A patikus abba hagyta a munkát és hajlongva lejtett a

királyné elé.

– Van szerencsém jó estét kivánni, szép hölgy! Mivel lehetek

szolgálatára? – kérdezte a kezét dörzsölve.

A királynénak eszébe jutott az öreg kereskedő tanácsa és azért

mosolyogva beszélt a jókedvü patikushoz.

– Egy kis orvosságot szeretnék a fiamnak…

– Mi baja a kedves kicsikének?

– Csekélység az egész! Egy kis himlője volt, attól megvakult a félszeme

és himlőhelyes lett az arca…

– Hiszen azon nagyon könnyü segíteni! – mosolyogta a patikus.

Azzal levett a polcról egy tégelyt s abból kiemelt egy kristályüveget.

Az üvegben szivárványszínü víz volt.

– Itt az orvosság!

A szép királyné boldogan nyult az üveg után.

– Mi az ára? – kérdezte.

– Nagyon olcsón adom, szép hölgy! Annyiért, amennyibe nekem van. A fia

félszeméért a saját félszemével és minden himlőhelyért egy-egy

himlőhellyel méltóztatik fizetni. Láthatja, hogy nem nyerek a vásáron

semmit.

Az anya rémülten nézett a vidám patikusra.

– Talán drágálni méltóztatik? – kérdezte az, miközben a fekete szemüvege

gonoszul megvillant.

– Dehogy drágálom! Szivesen megfizetem! – szólott nevetve a királyné.

Anyai szivében pedig így gondolkozott: – Csak a fiam legyen szép és

boldog – mit bánom én, hogy mi lesz velem?

– Ha úgy van, akkor sziveskedjék az operációs termembe fáradni, ott

hamarosan rendbe hozzuk a dolgot!

A patikus kinyitott egy kis ajtót és udvariasan hajlongva

előrebocsájtotta a királynét. Bolthajtásos, nagy laboratóriumba léptek.

Tikkasztó meleg volt odabenn és sűrü pára vette őket körül. A homályban

eszeveszett gyorsasággal lüktető és dobogó gépek dolgoztak. A gépeket

nem lehetett látni a sűrü gőzben, csak egyes tüzes pontokat, amelyek

szédítő sebességgel forogtak körben.

– Itt gyártjuk a forró lázt! – magyarázta előzékenyen a patikus. – Ha

érdekli, szép hölgy, bevezethetem a hidegleléses kamrákba is!

– Más alkalommal szivesen megnézem, – válaszolt a királyné, – ma azonban

kissé sietős az utam…

A patikus lámpást vett a kezébe és kinyitott egy csapóajtót, majd egy

vascsigalépcsőn levezette a királynét a pincébe. A pince végében megint

csapóajtó volt.

– Ez az operációs terem! – magyarázta a gazda.

Azzal bevilágított egy nyirkos gödörbe. A gödör teli volt lomhán

nyüzsgő, fekete, óriás kigyókkal. Förtelmes csomókba fonódva hevertek

ott. Az apró szemük alattomos zöld fényben világított. Most pedig

valamennyien fölemelték a szögletes fejüket és sziszegve öltögették

ollós nyelvüket…

– Mit szól ezekhez az állatkákhoz? – kérdezte a patikus.

A szép királyné megemlékezett a vén kereskedő tanácsáról. Sem félnie,

sem szomorkodnia nem szabad.

– Nagyon szép kígyók! – rebegte halkan.

– Ha tetszenek önnek, szép asszony, akkor fáradjon le hozzájuk. Ők majd

megoperálják a félszemét és ellátják a bájos arcát a kellő

himlőhelyekkel.

A szegény anya megrettenve nézett a patikusra. Most vette csak észre,

hogy a fekete pápaszeme alatt szakasztott olyan gonosz és véres szempár

tüzel, mint a koporsót őrző fenevadé volt. De aztán megemlékezett az

iszonytató gyermekarcról, amelyet a kis koporsóban látott és elszántan

leereszkedett a gödörbe. A patikus rácsapta az ajtót, az anya pedig

lehúnyta szemét és szivéhez szoritotta a kis huszárt… Tüzes, szúrós

fájdalom nyilalt végig az arcán és a félszemén…

– Hogy van, szép hölgy? – kérdezte odafönn nyájasan a patikus.

– Jól vagyok! – rebegte mosolyogva a királyné.

– Sziveskedjék kijönni, a műtétnek vége.

A gazda vigyorogva tükröt adott a kezébe.

Hej, mi lett a világszép királynéból! Aranyhaja hófehér volt. Egyik

szeme, a drágakőnél tündöklőbb szeme megvakult. Arcát, a hajnalpír

bájában mosolygó arcát, förtelmes sebforradások rútították el. A

világszép királynéból a világ legcsúnyább asszonya lett.

A patikus most már kezébe adta az üveget a szivárványos vízzel.

– Ezzel méltóztassék megmosni a kedves fia arcát! Attól eltünik a

betegség minden nyoma.

– És a magamét is? – kérdezte szomoru mosollyal a királyné.

A gazda fölkacagott.

– Nem, szép hölgy! Önnek nem használ az orvosság. Sohasem nyerheti

többet vissza a régi arcát. Ha csak valami csoda által nem, – no de

manapság nem történnek már csodák!

– Miféle csoda által? – kérdezte a királyné.

– Visszanyerheti a régi arcát – haha! – ha valaki komolyan mondja és

hiszi, hogy ön a világ legszebb asszonya! Volt szerencsém! Ajánlom

magamat!

A királyné tudta, hogy ez lehetetlen, mert hiszen most ő volt a világ

legrútabb asszonya. A fáradtságtól vánszorogva hagyta el a

Himlő-patikát. Most már a huszár mellett az orvosságos üveget is

szorongatta a keblén. Száz lépést is alig tett még a fekete sikátorban,

amikor egy bolthajtásos kis kapuhoz ért. Áthaladt az ív alatt és ekkor

nagy fényesség áradt szemébe. A palotatér lámpái ragyogtak az éjben és a

királyi palota ott állott a tér végében.

A gárdák persze nem ismerték meg királynéjukat és nem is akarták

beereszteni a kapun. Olyan rút volt, hogy félelem és szánalom fogta el

az embereket. A királyné azonban megmutatta nekik a fahuszárt és amikor

az hetykén elkiáltotta magát, hogy hop, hop! – akkor nagy örömmel

beeresztették. – Megjött a kiskirály beszélő huszára! – kiáltották

sugárzó arccal.

A nagy lépcsőn sok virág nyílott; arany kalitkákban ott csipogtak a

kiskirály kedves énekes madarai is; a fordulóknál szép márványszobrok

ékeskedtek. Amikor a rút királyné fölvánszorgott a lépcsőn, a virágok

hervadtan lekonyúltak, mintha leforrázták volna őket, a kis madarak

holtan lehullottak, a kőképek pedig könnyezni kezdtek.

A királyné belépett a betegszobába. A fia vérvörös, sebhelyes arccal,

lázasan és eszméletlenül fetrengett ágyán. Senki sem volt mellette;

mindenki félt az irtózatos betegségtől. Az anya szeliden megcsókolta a

fia tüzes homlokát, aztán egy selyemkendőt megitatott a szivárványos

vízzel és óvatosan megmosta vele a beteg arcát. Mire levette a kendőt, a

fiu arca sima és fehér volt, akár a rózsalevél… Egy himlőhely se

látszott már rajta!

A királyné ekkor odatette a huszárt a kiskirály szívére. A gyermek

megmozdult, majd mosolyogva kinyitotta a szemét, aztán gyorsan a huszár

után kapott… A huszár megszólalt: hop, hop! – és a kiskirály tapsolni és

ujongani kezdett nagy elragadtatásában.

– Föl akarok kelni! Játszani akarok a huszárommal! – kiáltotta vígan.

És nevetve kiugrott ágyacskájából és egy ingben körültáncolta a szobát.

De aztán egyszerre megállott és elkomolyodott. Odasompolygott

édesanyjához, aki örömében könnyezve ült az ágy szélén.

– Jaj, édes mamám, mi történt veled? Hová lett a ragyogó szemed? Hová a

rózsás arcod?

A királyné szeliden megsimogatta a gyermek fejét.

– Ne törődj vele, kis fiam! Nem baj az, ha én rút vagyok is, csak te

légy szép és boldog!

A fiu szenvedélyesen odavetette magát az édesanyja keblére.

– Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz, hogy rút vagy! Te vagy a világon a

legszebb mama! Te vagy a legszebb!

És gyöngéd kézzel végigsimított a királyné fehér haján és forró

csókjaival elárasztotta arcát. És ekkor csoda történt. A gyermek csókjai

alatt egymásután eltünedeztek a sebhelyek; a királyné arca rózsás és

tündöklő lett; a megvakult szép szeme megint fölragyogott; a haja

színaranyként fénylett. Megint ő volt a világ legszebb asszonya. A

palotában és a kertben ekkor mindenütt nyilni kezdtek a virágok, dalolni

a madarak, a kőszobrok pedig elmosolyodtak.

[Illustration]

_Kondor a csavargó_

[Illustration]

[Illustration]

Sok, sok esztendővel ezelőtt Székelyországban utazgattam. Ahol csak

tehettem, ott gyalog róttam az országútat, mert arrafelé szép hegyek és

nagy erdők vannak. Amint egyszer mendegéltem a rengetegben, egy embert

pillantottam meg, aki egyedül heverészett egy öreg bükkfa tövében.

Afféle országjáró csavargónak látszott, a ruhája legalább csupa folt meg

rongy volt, a csizmája orrán kilátszott a lábujja, a süvege pedig lyukas

volt, akár a szita.

Amint közel értem, a csavargó fölkelt és megszólított:

– Engedelmet kérek, – mondta, – nem tetszett az úton az én hintómmal

találkozni? Négy szürke van eléje fogva, a bakon ezüst-zsinóros huszár

ül.

A gondolat, hogy ennek az ágról szakadtnak hintója meg huszárja legyen,

furcsának tetszett előttem. A nevetésem azonban nem ejtette zavarba,

komoly ábrázattal folytatta:

– Nem is képzeli, tekintetes uram, hogy milyen megbízhatatlanok a mai

cselédek! Egy percre szállottam csak le a fogatomról, hogy gyalogsétát

tegyek az erdőmben, – mert ez az erdő az enyém! – és a kötnivaló kocsis

máris eltévesztette az útat. Most már igazán nem tudom, hogyan jutok

haza a kastélyomba. Pedig sürgősen haza kell mennem, mert vendégeket

várok, egypár herceg, meg egy tucat gróf jön hozzám a vármegyéből.

A csavargó meg sem várta, míg magamhoz térek nagy csodálkozásomból,

hanem szeretetreméltó mosollyal kérdezte:

– Tekintetes uram, nem tudna nekem ezer koronát váltani? Nekem ugyanis

megvan az a rossz szokásom, hogy kisebb pénzt sohasem hordok magamnál.

– Nem szolgálhatok, – válaszoltam.

– Akkor talán kölcsön adhatna harminc fillért, hogy felülhessek

valamelyik parasztszekérre. A hopmesterem holnap majd visszaviszi a

pénzt. Ha megengedi, egy kis emléket is küldök vele, talán egy aranyórát

vagy egy gyémántgyűrűt.

Ekkor már elvesztettem a türelmemet.

– Hallja, atyafi, miért hazudozik ilyen pogány módon? – rivaltam reá.

A csavargó meglepetten nézett a szemembe.

– Ejnye, hát a tekintetes úr is azt hiszi, hogy én hazug ember vagyok? –

kérdezte.

– Igenis, azt hiszem!

A rongyos ember ekkor nagyon elszomorodott.

– Ez Csipercs néni átka, – mondta tompa hangon. – Csipercs néni

megjövendölte, hogy senki sem fog nekem hinni és a jóslata

beteljesedett.

– Ki az a Csipercs néni? – kérdeztem.

– Hosszú történet az, uram, nekem pedig sietős az útam, a hercegek és

grófok régóta várnak a palotámban.

