Hosszu, hosszu idő telt el. Talán egy esztendő is. A csizmadia bejárta a
félországot. Munkába állhatott volna nem egy helyen, de a nagy bánata
újra és újra csak kezébe adta a vándorbotot.
Vándorlásai közepett megfordult a székely havasok közt is. Egyszer egy
nyári délutánon megpihent egy virágos völgyben. A puha fűben
heverészett, Animára gondolt és fogai között egy fűszállal fölbámult a
ragyogó égboltozatra. Odafönn egy felhő úszott, amely megrekedt útjában
a havas oldalán. A felhő olyan formáju volt, mint egy hatalmas gálya;
furcsa szőrnyetegek kuporodtak rajta sűrű csapatokban. A csizmadia
sokáig nézte a felhőt, aztán egyszerre megdobbant a szíve. Egyik
felhőfoszlánynak olyan formája volt, mint egy lobogó haju női fejnek, az
arca pedig Anima arca volt. A felhőasszony mereven és szomorúan nézett
le rá a magasságból, mintha kérdezni akarna tőle valamit és mondani
akarna neki valamit. Vándorlásai közepett gyakrabban is megesett már
Kender Mátyással, hogy valamelyik vonuló felhő Animára emlékeztette. De
ő olyankor mindig azt hitte, hogy káprázik a szeme. Ezúttal azonban
olyan tiszta volt a kép és annyira föltünő a hasonlatosság, hogy a
csizmadiának nem volt többé maradása a völgyben. Nekiindult a havas
csúcsának. Hosszu és fáradtságos út volt. Hamar rá is esteledett és a
holdvilág fakó fényében kellett a meredek hegylejtőn fölkapaszkodnia.
Végül éjféltájban elérte a felhőket. Egy ezüstpereméjü, fekete
felhőkapuból fehér női alak szalad eléje. Ő volt, Anima.
– Tudtam, tudtam, hogy el fogsz értem jönni! – kiáltotta könnyek közt
nevetve.
– Vártál? – kérdezte Kender Mátyás.
– Egy esztendő óta mindig vártalak!
– És én egy esztendő óta mindig kerestelek!
A csizmadia kezén fogta a leányt, hogy levezesse a völgybe. De ekkor
hirtelen vad rémület nyilalt át a szívükön, mert észrevették, hogy az
egész felhőhad föltámadt ellenük és üldözőbe vette őket. Ezer gomolygó
felhősárkány kúszott utánuk a lejtőn. Lobogó haju felhőemberek
nyujtogatták utánuk a hosszú karjukat. Szörnyü óriások, madárfejü
emberek és emberfejü medvék vágtattak, hemperegtek a nyomukban. Maga a
felhőkirály is ott volt az üldöző hadseregben. Egy elefánton lovagolt;
nagy mérgében ő maga varanggyá fúvódott; aranykoronája csillogott a
holdvilágban.
– Siessünk, siessünk! – kiáltotta Anima.
Amikor a menekülők már a lejtő közepén voltak, üvöltő vihar szárnyán
utólérte és megrohanta őket az előhad.
– Siessünk, siessünk!
Fülsiketítő dördüléssel, vakító villanással a mennykövek raja csapott le
körülöttük. A felhőkirály megszólaltatta a légi ágyúit. Egy szálfa nagy
roppanással derékon tört és lángra lobbant mellettük. A sziklák
megindultak és dübörögve versenyt vágtattak a menekülőkkel.
– Siessünk, siessünk!
Már a hegy lábán jártak, amikor tajtékzó vízárt zúdítottak utánuk a
felhők. Anima térdre bukott, de a csizmadia a karjára kapta és övig
gázolva a hullámokat, úgy vitte a leányt, mint a kis gyermeket. Majd
haragos jégeső kezdte őket verni. Kender Mátyás betakarta Animát a
szűrébe, hogy megvédje a jég ellen és úgy vitte tovább.
Végre lenn voltak a völgyben. A csizmadiának megroskadt a lába a
fáradtságtól, Anima pedig egész testében remegett a félelemtől. Az
égzengés elnémult, az eső elállott. A hegyek fölött diadalmas
ragyogással fölkelt a nap. A menekülők visszanéztek a hegyre és most már
egyetlen felhőt sem láttak. Azok kígyózó, iszapos patakok alakjában
futottak a völgybe.
– Megmenekültünk! – mondotta Kender Mátyás.