– Hadd várjanak még! Mondja el Csipercs néni történetét és akkor

megkapja a harminc fillért.

A csavargó tagadólag rázta a fejét.

– Nagyon fájdalmas emlékek ezek, tekintetes uram, és egy koronán alul

nem mondhatom el.

Mivel szeretem a furcsa históriákat, megigértem neki a koronát és ő

elmondta Csipercs néni történetét. Én pedig úgy mondom el nektek,

gyerekek, ahogyan tőle hallottam.

*

– Az én nevem Kondor, – kezdte elbeszélését a csavargó. – Tanult

mázolósegéd vagyok. Meg kell vallanom, hogy a mesterségemet sohasem

kedveltem, mivel nagyon kényes orrom van és nem bírom el az olajfesték

szagát. Nem is törtem magamat soha a munkával, inkább az ország útját

róttam és abból éltem, amit jószívü emberek juttattak nekem. Az irigyeim

ezért munkakerülő csavargónak szoktak nevezni, de én néma megvetéssel

sujtom őket.

Tavaly nyáron nagyon különös kalandom volt éppen ezen a szent helyen.

Rám esteledett az erdőben, én itt aludtam az öreg bükkfa alatt, midőn

éjféltájban hangos dudaszó vert föl álmomból. Körülnéztem a holdfényben,

de muzsikust nem láttam, a zene úgy hangzott, mintha a nagy bükkfa

koronája dudálna. Később egy oláhformáju vén asszonyt vettem észre, aki

táncolva keringett a tisztáson és hozzá úgy énekelt, mint a vadpáva a

havason. Az anyóka száz esztendősnek is látszott, olyan hajlott volt,

mint a sarló, az arca pedig ráncos volt, akár a cserfa kérge. Olyan

nevetségesnek találtam a dolgot, hogy hangosan elkacagtam magamat. A

következő pillanatban azonban már elmult a nevethetnékem, mert a banya

elémbe pördült és oláh nyelven így szólt hozzám:

[Illustration]

– Gyere fiacskám, táncolj velem!

Úgy megszeppentem a zöld tűzben égő szemétől, hogy nem mertem vele

ellenkezni. A vén asszony két keze vaskampóként akaszkodott belém,

azután száguldozni kezdett velem, mint a megvadult paripa. Olykor

fölragadt a levegőbe és embermagasságu bokrokon ugratott át. A

lélegzetem elfulladt, a lábam roskadozott, de a szörnyü vénasszony

mégsem hagyta abba. A mulatság csak akkor ért véget, mikor már pirkadni

kezdett az ég alja. Ekkor így szólt hozzám:

– Köszönöm neked, fiacskám, hogy engem, szegény öregasszonyt, ilyen

derekasan megtáncoltattál. Jó tettért jót várj! Én Csipercs néni vagyok

és bűvös hatalommal ajándékozlak meg. Bármit és bármekkorát fogsz is

hazudni az embereknek, ők mindent el fognak neked hinni. Ha okosan fogsz

hazudni, akkor sokra viheted még a világon. Őrizkedjél azonban az

igazmondástól. Mert ha csak egyszer, ha csak tévedésből is igazat

mondasz, akkor átok alá esel és soha senki nem fog neked többet hinni.

Igy szólt Csipercs néni. Azzal az arca elé kapta a katrincáját és úgy

eltűnt a szemem elől, mint a hajnali pára.

*

Mikor Kondor, a csavargó, idáig jutott elbeszélésével, hosszabb szünetet

tartott, majd így szólt hozzám:

– Tekintetes uram, egy koronáért már eleget beszéltem. Ha többet is akar

még hallani, akkor meg kell toldania a béremet még egy koronával.

– Azt nem fogom tenni, – mondtam, – hanem ragaszkodom eredeti alkunkhoz.

Ha nem folytatja elbeszélését, akkor egyáltalában nem kap semmit. Mivel

azonban a története nem egészen érdektelen, fölajánlok külön

jutalomképpen egy szivart.

Kondor nem válaszolt, a szivart azonban elfogadta. Miután rágyújtott,

tovább folytatta elbeszélését. Úgy vettem észre, hogy most már

kedvetlenül beszél, rövidebbre fogja a szót, alkalmasint meg akart

büntetni azért, hogy megtagadtam tőle a második koronát.

*

– Másnap reggel, – folytatta a csavargó, – már meggyőződtem róla, hogy

Csipercs néni valóban nagyszerü ajándékot adott nekem. Befordultam egy

útszéli korcsmába, ott kedvem szerint ettem-ittam, mikor pedig fizetésre

került a sor, egy darab kenyérhéjat tettem a korcsmáros elé és azt

mondtam, hogy váltsa föl ezt a százas bankót. A korcsmáros elhitte, hogy

a kenyérhéj pénz és kiadta, ami visszajárt belőle. Ezentúl gyöngy dolgom

volt. Ha pénzre volt szükségem, még kenyérhéj után sem kellett néznem, a

kavicsot, meg a falevelet is elfogadták annyiba, amennyiért kínáltam.

[Illustration]

Ha eszem lett volna, akkor elmentem volna Kolozsvárra grófnak, de engem

ösztökélt a székely vérem, hogy jó volna ellátogatni Oláhországba. Ki is

mentem és hogy illő fogadásban legyen részem, mindenütt azt híreszteltem

magamról, hogy a muszka császár fia vagyok. Az emberek el is hitték a

hazugságomat és Bukarest városában maga a felséges király fogadott és a

tulajdon hintóján vitt a palotájába.

A királyi palotában igen jó dolgom volt, borral mosdottam, kolbásszal

törülköztem, ha nem volt egyéb dolgom, akkor a király szépséges leánya,

Flóra hercegnő társaságában mulatoztam. Meg kell mondanom, hogy Flóra

hercegnő akkor is megtetszett volna nekem, ha nem királyleány, hanem

libapásztor, olyan csoda-kedves, finom és rózsás volt, olyan szelid és

vidám.

[Illustration]

Két hétig se mulattam Bukarestben, mikor nagy szomorúság borult a

felséges oláh király fejére. Az történt ugyanis, hogy a török betört az

országba.

– Oda se neki, felséges uram, – vígasztalgattam a királyt, – majd

elbánok én a pogánnyal!

A király rögtön elhitte és nagyon megkönnyebbült. Másnap kimentem az

ellenség elé. Egymagamban mentem, gyalogszerrel, éppen csak a jó

fütykösömet vittem magammal. Az egész török sereget hadirendbe sorakozva

találtam. Mikor már elég közel voltam hozzájuk, fölmásztam egy

dombtetőre, tölcsért csináltam a két tenyeremből és ily szavakat

ordítottam feléjük:

– Szaladj pogány, mert akit öt perc mulva még itt érek, annak szíjat

hasítok a hátából!

A pogányság elhitte, amit mondtam és esze nélkül megfutamodott. A török

huszárok a lovuk sörényére hajolva vágtattak, a pattantyúsok

cserbehagyták minden ágyujokat, a bakák meg eldobálták puskájokat és úgy

szaladtak, mint a nyulak.

Bukarestben persze nagy volt az öröm. Még az este megkértem a szépséges

Flóra kezét és a derék király ríva adta ránk áldását. Egy hét mulva

megtartottuk az esküvőt. Hatlovas aranyhintóban mentem a templomba,

koronát viseltem a fejemen és skárlátpalástot a vállamon. A nép ujjongva

dobálta a levegőbe a süvegét. Tizenkét nagyszakállu püspök fogadott a

templom kapujában.

De aztán megtörtént a nagy baj. Az eskető pópa azt kérdezte tőlem, hogy

szeretem-e Flórát.

– Szeretem! – válaszoltam hangos szóval.

Ez volt a baj, mert igaz volt: nagyon szerettem a mátkámat. Igazat

mondtam és ekkor beteljesedett Csipercs néne átka, senki sem hitt nekem

többet. Az első, aki ellenem fordult, a szépséges Flóra volt.

– Nem szeret, hazudik! – kiáltozta és sírva szakította ki kezét az

enyimből.

És ekkor megszólalt valami székelyföldi ember, aki a templom hátteréből

nézte a parádét.

– Hiszen ez nem is az orosz császár fia, hanem Kondor, a mázoló! –

kurjantotta.

A király arca olyan vörös lett, mint a paprika. Mindjárt galléron

fogott.

– Te akarod feleségül venni a leányomat? Hiszen most is érzik rajtad az

olajfesték szaga!

Ami azután történt, azt nem is érdemes elmondani. Leszedték rólam a

koronát, meg a palástot, megkoppasztottak, mint a baromfit, kidobtak,

elkergettek. Csoda véletlen, hogy megmenthettem az életemet.

*

– Most már ismeri az én gyászos történetemet, – szólt Kondor sóhajtva. –

Az átok még egyre sújt, senki sem hiszi el nekem, hogy vőlegénye voltam

az oláh király leányának és fogadni mernék, hogy a tekintetes úr sem

hiszi el. Pedig úgy történt, ahogyan mondtam.

Megadtam Kondornak a kialkudott koronát.

– Mit művel itt egyedül az erdőben? – kérdeztem tőle búcsúzóul.

– Csipercs nénét lesem, – válaszolt a csavargó. – Ma holdtölte van és

megeshetnék, hogy a néninek megint táncos kedve kerekedik.

Hogy találkozott-e Kondor még egyszer Csipercs nénivel, azt már nem

tudom megmondani, mivel azóta sem jártam Székelyországban és nem is

láttam többet a csavargót.

_Rarámi királyné_

[Illustration]

[Illustration]

Egy alföldi kis városban élt egyszer egy öreg költő. Fehérhaju, szelid

arcu, csöndes aggastyán volt. Az emberek nem igen törődtek vele, de a

gyerekek szerették, mert szép meséket tudott nekik mondani.

A költő a város végében, egy ócska kis házban lakott. Az ócska ház arról

is nevezetes volt, hogy a kéményén gólyafészek volt. Esztendők óta

minden tavasszal ugyanaz a gólyapár szállott a háztetőre. Az öreg költő

már ismerte a madarait és szivesen köszöntötte őket. Első dolguk volt,

ha megérkeztek távoli útjukról, hogy szépen kitatarozták a fészküket,

amelyet a téli viharok olykor erősen megtépáztak. Nyáron át aztán a

gólyahim nagy buzgalommal kigyóra-békára vadászgatott a közeli réten, a

gólyáné pedig kiköltötte tojásait és fölnevelte fiait. Nyár végén,

amikor már hideg szél borzolgatta a tollas ruhájukat, szárnyra

kerekedett az egész madárcsalád és elszállott távoli telelő helyére.

Nyár elején történt egyszer, hogy hirtelen forgószél támadt és lesodorta

a kéményről a gólyafészket. A két kis gólyafiókát is, amely a fészekben

ült, levetette a ház udvarára. Nagy szerencse volt még, hogy egy rakás

friss szénára pottyantak, így aztán az ijedtségen kívül nem esett

nagyobb bajuk.

Az öreg költő gyöngéd kézzel fölszedte a gólyafiókákat. Mikorra pedig a

szélvész elmult, nagy munkába fogott. Egy hosszu létrán fölmászott a

kéményre és erős vaskampókkal ócska kocsikereket szögezett a kémény

tetejére. Aztán fölvitte a megcibált fészket és dróttal rákötözte a

kerékre. Most már oly szilárdan állott, hogy szélvész legyen, amely le

tudja onnan söpörni. Miután elkészült a munkájával, a két kis gólyát

megint beültette a fészekbe, maga pedig leszállott az udvarra, pipára

gyujtott és leste, hogy mit csinálnak majd az öreg madarak.

Azok haragos kelepeléssel röpdöstek a ház körül. Később óvatosan

letelepedtek a tetőre, jó messzi a kéménytől és bizalmatlanul

szemlélgették a megfoltozott fészket. Végül azonban mégis csak

megértették, hogy az öreg költő munkája az ő javukra szolgál és akkor

elfoglalták megint a fészküket. Itt-ott még javítgattak valamit rajta és

amikor elkészültek a munkájukkal, nem volt a határban gólyapár, amelynek

olyan pompás fészke lett volna, mint nekik.

Jó idő telt el a nevezetes zivatar óta. Egy verőfényes vasárnapi délután

az öreg költő egyedül volt otthon. A gazdasszony elment a templomba,

vecsernyét hallgatni; a gólyafészek is üres volt, mivel a fiatalok már

akkor szárnyra keltek és az anyjuk kivitte őket a rétre, békát fogni.

Még a Sajó kutya is átment látogatóba a szomszédék Sobrijához. Az öreg

úr megöntözte a virágait, aztán kiült az udvarra és elnézte a fehér

pillangókat, amelyek a nedves virágágyak körül röpködtek. Egyszerre csak

azon vette észre magát, hogy a gólyahim ott sétálgat az udvaron, vagy

tíz lépésnyire tőle. A költő ezen elcsudálkozott, mert a gólyái

egyébként soha sem szoktak az udvarra ereszkedni. A madár peckes

léptekkel, a nyakát méltóságosan meg-megbillentve, közeledett az öreg

úrhoz. Amikor már csak egy lépésnyire volt tőle, megállott és a fekete

szemével komolyan tekintett rá. Egyszerre aztán meg is szólalt. Halk,

kemény és furcsán recsegő hangon mondotta:

– Holnapután útra kelünk!

– Ejnye, – kiáltotta meglepetten a költő, – hát te emberi nyelven is

tudsz?

A madár nem válaszolt erre a kérdésre. Csak billegette a nyakát, majd

újból megszólalt:

– Jót tettél velem, kedves házigazdám és megóvtad a két fiam életét. Én

csak szegény madár vagyok, nem is jutalmazhatlak meg semmivel. De

legalább hadd köszönöm meg a jóságodat.

– Szivesen tettem! – válaszolt a költő.

És mivel igen szerény ember volt és nem szerette, ha valaki hálálkodik

neki, sietve másra terelte a szót.

– Holnapután már elhagytok engem? Igazán sajnálom! Reménylem, hogy jövő

tavasszal megint az én kéményemre szálltok?

– Ha szerencsésen átvergődünk a tengeren, akkor minden bizonnyal ide

telepszünk megint. Hiszen kedvesebb fészket keresve se találhatnánk.

– És hol van tulajdonképpen a ti téli szállástok? – kérdezte a költő.

– Nagyon messzire! – mondotta a madár. – Ha útra kelünk, akkor nagy

seregbe szoktunk verődni, mi magyar gólyák. Innen elröpülünk

Horvátország fölött, a Karszthegy felé. Az rettenetes puszta

sziklahegység, ahol a sok szürke kő között alig terem meg egypár

nyomorék fa. Amint túl vagyunk a Karszton, beláthatatlan ezüstlap ragyog

alattunk a napfényben: az Adriai tenger. Magasan szoktunk szállani,

magasabban, mint a felhők. Ha letekintünk a tengerre, a nagy

vitorláshajók csak akkorák, mint egy parányi fehér pillangó, a hatalmas

gőzhajók füstfellege pedig fekete hernyóként kúszik a vizen. Jobbra az

útirányunktól esik a virágos Olaszország. A szél onnan egészen

illatfelhőket sodor föl hozzánk. Később a görög szigetek fölött vezet el

útunk. Azok oly sűrü rajokban feketélnek a ragyogó víztükrön, mint fürdő

bölénygulya. Oszlopos márványtemplomok romjai vannak rajtuk. A

legnagyobbik közülök Kréta szigete. Azon túl már nem látunk se szigetet,

se szárazföldet, hanem ameddig csak elér a tekintetünk, mindenütt a

véghetetlen tenger hullámai morajlanak. Éjjel-nappal kell repülnünk és

jaj annak, akit elhagy az ereje; lezuhan a tengerbe és a társai nem

segíthetnek rajta. Hosszu repülés után végre messzire lenn, délen,

fekete vonal látszik a tenger láthatárán. Ekkor diadalmasan kelepelni

kezd az egész gólyasereg, mert tudják, hogy közel már az afrikai

partvidék. A távolból látni a karcsu pálmafákat, amint a szélben

ringatják csipkés koronájukat. Hatalmas folyam szakad ott a tengerbe: a

Nilus. Két partján terül el Egyiptom. Ott aztán pihenőt tartunk. Némely

gólyacsaládnak a parti falvakban van a téli szállása, azok kiválnak a

seregből. Mi többiek azonban folytatjuk utunkat dél felé. Városok és

falvak maradnak el alattunk. A sárga folyón lassu vitorlás gályák

vonulnak. Elmaradnak alattunk a piramisok is, amelyek évezredek óta

hirdetik a fáraók hajdani hatalmát. Aztán elérjük a nagy sivatagot.

Lassu méltósággal haladó tevekaravánokat látunk és fehérruhás embereket,

akik karcsú paripákon lovagolnak. Itt is, ott is kiválik a gólyaseregből

egy-egy csapat és megtelepszik egy-egy faluban. Mi többiek azonban a

nagy őserdő felé röpülünk. Olyan nagy az erdő, hogy gyalogos ember

hetekig, sőt hónapokig is elbolyonghat a nyirkos homályban, mielőtt

tisztásra érne. Arra már csak fekete emberek laknak. Egy részük

emberevő. A nagy erdőn is túl, a hatalmas Ahuri folyam partján van a mi

téli szállásunk. Az én fészkem pedig Rarami királyné kertjében van…

A madár elhallgatott. Az emberi beszéd mégis csak szokatlan volt neki és

fárasztotta. Az öreg költő pedig növekedő csodálkozással hallgatta. Az a

gyanuja is támadt, hogy mindez talán nem is valóság, hanem csak bolondos

álom. A nap azonban melegen sütött, a távolból a vasárnapi harangok halk

zenéje hallatszott, a virágok erősen illatoztak az udvaron és a gólya

ott állott közvetlenül mellette. Tehát még sem lehetett álom.

– Rarami királyné feketebőrü hölgy? – kérdezte a költő.

A gólya a fejét rázta.

– Az Ahuri folyam körül harminc napi járó földre csupa koromfekete néger

lakik, csak a király és a királyné arca fehér.

– Hogyan lehetséges az? – kérdezte a költő.

A gólya készségesen válaszolt a kérdésre.

– Sok, sok esztendővel ezelőtt egy fehér ember vetődött a négerek közé.

Vele volt a kis fia is. Bölcs, istenfélő és igazságos ember volt. A

négerek megszerették és megválasztották királyuknak. Amikor a király

meghalt, a feketék a fiát ültették a trónra. Kikötötték azonban, hogy a

fiatal király válasszon minél előbb feleséget. Az ifju király nem akart

fekete asszonyt venni. Fehér asszonyt pedig még sohasem láttak abban az

országban. Ekkor egy csodálatos esemény folytán összetalálkozott a fehér

Raramival és ma ő az Ahuri-négerek királynéja.

– Miféle csodálatos eseményről beszélsz? – kérdezte kíváncsian a költő.

– Ha tudni akarod, elmondom, – szólott a gólya.

Elmondotta a költőnek Rarami történetét.

_A gólya elbeszélése._

Tíz vagy tizenkét esztendővel ezelőtt történt, hogy egy csónak siklott

végig az Ahuri vizén. A csónakot két fekete ember hajtotta gyors

evezőcsapásokkal. Az orrukba fűzött rézkarika és a hegyesre reszelt

szemfoguk után meg lehetett ismerni, hogy a nyámnyámnégerek emberevő

törzséből valók. A két emberevőnek igen jó kedve volt, mert kitünő

vásárt csaptak aznap. A vavai vásáron egy fehér kisleányt vettek néhány

üvegkalárisért. A kisleányt holmi rabló négerek ragadták el a távoli

partvidéken és hozták vásárra. A gyermek szepegve lapult meg a csónak

fenekén. Annyira félt, hogy pisszenni sem mert; csak némán nézte a két

vadembert. Azok meg éppen ő róla beszélgettek.

– Holnap levágjuk és nagy lakomát csapunk, – mondotta az egyik.

– Banaán-lében megfőzve fogjuk föltálalni a fehér gyermeket, –

vélekedett a másik.

Az első néger azonban nem szerette a főtt ételt, különösen a

banaán-levesben főttet nem. Azt mondotta:

– Inkább szép ropogósra süssük!

A leány persze nem is sejtette, hogy miről van szó. Ő nem értette a

nyámnyám-nyelvet.

A két fekete sehogy sem tudott megegyezni abban, hogy megsüssék-e,

megfőzzék-e prédájukat. Úgy belehevültek a vitába, hogy abba hagyták az

evezést és ordító hangon támadtak egymásra. Az egyik fölkapta az

evezőjét és megütötte vele a társát. Az se volt rest és dühösen

nekiugrott a cimborája torkának. Birkózni kezdtek és végül egyensúlyukat

vesztve, mindketten kifordultak a csónakból és belezuhantak a folyamba.

Az Ahuri vize arrafelé hemzseg a sok krokodiltól. Két hatalmas hüllő

éppen arra halászgatott; azok még estükben elkapták a két négert. A

krokodilok bizony nem sokat törték a fejüket, hogy sütve vagy főzve

egyék-e meg a prédájukat, hanem tüstént fölfalták a két feketét, amúgy

nyersen.

A gazdátlan csónak, amelyben a fehér gyermek ült, most már a hullámok

kényére hagyatva, usztatott le a zúgó folyón. Mi történt tovább a kis

leánnyal? Elmondom. A csónak magától partot ért. A folyam közepén levő

kis pálmás szigeten feneklett meg. A leány kimászott a ladikból, amely

aztán a terhétől megszabadultan, újból belekerült az árba és tovább

usztatott. A fehér gyermek most már egyedül volt a szigeten.

A kis szigetet a túlparton lakó emberevők úgy nevezték, hogy a

krokodilok szigete. A vízbe hajló datolyapálmák alatt, a meleg homokban

taposott fészkekben, százszámra tanyáztak a páncélos bőrü, örökké éhes,

óriási vizi szörnyetegek. A négerek nem is mertek csónakjaikkal kikötni

ezen a szigeten. De nemcsak krokodilok, hanem megszámlálhatatlan

papagályrajok is fészkeltek itt. Napközben, amikor nyomasztó volt a

hőség, ezerszámra bóbiskoltak a tarka madarak a pálmafák ágain,

hajnalban és alkonyatkor pedig siketítő rikácsolással vonultak a távoli

rizsföldek felé.

[Illustration]

A kisleány datolyát szedett magának és vizet ivott a folyamból. Aztán a

víz partján, a puha homokban fészket talált, amelyben hét kis krokodil

feküdt. Az állatok nagyon megtetszettek neki és közéjük telepedve,

játszani kezdett velük. A kis szörnyetegek játékközben a keze után

kapkodtak csattogó fogaikkal, a leány azonban tréfára vette a dolgot és

megintette őket, hogy viselkedjenek illedelmesen. Játékközben elfáradt

és elálmosodott. Egy krokodilkölyökkel a karjai között hamarosan el is

szenderedett. Alig hogy elaludt, már megzúgott a folyam és óriási

szörnyeteg bukkant ki a vízből. A kis krokodilok anyja volt, aki most

tért vissza reggeli halászkirándulásáról. Kimászott a vizből, otromba

léptekkel odavánszorgott a fészekhez és ugyancsak meresztette a két

szemét, amikor kölykei társaságában ott találta a kis vendéget. A

krokodilmama néhányszor körüljárta és körülszimatolta a fészket, majd

maga is odaheveredett a kicsinyek mellé és hatalmas, pikkelyes farkával

körülfogta az egész tanyát. A kisleány ugyancsak megszeppent, amikor

később fölébredt. Egy kicsit el is pityeredett félelmében. De mivel úgy

tapasztalta, hogy a krokodilmama nem mutat vele szemben ellenséges

szándékot, félénk hízelgéssel kinyujtotta a kezecskéjét és megsimogatta

a szörnyeteg ráncos pofáját. A krokodil ekkor kitátotta kapunyi száját,

amelyben akkora fogak meredeztek, mint a konyhakés pengéje és sistergő

sziszegést hallatott, ami a krokodilnál a jókedv jele.

E naptól fogva a gyermek befogadott lakója lett a szigetnek. Nemcsak a

krokodilmama, hanem a többi krokodil is megszokta és megbarátkozott

vele. Mivel okos gyermek létére úgy vélekedett, hogy hálásnak illik

lennie a vendégszeretetért és oltalomért, amelyben része volt, rajta

volt, hogy hasznossá tegye magát a tanyán. Mialatt az öregek künn jártak

halászgatva a folyón, ő gondjába vette a honmaradt kicsinyeket. Dolga

bizony elég akadt. A verekedőket szét kellett választania, a

rendetlenkedőket meg kellett intenie. Volt a szigeten néhány árva kis

krokodil is, azokról neki kellett gondoskodnia. Napközben rendesen egy

buksi kis kedvencével a karján járkált a fészkek között. Ha valaki

láthatta volna a kisleányt, azt hitte volna, hogy egy krokodil-óvoda

tanitónője. De nemcsak a kölyköknek, az öregeknek is tudott a kedvükre

járni. Van a krokodilnak egy gonosz kis ellensége, a pióca, amely a

foginyére tapad. A hatalmas állat nem tud szabadulni tőle. Ha valamelyik

krokodilnak pióca volt a szájában, odavánszorgott a kisleányhoz és

feléje tátotta irtóztató száját, a leány pedig félelem nélkül belenyúlt

a kezével és megszabadította az állatot kellemetlen ellenségtől. A

szigeten lakó papagályok is hamar észrevették, hogy a gyermek

jóbarátsággal viselkedik irántuk és pajtásává szegődtek. Alkonyatkor, ha

a kisleány a parton ült, százszámra köréje telepedtek a madarak és a

homok olyan lett körülötte, mintha tarka nagy virágok tömege lepné el és

feje fölött a bokrok és fák is kivirultak a ragyogó tollu állatoktól.

[Illustration]

A folyam két partján lakó emberevő négerek csakhamar tudomást vettek a

szigeten lakó fehér gyermekről. Holdvilágos éjszakákon néha meglesték a

távolból. Látták, amint a szörnyetegekkel játszadozik. Azt is látták,

hogy olykor egy-egy nagy krokodil hátán lovagolva keresztül usztat a

folyón. A feketék ezért szellemnek tartották a gyermeket és elnevezték

Raraminak, ami a nyámnyámok nyelvén azt jelenti, hogy a krokodilok

királynője. Rarami később nekibátorodva, megjelent a szárazföldön is.

Egyik négylábu barátja nyakába kapaszkodva, átuszott a folyamon és

virágot meg gyümölcsöt szedett a tulsó parton. Néhány vakmerő néger el

is határozta, hogy hatalmába keríti a krokodilok királynőjét.

Holdvilágos éjjel meglesték és amikor Rarami a parti bokrok alatt

üldögélve dudolgatott, megrohanták, hogy foglyul ejtsék. A merénylet

azonban nem sikerült. Rarami rémült kiáltására két hatalmas krokodil

bukkant ki a vízből és csattogó fogakkal vetette magát az emberevők elé.

Azok úgy megijedtek, hogy eszük nélkül eliramodtak és hajnalig meg sem

állottak. Ettől fogva senki sem merte többet üldözni Raramit.

Esztendők multak el így. Hogy mennyi, azt a fehér leány nem tudta, mivel

nem olvasta meg őket. Azon a vidéken különben sincsen tél és a fák egész

esztendőben termik édes gyümölcsüket. Rarami ruhácskája régen leszakadt

a testéről és hogy megvédje magát a nap heve ellenében,

papagálytollakból, amelyeket a fák alatt szedett össze, köntöst

készített magának. A ruhája tarkán tündöklött, az ember óriás

papagálynak is nézhette volna. Mivel sohasem beszélt emberekkel, el is

felejtette a beszédet. Csak a reggeli és esti imádságát mondotta el

minden nap, úgy, ahogyan valamikor az édesanyjától tanulta.

Egyszer aztán, amikor már sok esztendeig lakott a szigeten, nagyon

különös dolog történt. Egy izzó nyári napon, amikor a szigeten minden

krokodil aludt és a madarak is tikkadtan lapultak meg a pálmák

árnyékában, délibáb jelent meg az égboltozaton. Az ilyen tünemény nem

ritka azon a vidéken. A kép azonban, amelyet Rarami ezúttal látott,

meglepte és elragadta. A délibáb egy aranykupolás palotát mutatott. A

palota karcsu pálmák között, víz partján állott. A palota kapujától

széles lépcső vezetett le a víz tükréhez. A lépcsőn egy ifju ült. Az

ifju arca fehér volt. Rarami magánkívül volt nagy örömében. Olyan régóta

nem látott már fehér embert, hogy azt hihette, az egész világot csupa

fekete ember lakja. A feketéktől félt, mivel tudta, hogy vérengző

emberevők. Most végre fehér embert látott! Az ifjúnak azonkivül oly

nemes, szelid és bánatos arca volt, hogy Rarami egyszerre nagy testvéri

szeretetet érzett iránta. Egy ösztönszerü mozdulattal az ég alján rengő

látomány felé nyujtotta karjait. Az ifju fölemelte bánatos arcát és

akkor ő is megpillantotta a leányt. Öröm és meglepetés ragyogott a

vonásain.

Egy pillanatig összenéztek, a parton ülő leány és az égen tündöklő ifju,

mintha örökre emlékükbe akarnák vésni egymás kedves vonásait, aztán

elhalványodott a kép, majd végleg eltünt a délibáb és a leány csak

ezüstszínü ködfoszlányt látott a napfényben lángoló láthatár fölött.

E naptól fogva a krokodilok királynője boldogtalannak érezte magát.

Tudatára ébredt nagy elhagyatottságának. Álmaiban és ébren mindig csak a

fehér ifjura gondolt. A krokodilok és a madarak csodálkozva

tapasztalták, hogy barátnőjüket elhagyta a régi játékos kedve. Rarami

órákon át mozdulatlanul ül a parton, epedve nézi a távoli eget és olykor

ragyogó harmatcseppek gördülnek végig arcán.

Forró nyár volt és a délibáb majd mindennap űzte csalóka játékait.

Pálmás ligeteken, tengeren járó hatalmas gályákat, sivatagban vonuló

karavánokat mutatott Raraminak, az aranykupolás palotát és a fehér ifjut

azonban nem mutatta neki többet. Amikor megeredt az őszi eső, végleg

eltünt a délibáb és vele Rarami szivéből a remény is, hogy

viszontláthassa a fehér ifjut. A szigetlakó állatok észrevették, hogy

Rarami reggeltől estig siránkozva bolyong a ligetben. Talán sajnálták is

barátnőjüket, de segíteni bizony nem tudtak rajta.

Az őszi esőre hónapokig tartó nagy szárazság következett és a folyam

partján lakó emberevők ekkor végrehajtották egy régi gonosz tervüket és

fölgyujtották a sziget erdejét. Éjnek idején titokban kikötöttek a

sziget csúcsán és üszköt vetettek a száraz harasztba. Régen készültek

már arra, hogy kifüstöljék birodalmukból a krokodilokat királynőjükkel

egyetemben. Rettenetes tűzvész támadt a folyam közepén. A megrémült

madarak gyászos rikácsolással keringtek egész éjjel a tűztől piros égen,

Rarami pedig, hogy meg ne égjen, a krokodilokkal a vízbe menekült.

Hajnalra elaludt ugyan a tűz, de a sziget viruló paradicsoma kormos

pusztasággá változott. Rarami ekkor elhatározta, hogy elhagyja

barátaival a szomoru helyet és új hazát keres magának a folyam mentén.

Még aznap útra is kelt, összes négylábu és szárnyas alattvalóival

egyetemben. Egy óriás lotoszlevélen állva úsztatott le a folyón. Hosszu

vizi indából kantárt készített és azt négy hatalmas krokodil nyakára

fűzte. Ő maga egy kákabuzogányt tartott a kezében és azzal terelgette a

hámosokat. Sok száz krokodil kisérte útján. Elől, a sereg élén,

rettenetes fogu, tapasztalt öregek hasították a habokat. A fiatalság

Rarami körül nyüzsgött. Az úszó karavánt széles csatárláncban

sereghajtók követték. A papagályok sűrü rajokban szállva kisérték

barátnőjüket. Hol előre cikáztak, hol meg visszakanyarodtak, Rarami feje

körül keringve vagy a vizet érintve nyílsebes röptükben.

A merre a krokodilok királynője elvonult, az emberevő feketéket

mindenütt halálos félelem fogta el. Akik ladikon ültek, azok eszük

nélkül siettek partnak. Azt hitték, hogy elkövetkezett a világ vége. A

pogány papok üvöltő énekszóval hívták segítségül a bálványaikat;

hatalmas rézüstöket verve és tülkölve, pokoli lármát műveltek.

Nyolc napon és nyolc éjjelen át tartott az utazás. Ekkor csöndesebb

vidékre értek a kivándorlók. A parton nagy csapatokban állottak ugyan az

emberek, de ezek már nem üvöltöztek a különös utas-társaság láttára,

hanem keresztet vetettek magukra. Ezek a parti lakók is négerek voltak,

de fehér köntösben jártak, szépen épített házakban laktak és a házaik

körül viruló kertek és vetések terültek el.

A folyam kanyarodásánál, karcsu pálmafák között, aranykupolás palota

bukkant elő. Rarami szíve egyszerre viharosan megdobbant: megismerte

ugyanazt a palotát, amelyet egyszer a délibáb mutatott neki. Megismerte

a vízre vezető széles kőlépcsőt is, amelyen egykor a fehér ifju ült. A

lépcső azonban most üres volt. Rarami ekkor a kákabuzogányával a lépcső

felé terelte úszó fogatát.

Mialatt a krokodilok királynéja a palota felé közeledett, benn a nagy

teremben éppen nagy tanácskozás folyt. Varega, az ifju fehér király

tanácskozott ott országa fekete bölcseivel.

– Uram, – mondotta egyik őszhaju főnök, – néped óhaja, hogy ültess

királynét a trónusodra. Szivesen látná a nép, ha fehérarcu úrnőt adnál

neki, de mivel nincs a birodalmadban rajtad kivül egyetlen fehérarcu

ember sem, végül mégis csak meg kell békülnöd a gondolattal, hogy fekete

leányt végy feleségül.

Az ifju király búsan csóválta a fejét.

– Soha sem fogom megtenni! – mondotta határozott hangon. – Csak egy nő

van a világon, akit királynőmmé tennék. Ő azonban messzi van tőlem.

– És ki az a nő? – kérdezték többen.

– Nem tudom a nevét, – válaszolt Varega. – Mindössze egyszer láttam

csak. A délibáb mutatta nekem. Egy folyó partján ült, krokodilok

heverésztek a lábánál és madarak ültek a vállán. Ő a legszebb nő a

világon. És bizonyára a legjobb is, mivel meg tudja hódítani az oktalan

állatok szívét.

A bölcsek aggódva tekintettek össze, amikor meghallották királyuk

különös szavait.

– Haj, uram, – szólott aztán közülök a legmerészebb, – a néped érdekében

könyörgünk, hogy felejtsed el szerencsétlen rögeszmédet! Veled a délibáb

űzte csalfa játékát. A délibáb képei a levegő és a napfény hazug

szülöttei.

Az ifju király azonban hajthatatlan maradt.

– Én tudom, hogy a krokodilok királynéja él és hiszem, hogy még

találkozni fogok vele. Ha nem volna ez a reményem, akkor én volnék

Afrikában a legboldogtalanabb ember.

Alig, hogy a király ezt elmondotta, egyik testőre rohant a terembe.

– Felséges uram, – kiáltotta lélekzet nélkül, – méltóztassál a kertbe

fáradni és csodát fogsz látni. A krokodilok királynéja érkezik hozzád

látogatóba. A folyam hátán jön, száz krokodil kiséri és ezer vadmadár

kóvályog körülötte!

– Ő az! – kiáltotta Varega.

És megfeledkezve királyi méltóságáról, futva sietett a víz partjára.

A bölcsek pedig fölkapták hosszu köntösüket és utána szaladtak.

Amit odakünn láttak, az igazán csodaszámba mehetett. Rarami a parthoz

közeledett. A víz megzúgott körülötte a szorosan egymás mellett úszó

krokodiloktól, a levegő pedig megzendült a madársereg szárnycsapásaitól.

A piruló leány tündérszép volt. Rarami és az ifju király egymásra néztek

és tüstént megismerték egymást. A szívük sugallatát követve,

kiterjesztették egymásfelé a karjukat. Mind a ketten mosolyogtak és mind

a kettőjüknek könnyes volt a szemük.

De ekkor megszólalt egyik a vének közül.

– Felséges uram, – mondotta a királynak, – ennek a leánynak nagy hatalom

adatott az állatok fölött. De ki tudja, hogy nem a gonosztól nyerte-e

hatalmát?

Az ifju király megfogta a partra lépő Rarami kezét és szelid hangon így

szólott hozzá:

– Beszélj úrnőm és szégyenítsd meg a kételkedőket!

A szegény Rarami azonban régóta elfelejtett már beszélni. Tétóva

tekintettel nézte a király arcát és midőn végül megértette, hogy neki

most szólani kellene, elmondotta azt, ami a mai napig is megmaradt

emlékében, elmondotta az imádságát.

Az öregek ekkor mélyen meghajoltak előtte és bevezették a palotába. Igy

lett Rarami Ahuri ország királynéja. Mielőtt azonban megkoronázták

volna, meg kellett tanulnia beszélni. Hamar megtanult azonban, hiszen a

vőlegénye volt a nyelvmestere. Azóta boldogan él és alattvalói rajongva

szeretik. Nemcsak az emberek, hanem az állatok is. A papagályok, amelyek

vele jöttek, máig is ott fészkelnek a király kertjében. A krokodilok

pedig ott tanyáznak a palota előtt a folyóban. Nekik fontos hivataluk

van: ők a királyné testőrei. Amióta ők őrzik a folyam vizét, azóta

emberevő nyámnyám nem mer többet éjnek idején átúsztatni az Ahurin.

*

A beszédes gólya befejezte elbeszélését.

[Illustration]

Az öreg költő nagy figyelemmel hallgatta és egyszer sem szakította

félbe. Még kérdezni akart egyetmást, de ekkor megzördült a kapu kilincse

és vidám kutyaugatás hallatszott az utcáról. A gazdasszony hazajött a

vecsernyéről és Sajó kutya is megjött a szomszédból. A gólya, amikor a

közeledőket hallotta, hirtelen elrúgta maga alól a földet, szárnyra

kapott és föllendült a magasba. Egypárszor megkerülte a háztetőt, majd

letelepedett a kémény mellé, ott fél lábra állott és figyelmesen nézte a

lenn ülő költőt.

Másnap rengeteg sok gólya gyülekezett a réten. Harmadnapra pedig útra

kerekedett az egész madársereg. Az öreg költő reggel éppen künn sétált a

város végében, amikor a vándormadarak raja elvonult a feje fölött. Egyik

gólya mélyebben röpült a többinél és a költőnek úgy rémlett, mintha ez

az ő lakója volna. Tölcsért csinált tehát a két tenyeréből és utána

kiáltott:

– Szerencsés utat! Köszöntöm Rarami királyné ő felségét!

A madár egyet-kettőt kelepelt, aztán gyors szárnycsapásokkal hasítva a

verőfényes levegőt, többi társával együtt délnek sietett, a tenger felé.

[Illustration]

_Szarkavers_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy Pali nevü iskolásfiu. Legelső gyerek volt a verekedés,

a nadrágszakítás, a későnkelés és a nyalakodás tudományában, a

tanulásban azonban, sajnos, legutolsó volt. Ha szóba került Pali jövője,

akkor a tanítója aggodalmasan rázta a fejét. Olykor a Pali fejét is

megrázta, még pedig a fülénél fogva.

A jeles fiu egy tavaszi napon künn kószált megint a ligetben és ekkor

egy magas fa tetején szarkafészket pillantott meg. Persze, hogy szó

nélkül ledobta magáról a kabátját és egy-kettőre fölmászott. A fészekben

egyetlen egy tojást talált, de az – halljátok, gyerekek? – aranytojás

volt. Amint nagymohón utána kapott, beszéd ütötte meg a fülét. A fa

legfelső ágán öreg szarka ült, az szólott le hozzá.

– Ne bántsd a fészkemet, Palkó, – csörögte a madár – és én urrá teszlek.

Mert úgy nézz rám, hogy én vagyok a szarkakirály.

[Illustration: A fa legfelső ágán öreg szarka ült… ]

– Mit adhatsz te nekem? – csodálkozott a fiu.

– Varázshatalmat adhatok. Megtanítlak a szarkaversre.

– Mire jó az? – kíváncsiskodott Pali.

– Aki a szarkaverset tudja, első diák lesz minden iskolában, ha nem is

tanul semmit. Mert a versnek bűvös ereje van és megbabonázza a tanító

urat.

– Áll az alku! – kiáltotta a fiu. – De ha megcsalsz, szarkakirály, akkor

holnap megint eljövök és földúlom a szarkaváradat.

Igy hát megegyeztek. Pali nem bántotta az aranytojást, a madár pedig

elcsörögte a szarkaverset. Addig mondta, míg a fiu betéve nem tudta.

Másnap már meggyőződött róla Pali, hogy a szarkakirály becsületes madár.

A tanító úr kiszólította, hogy mondja el hazánk folyóvizeit, a fiu pedig

lehunyta a két szemét és fújni kezdte a bűvös verset, miként a szarkától

tanulta:

Ákombákom, szalmazsákom,

Hatszor hét az tizenhárom,

Nekem csörög, neked csörög,

Szarkakoma huj!

A tanító úr maga is lehunyta a két szemét és gyönyörködve ütötte kezével

a taktust. Látszott rajta, hogy egészen meg van babonázva.

– Nagyon jól van, Pali fiam! Látom, hogy jól megtanultad hazánk

folyóvizeit. Ha így folytatod, meg leszek veled elégedve.

És egy peckes egyest írt a jegyzőkönyvébe.

Ezentúl gyöngydolga volt Palkónak. Nyáron fürdött, labdázott, télen

korcsolyázott és hócsatákat vívott, a leckéjébe soha bele sem pillantott

és ha fölhívták, elmondta a szarkaverset és minden rendben volt. A

tanító úr nagyon meg volt vele elégedve, sőt még fölvigyázónak is

megtette az osztályban.

[Illustration]

A gimnáziumban is bevált a varázslat. A tanár urak nem győzték

magasztalni Pali szorgalmát és jó fölfogását, a szülei pedig igen

büszkék voltak jeles csemetéjükre. Mivel oly kiváló tanuló volt,

elhatározták, hogy tudományos pályára adják és Pali úrfi az érettségi

vizsgálat után, melyet ugyancsak kitüntetéssel tett le, beiratkozott az

egyetemre. A tudományok után persze nem igen törte magát, a vizsgákra

azonban pontosan eljárt és bármit kérdeztek is tőle, ő mindig kivágta

magát a szarkaverssel.

A doktori vizsgán a szigoru tanár úr azt követelte tőle, hogy mondja el

az országos nagy törvénykönyv kilencszázkilencvenkilenc szakaszát. Pali

úrfi nem is késett a felelettel:

Ákombákom, szalmazsákom,

Hatszor hét az tizenhárom,

Nekem csörög, neked csörög,

Szarkakoma huj!

Mialatt fújta, a tanár urak mind lehúnyták a szemüket és gyönyörködve

verték a taktust. Azután fölkelt a nagyságos rektor úr és könnyezve

ölelte meg Pali úrfit.

– Amióta fönnáll a tudományos egyetem, még nem volt rá eset, hogy valaki

mind a kilencszázkilencvenkilenc szakaszt el tudta volna mondani. Ön az

első hallgató, aki nem felejtett ki egyet sem!

A jeles ifju hire eljutott az ujságszerkesztők fülébe is és ők

magasztaló cikkekben köszöntötték az új csillagot, mely hazánk

tudományos egén megjelent. A felséges király is olvasta a cikkeket és

így kiáltott föl:

– Ilyen ember kell nekem!

Azonnal elhivatta Palkót a királyi várba és kinevezte udvari főtudóssá.

Pali most már márványpalotában lakott, üveghintón járt és bársonyruhát

viselt. Ebédnél mindig a király jobbján ült és ő felsége már azon

gondolkozott, hogy egyszer majd összeházasítja a kisebbik leányával.

Történt azonban, hogy a királynak pénzre volt szüksége. Kerek ezer

forintra. Ekkor maga elé rendelte az ország főurait, hogy adjanak neki

tanácsot, hogyan lehetne pénzt szerezni. A főurak azonban valamennyien

Pali urra tekintettek, mondván, hogy tanácsoljon ő, mivel ő az ország

legbölcsebb embere.

– Főtudós úr, – szólt végül a király – mondja el a nagy törvénykönyv

kilencszázkilencvenkilenc szakaszát, azok között bizonyára lesz olyan

is, mely elrendeli, honnan szerezzen pénzt a király, ha nincs neki.

A főtudós fölkelt, szépen meghajtotta magát a felség előtt, aztán

elmondta azt, amit tudott.

Ákombákom, szalmazsákom,

Hatszor hét az tizenhárom,

Nekem csörög, neked csörög,

Szarkakoma huj!

Mikor a főurak meghallották a szarkaverset, úgy elkezdtek kacagni, hogy

majd leestek a nagy karosszékekről. A versnek ugyanis csak az iskolában

volt bűvös ereje, másutt nem fogott a varázs. A király azonban nem

nevetett, hanem haragra lobbant, mert azt hitte, hogy a főtudós csúffá

akarja tenni. Intett a testőreinek, hogy vessék tömlöcbe a vakmerőt.

Pali úr most már belátta, hogy vége a tudományának. Nagy félelmében

térdre vetette magát a trón előtt és töredelmesen bevallotta, hogy ő nem

tanult és nem is tud egyebet, csak a szarkaverset.

A király haragja kissé megenyhült. Megkegyelmezett Pali életének, de

azért szigoru igazságot tett, elrendelvén, hogy húzzák le tüstént a

főtudós úrról a bársonyköntöst, adjanak rá rövidnadrágos gyerekruhát,

akasszanak könyvestáskát a hátára és irassák be újból az első elemi

osztályba. És Palinak, bár akkor már szakállas férfiu volt, megint ott

kellett ülnie a padban, a hat- és hétéves gyerkőcök között, akik majd

megpukkadtak a nevethetnékemtől, valahányszor reápillantottak. A

szarkaversnek sem vehette már hasznát, mert a tanító úr királyi

parancsra egy szarkatollat hordott a zsebében, attól pedig megtörik a

varázslat ereje. Egyszer ugyan mégis megpróbálkozott az

ákombákom-szalmazsákommal, de a tanító úr nem adott neki egyest, hanem

fülön fogta.

Pali ma is nyomja még az iskolapadot, ha jól tudom, most a harmadik

elemibe jár és mire érettségit fog tenni, talán akkora szakálla lesz

már, mint a szerb püspöknek. Eddig van.

(_Figyelmeztetés!_ A szerző óva inti tanköteles olvasóit, nehogy az

iskolában próbát tegyenek a szarkaverssel. Megeshetnék, hogy a tanító úr

zsebében szarkatoll van és a szerző nem vállal felelősséget az esetleges

szomoru következményekért.)

[Illustration: … adjanak rá rövidnadrágos gyerekruhát… ]

_A próbacsendőr_

[Illustration]

[Illustration]

Ezt a mesét azért mondom el, hogy próbára tegyem a bátorságtokat.

Kisleányoknak egyáltalában nem ajánlom, hogy meghallgassák. A vitéz fiú

azonban, aki nem ijed meg a varangyos békától és nem fut meg a sziszegő

gúnár elől, aki nem búvik az ágy alá, mikor zeng az ég és aki egyedül

mer maradni a sötét szobában is, az olyan fiú figyeljen ide.

Élt egy alföldi kis faluban egy Magyar Pali nevü parasztfiú. Már

öklömnyi gyerkőc korában is olyan bátor volt, hogy farkasszemet mert

nézni még az édesanyja kakasával is. A feszes, katonás járása miatt a

falu népe elnevezte Peczkes Palkónak.

Peczkes Palkó nevezetes volt arról, hogy szívéből gyűlölt mindenféle

békebontást és rendetlenkedést. Ha valahol a faluban összemarakodott két

komondor, akkor Palkó nyakon öntötte őket egy vödör vízzel, nehogy kárt

tegyenek egymásban.

A falusi öregek azt mondogatták:

– Akárki meglássa, ebből a gyerekből még csendőr lesz…

Mire Palkó annyira fölcseperedett, hogy kiserkedt a bajusza, egy szép

napon búcsút mondott szülőfalujának és peckes léptekkel elment a

nagyvárosba. Alkonyatra odaérkezett és egyenesen beállított a

csendőrkaszárnyába és kérte, hogy sorozzák be csendőrnek.

A kaszárnyaszobában, hosszú asztal körül, tizenkét nagybajszu csendőr

ült együtt. Mindegyik kakastollas kalapot viselt a fején. Mikor az

őrmester, aki az asztalfőn ült, meghallotta a falusi legény kívánságát,

megsodorta a nagy bajuszát.

– Hohó, öcskös, az nem olyan könnyű dolog ám! – mondta. – Csendőr csak

olyan legény lehet, aki híréből sem ismeri a félelmet.

– Ami azt illeti, nem ijedek én meg a magam árnyékától, – erősködött

Peczkes Palkó.

– Majd elválik, – szólt az őrmester.

Azzal csendőrdolmányt adatott Palkóra, meg kakastollas csendőrkalapot.

Azután kivezette a legényt a kaszárnya elé az utcára és így szólt hozzá:

– Most kezdődik a próbaszolgálatod. Alkonyattól hajnalig itt fogsz

strázsálni és ha valami rendetlenség esik, rendet kell teremtened. A

tűzre, vízre jól ügyelj. A lármás duhajokat, az éjjeli korhelyeket

ráncba szedd. A gyorsan hajtó szekeret megállítsad.

– Igenis, értem! – válaszolt Palkó.

Feszesen szalutált, sarkon fordult és nekiindult a sötét utcának.

Hideg szél fújt a házak között és egy lélek se járt künn. Csak itt-ott

pislogott egy-egy álmos utcai lámpás.

Amint nagypeckesen sétált, egyszerre zúgást hallott és fehér

világosságot látott föltűnni az utca fordulóján. Palkó tudta, hogy mi

legyen az. Automobil. Afféle gépkocsi, amely ló nélkül jár. A kocsi

veszett sebességgel iramodott el Palkó mellett. Hárman ültek benne: egy

kakasfejü, egy bivalyfejü és egy kutyafejü ember.

– Lassan hajts! – kiáltott rájuk Palkó.

A kakasfejü kukorékolt, a bivalyfejü bőgött, a kutyafejü pedig ugatott s

a következő pillanatban a szekér már eltünt megint az utca tulsó

végében.

Száz lépést se tett még a csendőr, mikor már újból hallotta a kocsi

zúgását és látta a lámpása fényét.

– De most bizony megállítom őket! – mondta magában Palkó.

Az út közepére ugrott, a vágtató kocsi elé és dörgő hangon kiáltotta: –

Megállj!

Meg mernétek ezt tenni, fiúk? Ha meg, akkor tovább mondom.

A kocsi hirtelen megtorpadt, oly közel, hogy a sárgaréz lámpásával a

csendőr mellét horzsolta. A kakasfejü elkezdett haragosan kukorékolni, a

bivalyfejü bőgött, a kutyafejü pedig vakkantott egy-kettőt.

– Hogy mersz minket megállítani? – kiáltozták. – Tudod-e, hogy miféle

nagy urak vagyunk mi? Én vagyok a kakasfejü ördög. Én a bivalyfejü

sátán. Én meg a kutyafejü gonosz.

[Illustration]

– Ha ördögök az urak, akkor kocsikázzanak a pokolban, de ne az én

utcámban. Mert itt tilos a gyorshajtás. Most pedig kövessenek az urak a

csendőrkaszárnyába.

– Eredj előre, – vigyorgott a kakasfejü, – mi majd utánad megyünk.

A bivalyfejü és a kutyafejü elröhögte magát. Palkó észrevette, hogy túl

akarnak járni az eszén, azért fölmászott a kocsira és odaült a

bivalyfejü mellé.

– Most tessék a csendőrkaszárnya elé hajtani, – mondta. – És tessék

vigyázni, hogy el ne gázoljanak valami borosfejü embert.

– Vigyázok! Vigyázok! – kukorékolta a kakasfejü…

Megforgatta a kormánykereket, mire a szekér egyszerre fölemelkedett a

levegőbe, mint a denevér és a háztetők fölött száguldozott tovább. A

bivalyfejü lopva nézett Palkóra, hogy sápadozik-e a félelemtől. Palkó

azonban összefonta mellén a két kezét és nyugodtan ült helyén.

[Illustration]

– Jól hajtunk-e most, csendőr uram? – kérdezte ugatva a kutyafejü.

– Nagyon jól, – szólt Palkó. – Itt legalább nem tehetünk kárt senkiben.

Miután átrepültek a nagytemplom tornyán, a kakasfejü megint fordított

egyet a kormányon s a szekér leereszkedett az utca kövezetére és úgy

futott tovább.

Egy nagy kőhídra értek, amely alatt zúgva hömpölygött a fekete folyóvíz.

Valami hörgő segélykiáltás ütötte meg Palkó fülét.

– Megálljunk csak, ördög uraim! – mondta.

A hold halvány fénye mellett meglátta, hogy egy emberi alak küzködik a

víz közepén. Hosszúhaju, fehérruhás asszony volt. A karjait nyujtogatta

és kétségbeesetten kiáltozott segítségért. Körülötte három-négy nagy hal

cikázott a fekete vízben. Játszadozva kerülgették, hol elmerültek, hol

fölbukkantak megint, olykor meg feléje kapkodtak a rettenetes

cápafogaikkal.

– Ezt ki kell mentenem! – mondta Peczkes Palkó.

Azzal már fejjel a vízbe is ugrott. Ti is megmernétek tenni, fiúk? Ha

meg, akkor folytatom. Palkó jó úszó volt, sietve elkapta a fuldoklót és

partra vonszolta. Amint fölmászott vele a meredek töltésen, az elalélt

asszony egyszerre vízhullámmá változott a karjai között, zuhogva

végigfolyt a ruháján és sietve visszaszaladt a folyóba.

A csendőr megrázta magát és a gépkocsi után nézett. Bizony az már eltünt

akkor az égboltozaton vitorlázó éjjeli felhő egy fényes résében.

Palkó kimért léptekkel folytatta őrjáró útját. Magas, sötét házak között

ment. Sehol egy élő ember. Végül valami vörhenyes fényt látott

derengeni.

Egy kis csapszék ajtaja volt. A csendőr odament és benézett az

üvegajtón, hogy rendben van-e minden. Bizony a csapszékben nagy

rendetlenkedés folyt. Három toprongyos csavargó ült kártyázva az asztal

körül. Palkó mindjárt észrevette, hogy azok nem lehetnek tisztességes,

istenfélő csavargók, mert a három közül csak egyiknek volt feje, a másik

kettő fej nélkül játszott. Azt is kitapasztalta hamar, hogy a

kártyajáték a fejért folyik. Mindegyik játékos mellett hosszú, éles kés

feküdt az asztalon és amint az egyik fejetlen ember nyert, tüstént

fölugrott, lenyiszálta a fejet a másik nyakáról és a maga nyakára

illesztette. A játék azután tovább folyt.

Most megszólalt odabenn az egyik csavargó, az, akinek nyakán a fej volt.

– Jó volna, ha valami ember botlana be ide, olyan ember, akinek feje

van. Elvágnók a nyakát, azután két fejbe kártyáznánk.

Mit gondoltok, fiúk, mit tett Palkó? Azt, amit ti is tettetek volna az ő

helyében. Kinyitotta az ajtót és döngő léptekkel bement a csapszékbe.

A csavargók azonban, amint megpillantották a kakastollas csendőrkalapot,

hirtelen feldöntötték a lámpást és Palkó vak sötétségben találta magát.

Tapogatódzva ment előre, hallotta, mint sompolyognak körülötte a

mihasznák, látta is a meg-megcsillanó késpengéket, de elcsípni egyiküket

sem tudta.

Egyszerre tűzfény csapott a szemébe. A feldöntött lámpástól kigyulladt a

csapszék.

– Korcsmáros! – kiáltotta Palkó.

Senki sem válaszolt. A tűz pedig hatalmas lángot vetett. Egy ajtókilincs

akadt a csendőr kezébe. Megnyomta és a szomszédos szobába lépett. Hátha

ott benn alszik a korcsmáros? A szoba már úgy lángolt-lobogott, mint a

vaskohó. A falak fehéren izzottak, a szakadozó famennyezet pedig

zápormódjára hullatta az ökölnyi piros zsarátnokot. És benn, a tüzes

pokol közepén, lánggal égő ágyában egy magával tehetetlen, kövér, öreg

ember nyöszörgött. Ő volt a korcsmáros. Palkó, nem törődve a fejére

hulló tüzes záporral, hozzárohant, kirántotta ágyából és a karjára kapta

az öreg embert, hogy kimentse a tűzből. Két lépést se tett még az ajtó

felé, midőn a korcsmáros egyszerre elkurjantotta magát, majd fölcsapó

lánggá változott és elpuffant, mint egy óriás tüzes béka, megpörkölvén a

csendőr bajuszát és ruháját.

[Illustration]

Palkót sűrű, fekete füstfelhő vette körül, amely egy percre elvette a

látását s a hallását. Egy hideg szélroham elsodorta a füstfelhőt és a

csendőr, amint körültekintett, megint az utcán találta magát. Körülötte

néma és sötét volt minden. Tűznek, csapszéknek, korcsmárosnak,

csavargóknak sehol semmi nyomuk.

– Furcsa egy utca! – morogta magában Palkó.

És kimért lépésekkel folytatta őrjáratát. Az utca egyszer jobbra

kanyarodott, egyszer balra, de véget nem ért. Vagy ötszáz lépést tett

előre, midőn emberi hangok ütötték meg fülét. Valahol nagyon vígan

voltak. A zsivaj irányában ment tovább és végül egy hosszú, magas

kerítésfalhoz ért. A falon túl sok duhaj ember dalolt és kurjantgatott.

Palkó egy rácsos ajtóra bukkant. Benézett a rácson. Nagy temetőkertbe

látott. A fejfák között sok száz csontváz nyüzsgött. A csontkezeikkel

összekapaszkodván, táncolva vágtattak tova a sírok fölött, némelyek meg

a koponyájukat dobálták egymás felé, mintha labda volna. És valamennyien

rikácsoló hangon énekeltek.

Palkó megzörgette az ajtót.

– Uraim, – kiáltotta, – csendet kérek!

A rémek ekkor mind a rácsos ajtóhoz rohantak. És valamennyien a

csendőrre szegezték zöldes fényben égő szemüket.

– Ember, ember! Élő ember! – rikácsolták, a fogukat vicsorgatva.

Palkó szigorúan mérte őket végig.

– Nem szégyelik magukat az urak, éjnek idején ilyen csendháborítást

művelni? Ha halottak az urak, akkor pihenjenek békében, de ne

háborgassák az élők álmát.

– Gyere be! – üvöltöztek a rémek. – Darabokra tépünk! Megisszuk a

véredet!

S a vasrácson keresztül feléje vágtak a karmaikkal.

A csendőr megnyomta az ajtó kilincsét és fölemelt fővel belépett a

temetőbe.

Ti is bementetek volna, fiúk? Nos, akkor derék legények vagytok!

Amint Palkó körülnézett, az egész kisértetraj hirtelen fehér párává

foszlott. A hold békésen sütött a csendes temetőre. Palkó katonás

léptekkel végigment a fejfák között és miután meggyőződött róla, hogy

most már minden a legjobb rendben van, kiment megint a kis ajtón és

tovább ballagott az éjben.

[Illustration]

Száz lépést se tett az utcán, mikor megint maga előtt látta a sárga

csendőrkaszárnyát. A kaszárnya kapuja előtt ott állott a nagybajszu

őrmester, füstölgő pipával a szájában.

– Nos, öcskös, mi ujság? – kérdezte.

Pali mereven szalutált.

– Jelentem alássan, őrmester uram, nincs semmi különös ujság.

Az őrmester csodálkozva mérte végig a legényt.

– Nem esett semmi bajod az éjjel?

– Egypár apró-cseprő rendbontás volt ugyan, de nagyobb baj nem lett

belőle.

– Jól van, öcsém, akkor eredj aludni. Különben is fáradt lehetsz.

Bevezette a kaszárnyába és megmutatta neki az ágyát. Tizenkét egyforma

vaságy állott a hálóteremben. Valamennyi üres volt.

– Pihenj le, – szólt az őrmester, – és ha később jönnek a hálótársaid,

ne törődjél velük.

Palkó lefeküdt és mindjárt el is aludt.

Félóra múlva azonban fölébresztette valami. Nagy morgást, korgást,

cammogást és sziszegést hallott, hogy megrendült bele az egész

kaszárnya. Az ajtó kipattant és bejöttek a hálótársai. Ugyancsak furcsa

kompánia volt. Elsőnek egy irgalmatlan nagy himoroszlán robogott a

szobába, hangos hördüléssel. Aztán óriás fehér medve cammogott be. Majd

puha macskatalpon beszökött egy izzószemü tigris. A tigrist lompos nagy

hiéna, a hiénát párduc követte nyomon. És még egyre jöttek a fenevadak.

Vadkan és farkas is volt köztük. Összesen tizenketten voltak. Mint

sereghajtó hatalmas csörgőkígyó kúszott a szobába.

A fenevadak nagyokat ásítoztak és miután morogva és szimatolva

körüljárták a hálótermet, mindegyikük belefeküdt egy-egy üres ágyba.

Mivel azonban éppen tizenketten voltak és Palkó már elfoglalta az egyik

ágyat, a csörgőkígyónak nem jutott fekvőhely. Ez a dolog láthatólag igen

fölizgatta a csúszó-mászót. Haragosan csörögve cikázott ide-oda a

szobában, az egyik ágytól a másikhoz. Az oroszlán, a tigris és a többi

fenevadak közül egyik sem akarta hálótársnak a csörgőkígyót. Mindegyik

csattogó fogakkal zavarta el az ágya mellől. A bőszült morgásnak és

nyughatatlan csörgésnek nem lett se vége, se hossza.

Peczkes Palkó végül kifogyott a türelméből.

– Mi lesz már, cimborák? Reggelig se akartok megnyugodni?

És mivel a kígyó még egyre folytatta körútját a szobában, odaszólította

magához.

– Ha ennyire van a dolog, kígyó koma, akkor gyere az én ágyamba. Úgyis

mi ketten vagyunk itt a legvékonyabb legények.

A kígyó odakúszott Palkó ágyához és fölágaskodott, miközben apró két

szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt. A csendőr megfogta hideg testét és

behúzta az ágyába, akár a vizes vödör kötelét.

– Feküdj a lábamhoz, – mondta, – és most már ne csörögj többet.

És mivel nagyon álmos volt, a jobbik oldalára fordult, a fülére húzta a

pokrócot és tüstént mély álomba merült. Reggelre kelve, egyedül találta

magát a hálóteremben. A csörgőkígyó és a többi fenevad már régen

elkotródott, Isten tudná, hogy hová.

A nap szépen sütött odakünn és amint Palkó öltözködés közben egy

pillanatra az ablakhoz lépett, a nap sugaraiban szivárványos betűkkel

rótt írást látott ragyogni. Elolvasta az írást, amely így szólt:

_Bátoré a szerencse._

S ha a mesémből egy szó sem volna igaz, ennek az egy mondásnak minden

betűje való igazság. Ezt még tapasztalni fogjátok az életben, azért ne

is ijedjetek meg soha a magatok árnyékától.

[Illustration]

_Lószőr-vitéz_

[Illustration]

[Illustration]

Nem jó, ha az ember régmult idők emlékei közt kotorász; a

visszajöhetetlenül letünt napok lehelete bolondos gondolatokat kelt a

legjózanabb főben is.

Mikor a multkoriban ki kellett hurcolkodnunk régi családi házunkból, a

padlás egy sötét zugában, a kéménykürtő mögött, vesszőből font bölcsőre

akadtam, amely színültig tele volt elsárgult irományokkal, elfakult

rongyokkal és cifra gyermek-cókmókkal.

A sok tarka-barka holmi közt turkálva, egy bőrből készült huszárra

bukkantam, melynek láttára egy csapásra fölelevenedtek agyamban a

gyermekkor szunnyadó emlékei s csillogó pillangók fölzavart rajaként

nyüzsögtek körül.

A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy, túláradó

boldogság, fájdalmas csalódás füződik hozzá!

[Illustration]

Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az

idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orra

hiányzott; kopott, foszladozó egyenruhája alól itt is, ott is

előbukkantak a drótbordák és a lószőrtöltelék; – hanem azért a

kétarasznyi legény merev szemével keményen és marconán tekintett rám,

mint egy rokkant vitézhez illik, ha huszonöt év mulva viszontlátja régi

generálisát.

Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végigküzdöttünk a

baromfiudvar porondján… Hej! hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott

pulykanépség, ha szilaj harci rivalgással közéje nyargaltunk!

De nemcsak vad harciszomj, gyakran nemes lovagiasság is hevítette

szívünket. Mikor vörös cicánk egyízben három napig se mutatkozott a

konyhában, daliás fogadalmat tettünk, hogy nem eszünk és nem iszunk, míg

barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan.

Útra is keltünk, kalandos fölfedező útra. Leszálltunk a föld sötét

gyomrába, a hűvös pincébe, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama

téli répái rügyeztek s szűk résen át haránt leszürődő fénysáv emlékeztet

csak a napsütötte fölvilágra. Bátran fölnyomultunk a szénapadlásra, ahol

a homályban zizegő széna között cincogó patkányok surrannak… A macskát

végre a fáskamrában fedeztük föl, öt apró cica társaságában, amelyeket

szeretetteljesen nyalogatott.

Ej, minő más, minő egészen más is volt akkor minden! Egy év volt a

végtelenség, a világ határa a szőlősdombokig terjedt, a ház birodalom,

az udvar tartomány volt; a galambducot szédítő magasságu toronynak

néztük, a tűzhely alatti hamulyukat barlangnak. A nap eseménye a színben

talált tyúktojás, vagy a vizes vályuba tolakodott förtelmes béka volt;

egy fényes dolmánypityke vagy egy réz patronhüvely birtokában

gazdagoknak éreztük magunkat; egy betört ablaküveg kész katasztrófa

volt.

Ha új játékot kaptunk, elkérkedtünk vele a baromfiudvar lakói előtt,

amelyek aztán jelentőségteljes kotkodácsolással és irigy hápogással

nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi

fecskénk volt, a szomszéd verebeit szitkokkal fogadtuk, ha háztetőnkre

mertek ülni.

A szobabutorok néma, de értelmes lények voltak s ha rossz kedvünkben

megrúgtuk az asztalt, utólag titokban megsimogattuk, hogy

kiengeszteljük.

A farkát csóváló komondor, a dormogó kandúr elkényeztetett cselédeink

voltak, akik bizalmaskodva dörgölőztek hozzánk s szigoru hangon adott

parancsainkat tettetett alázattal, de ásítva és lézengve teljesítették.

A kút mélyéből csodálkozó és kíváncsi gyermekfejek kandikáltak föl, a

mama befőttes üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hittünk, de

azért mégis féltünk tőle.

A nap, az istenadta nap, csak azért sütött oly melegen, hogy a kert

fűvében hempereghessünk, – az eső azért szakadt, hogy papirsajkáinkat

úsztassa.

Az est homályában a ház előtt hajszoltuk a haragosan búgó bogarakat, ha

pedig a harangok elkongatták az esti áldást, egyszerre csodálatos

zsibbadás szállta meg tagjainkat és fölkívánkoztunk a mama puha ölébe,

ahol ketten is elfértünk. Egyideig még a fényes holdra bámultunk,

amelynek tányérjában ott áll az öreg, hátán a rőzsecsomóval s míg apa a

szomszédokkal beszélget, háborúról, járványról és adóról, álomittasan

hunyorgattunk egymásra: ej mit! csak legyünk egyszer az ágyunkban –

jöhet aztán háboru, kolera és adó!…

Amint a fölfordított bölcső előtt térdelek, lelki szemem előtt

megjelenik egy rég elfelejtett gyermekalak. Vica hugom. Öt éves korában

meghalt torokgyíkban. Két évvel volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz

éve, hogy a halál csontkeze letörte azt az éretlen kis emberrügyecskét.

A seb, amelyet halála rajtunk ütött, régóta behegedt, arcvonásai már-már

elmosódtak emlékezetemben, egy évtized óta alig gondoltam rá.

Csodálatos! Most egyszerre megint magam előtt látom, meglepő

közvetlenséggel.

Bájos, izmos gyermek, búzavirág-szemekkel, kurtára nyírt szőke fejjel;

beszédközben kissé selypít, fejét rendesen oldalvást szokta tartani.

Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nagyanyám azonban nem tudott

megbarátkozni az előtte szokatlan hangzásu névvel és Vicának szólította.

Én csak úgy: Vica, cica, pattogatott kukorica!

Hevesvérü, örökké izgó-mozgó gyermek volt. Sokat kotnyeleskedett a

konyhában s ha anyám ilyenkor főzőkanállal kizavarta, kacagva polkázott

végig az udvaron.

Hozzám nagyon ragaszkodott, egyébiránt könnyenhivő volt, mint minden

jószívü gyermek és fölötte szeretett volna fiu lenni. A kertkerítésen

végzett erőmutatványaimnak ő volt a leghálásabb közönsége, ha pedig a

húncsatákról hazudtam neki, amelyeket képzeletemben naponkint

végigküzdöttem a városvégi cigánygyerekekkel, nagy szemében kigyúlt az

őszinte lelkesedés tüze.

A szegény Vica csodálatos rajongó szeretettel viseltetett az én

lószőr-vitézem iránt. A huszár volt álmainak a tárgya, a huszár után

való reménytelen vágy keserítette el fiatal életét. Ha valamit szépnek,

elragadónak, fenségesnek akart jellemezni, azt mondta: olyan, mint a

huszár! Gyakran minden bevezetés nélkül kezdte vontatott, monoton

hangon:

– Add nekem a huszárt!

– Majd ha fagy…

– Add nekem, – ismételte fáradhatatlanul.

– Ne nyafogj, Vica!

– Magad nyafogsz!

Ebből rendesen egészséges csetepaté fejlődött, amely csakhamar

elfeledtette velünk a vita tárgyát. Szüleink nem ügyeltek Vica

sajátságos szenvedélyére, de különben is meg vagyok győződve, hogy egy

más, habár egészen hasonló huszár nem elégítette volna ki hugomat, –

neki az én huszárom kellett, ennek egyénisége gyakorolt rá oly bűvös

varázst. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig

következőképpen esett meg.

Nevem napja volt. Új ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét

ajándékon találtam kifogásolni valót: az órának az volt hibája, hogy nem

ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág

egy darabban volt, én pedig abban láttam az elegáncia netovábbját, hogy

az ember hébe-korba levesse kabátját.

Örömem első mámorában, sugárzó arccal futottam a szomszédságban lakó

nagymamához, hogy kellően megbámultassam magamat. Vica természetesen

velem volt. A nagymama udvarán nagy tyúkketrec állott, amelynek tetejére

néha föl szoktam mászni, hogy egyet-kettőt kukorékoljak. Most is

megtettem, s amint ünnepi hangulatomban, a tetőn guggolva karjaimat

billegtettem s metsző hangon süvítettem, Vica odalenn tapsolt

elragadtatásában. Jókedvünknek csakhamar vége lett. Lemászva a

ketrecről, egy szögbe akadtam és – Jézus Mária! az új kabát könyökén

háromujjnyi széles hasadás ásított…

Le voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, hugom elsápadt ijedtében. A

nagymama hiába készítette elő legédesebb cukros süteményeit s a névnapra

kijáró ezüsthuszast, be sem néztünk hozzá, hanem bánatos szívvel

őgyelegtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon irtóztató igazságot fognak

tenni! Szegény Vicának majd megszakadt az ő áldott jó szíve az én

nyomoromon, amint mellettem tipegett.

Egyszerre megfogta a karomat.

– Tudod mit, Dudi, ne sírj, majd én megvarrom a lyukat…

– Tudsz te varrni, Vica? – kérdeztem bizalmatlanul.

– Én? Ó jé, meglásd, úgy megvarrom, hogy senki sem veszi észre…

Ezt annyi önbizalommal mondta, hogy magam is nekibátorodtam. Otthon

egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett a mama

varróasztala körül, míg a szükséges eszközöket sikerült elcsennie.

Nemsokára utánam jött tűvel, cérnával, óriási szabóollóval és akkora

gyűszűvel, melybe három ujja is belefért. Én végighasaltam egy kosáron.

Vica pedig mellém térdelt és fontoskodó arccal kezdett varrni, nagy

girbe-görbe öltésekkel, egyszer föl, egyszer le. Mikor elkészült, maga

is bizalmatlanul nézett végig művén: a kabát sötétkék volt, a cérna

pedig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát és ujja

hegyével szépen befeketítette a cérnát, – most már igazán nem látszott

semmi…

Örömömben olyat tettem, amit csakhamar megbántam: odaajándékoztam

Vicának a lószőr-vitézt. Hugom alig mert hinni fülének és szinte

elsápadt a túlnagy boldogságtól.

– Igazán nekem adod, Dudi? – kérdezte elálló lélegzettel.

[Illustration]

– Neked adom, Vica.

– Örökre?

– Örökkön-örökké.

– Mondd: bizony Isten!

– Bizony Isten!…

Vica karjára kapta a huszárt és örömsikoltással rohant a kertbe.

Mikor este levetkőztettek, Vica már ketreces ágyában térdelt s a

huszárral a hóna alatt, álmos fővel darálta az esti áldást.

– Ez meg mi? – kérdezte anyám, mikor vetkőzés közben a kabát ujja

egyszerre megroppant a könyökömön… Jézusom! Vica odavarrta kabátomat az

ingemhez! Anyám mérges is volt, de nevetett is; én pedig, tekintettel a

névnapra és álmos állapotomra, egy gyönge barackkal szabadultam.

Másnap Vica már korán reggel játszott a huszárral, engem pedig a sárga

irigység emésztett…

– Az egész alku nem áll, mert Vica nem varrta meg jól a kabátot és nem

igaz, hogy senki sem vette észre a lyukat, mert a mama észrevette és én

barackot is kaptam, és a „bizony Isten“ nem érvényes és azért a huszárt

vissza kell adni…

Ilyformán okoskodtam. Az érvelésből civódás, a civódásból veszekedés

lett, végre Vica haragtól lángoló arccal, kevélyen dobta lábamhoz a

huszárt:

– Nesze, vedd, nekem nem kell!…

Számítottam ilyesmire, mert ismertem hugom forró vérét; azt is tudtam,

hogy a következő pillanatban már sajnálni fogja gavalléros

föllobbanását, azért megragadtam zsákmányomat és diadalmasan menekültem

a kertbe.

Ezentúl még féltékenyebben őriztem kincsemet. Az érték, amellyel Vica

szemében bírt, előttem is becsesebbé tette. Ha iskolába mentem, gondosan

elrejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert

észrevettem, hogy távollétemet titokzatos kezecskék arra használják,

hogy vitézemet kikeressék, oly rejteket találtam neki a szénapadláson,

ahová Vica nem férhetett.

Ha a kertben játszottam huszárommal, hugom a kerítésen át bánatos

irigységgel ügyelt minden mozdulatomra…

Szegény Vica! Egész élete alig terjedt egy arasznyira, mégis elég hosszu

volt arra, hogy forró gyermekszíve keresztülszenvedje a sorvasztó vágy,

a bánatos lemondás, a reménytelen szerelem minden nyomorát. Vica

egyszerre beteg lett.

Bevallom, hogy őszintén irigyeltem. Alig ismertem kellemesebb állapotot

a betegségnél: az embernek bekötik fejét, nyakát, ágyba fektetik, nem

kell iskolába mennie, mama, apa kényeztetik, dédelgetik, s ha az ember

elég élelmes, hogy hébe-korba nyöszörögjön kissé, kap narancsot,

datolyát és cukrot.

Engem a nagymamához adtak, a lószőr-vitéz persze velem ment.

Elhagyatottnak éreztem magam a nagymamánál, – meglehet azért, mert Vica

nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor,

szinte ünnepies hangulat uralkodott.

A ház közvetlen a templom mögött állott, amelynek hatalmas két gót

tornya belátszott udvarunkra; harangzúgása pedig napközben megremegtette

ablakainkat. Hálószobánk falairól dolmányos, szúrós-tekintetü urak és

hosszunyaku, virágos hölgyek tekintettek le.

Legjobban érdekelt azonban az almáriumon ketyegő régi óra. Csodálatos

egy óra volt ez! A virágos mutatólap alatt inga helyett cifra

aranypillangó lengett ide-oda, a két alabástrom-oszlop között pedig kert

volt, barok kastéllyal, szökőkúttal, piros viasztulipánokkal és

mérgeszöld gyeppel; a kertben egy spanyol lovag állott, tollas barettel

és gitárral. Epedve tekintett a kastély zárt ablakára. Ha az óra ütni

kezdett, akkor kipattant a csúcsíves ablak s egy parányi hölgyecske

jelent meg, aki mereven bólintgatott a fejével. A lovag buzgón kezdte

verni a lantját, a szökőkút hullámos üvegsugara körbe forgott, az óra

belsejéből csodálatosan andalító, ősrégi dallam hangzott. Én pedig

dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel néztem ezt a megelevenedett

varázsálmot. De most jut eszembe, hogy Vicáról kell beszélnem! A

nagymama egy nap azt mondta nekem, hogy szegény Vicánk nagyon rosszul

van.

– Ahá! – gondoltam, – tehát nagyon sok cukrot kap?

Délután beállított hozzánk Borka, a szobaleány, s azt mondta, hogy

orvosságért megy és hogy Vica szépen kéret, küldjem el neki a huszáromat

kölcsön, attól mindjárt egészséges lesz.

– A huszáromat, – dadogtam, – a huszáromat? hová is tettem… majd

megkeresem…

Nem tudom, mi rossz szellem bántott. Besiettem a szobába, keblemre

gyömöszöltem a huszárt, átmásztam a kerítésen és kivágtattam a rétre.

Csak akkor éreztem biztosságban a kincsemet, mikor egyedül találtam

magamat a fűzesben. Sokáig csatangoltam az ér partján. Óh, az a Vica!

Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is

akarja? Mikor bealkonyodott, félni kezdtem a magánytól; a régi korhadt

fűzfák a homályban ugrándozó emberalakok és fenyegető szörnyképek

árnyaihoz hasonlítottak.

Amint a huszárral hónom alatt, lelkendezve hazavetődtem, a nagymama

némán és szomorúan ült az udvaron. Nem volt kedvem játszani,

letelepedtem a nagymama mellé. Az udvar virágágyai fölött denevérek és

éji pillangók röpködtek.

A hold korongja fölbukkant a templom tornyai között, a csúcsives

bolthajtások, az áttört, szeszélyes kőcirádák bűvös fényben fürödtek. Ha

a templomot holdvilágban láttam, titokzatos, regényes vágy fogott el.

Képzeletemben bekalandoztam azt a csodálatos kőerdőt, odafönn, hol gót

szörnyek tanyáznak és karcsu kővirágok nyílnak a holdfényben.

Mikor odalenn a kaszárnyában elfujták a takarodót, a búskomor, vontatott

hanghullámok hallatára zsibbadás fogott el s nyomottság vett rajtam

erőt. Talán mégis oda kellett volna küldeni Vicának a lószőr-vitézt?

Éjjel bolondos álmom volt. A zenélő óra kertjében jártam, fejem fölött

az örökké nyughatatlan pillangó lengett föl és alá, a szökőkút

csörgedezett, a zene szólt, de az, aki a lantot verte, az én

lószőr-vitézem volt, a kastély ablakából pedig a kis Vica bólintott alá…

Hirtelen fölijedtem ágyamban, a szobában gyertyafény járt.

– Nagymama! – nyöszörögtem.

– Mi az, fiam?

– A huszárt, a huszárt, oda kell adni Vica-cicának…

A nagymama gyöngéden megcsókolt s elfojtott zokogással mondta:

– Vica-cica a menyországba ment, angyal lett belőle…

Emlékeim itt elmosódnak. Sehogy sem tudom elképzelni, mit éreztem és

gondoltam én akkor. Egy kép azonban tisztán áll szemem előtt, oly

tisztán, mintha nem is húsz év előtt, hanem tegnap láttam volna.

Megint szüleim házában voltam. Forró nyári délután volt. Az udvar telve

volt suttogó idegenekkel, kik kiváncsian nézték az előttünk álló kis

érckoporsót. A nyíló hársfavirágok illatába viaszgyertyák és hervadt

lomb szaga vegyült. A pap halk hangon énekelt, közbe hallatszott a

háztetőn bóbiskáló galambok turbékolása. Én a fekete szalagot néztem,

melyet a szalmakalapomra varrtak; közbe sírtam, mert a mama is sírt.

A mama halálsápadt volt, néha egy elfojtott sikoltás tört ki a melléből.

Ilyenkor görcsösen szorította össze a kezemet, melyet fogva tartott és

én azt hittem, hogy össze kell dőlnie az egész világnak.

Talán mégis jó lett volna Vicának odaadni azt a huszárt?

Mikor másnap ebédhez ültünk, az asztalnál egy hely üres maradt. Apa

kedvetlenül tolta el maga elől a levest, a mama pedig nedves szemekkel

bámult arra az üres helyre.

– Szegény gyermekem, – mondta remegő hangon, – haldoklásában már nem is

ismert rám, folyton valami huszárt emlegetett lázában…

Most már magam is letettem a kanalamat. Most már tisztában voltam azzal,

hogy jó lett volna Vica-cicának odaadni azt a lószőr-vitézt, lelkemben

pedig földerengett a földi boldogság hiú voltának homályos sejtelme.

Husz év multán megint előttem van a lószőr-vitéz, amelyhez a szegény

Vica halálában is hű maradt. Nem tartozom még azokhoz, akik már

leszámoltak az élettel, de talán odaadnám mindazt, amiért küzdök s amit

még remélek a jövőtől, ha még egyszer szemtől-szembe állhatnék Vicával,

odanyujthatnám neki a huszárt és azt mondhatnám neki:

– Nesze, Vica-cica, pattogatott kukorica, – nesze, bizony Isten, igazán

neked adom a lószőr-vitézt!