Bőrig vizesen, a homlokukba csapzott hajjal, halálra fáradtan, de
boldogan néztek össze.
– Hová vezesselek? – kérdezte a csizmadia.
– Vezess haza Bártfára, Noé apához, – válaszolt Anima.
Megpihentek, aztán útra keltek északnak, Bártfa irányában. Hosszu és
keserves útjuk volt, mert gyalogszerrel kellett bejárniok hét vármegyét.
Aki útközben meglátta a rongyosruháju, mezitlábos leányt, amint
alázatosan lehajtott fővel léptetett a legény oldalán, az inkább valami
szép koldusleánynak nézhette, mint a felhők királynéjának.
Egy este mégis csak meglátták megint a bártfai harangtornyot. Egy erdős
tisztáson állottak, égbenyúló, karcsu fenyőfák között és az alkonyi
fényben ott feküdt előttük Bártfa városa. Jó messzi voltak még a
várostól, de azért már hallhatták Noé apa harangjait, amelyek zúgó
kórusban köszöntötték a hazatérőket. Anima szeme a harangszó hallatára
izibe megtelt édes könnyekkel.
– Anima, – kérdezte Kender Mátyás, – utálod-e még a csirizszagot?
– Nem utálom én, – mondotta fülig elpirulva a leány.
– Akarsz-e már mesterné lenni? – faggatta tovább a csizmadia.
– Bizony már akarok! – válaszolt halk hangon a leány.
És kezüket egybetéve, áhítatosan mentek a harangszó irányában.
[Illustration]
_Az arany trombita_
[Illustration]
[Illustration]
Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyujtották meg. A kihalt,
keskeny Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő
bundát viselt, amelynek két szárnya lábszárát csapkodta és égő szivart
tartott a fogai között.
A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és
ujságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancs-gyerek volt.
Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy
valamelyik felvidéki faluból szakadt ide a nagyvárosba. Kopott
báránybőrsüvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos
rezgős-táncot járt a kövezeten.
A férfi bosszusan morgott valamit és tovább sietett. A templom ajtaja
előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyerek
cipőjének kopogását.
Most megállott és pénzt vett ki a zsebéből. Egy ideig keresgélt a
krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát és egy
ezüstforintost adott a fiúnak…
– Nesze, legyen neked is jó karácsonyod!
A kis fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó
nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca tulsó végében, az ezer
lámpa fényében ragyogó nagykörút sarkán, kövér öreg asszony várta.
– Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.
A gyerek szó nélkül odaadta az ezüst forintot. Az öreg asszony örömében
hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kezén fogta a gyereket
és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú
csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt
megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy nem. A
habozása hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt
hozzá:
– Ez a tiéd. Vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes
helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra mulva érted megyek és adok
vacsorát is.
Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána
nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a
Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és
azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárjáért. Legszívesebben
trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a
trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég
szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap…
A Boldogasszony templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a
didergő táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A
nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind
nagyobb pelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a
papirsárkány.
Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb
lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a
koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyujtotta a kezét. És Jóska
a krajcárkáját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától,
beletette a koldusasszony tenyerébe. Azután fölkelt és el akart
szaladni, mert szégyelte a tulajdon nagylelküségét.
A koldusasszony azonban a nevén szólította:
– Jóska!
A hangja olyan szeliden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már
megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján
tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra
és a kis Jézus is mosolygott rá.
– Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.
[Illustration]
A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer
gyertya égett. A két padsor között komolyarcu, fehérruhás, szép
angyal-ifjak állottak sorfalat. Mikor a Boldogasszony, a kis Jézust a
karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorukon,
valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a minisztráns-gyerekek a
szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya
oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg
volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.
Az oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe
szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott
előttük és ekkor kiléptek a templomból a szabad ég alá.
A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor
szeliden lemosolygott reá. A kis fiú meg persze nem mert szólani. Házat
sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról
hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska
szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor
egy-egy farkas-családdal találkoztak és az ordasok alázatosan
lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen
szárnyon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt
akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.
Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt,
mely magában tündöklött a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta
és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt.
Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.
Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.
– Ez a karácsonyfaerdő! – mondta halkan a Boldogasszony.
Alattuk, a meddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa
tündöklő karácsonyfából. Az erdő szélén kisebb fák állottak, beljebb
hatalmas faóriások. A millió égő viaszgyertyácska fényétől piros volt az
égboltozat is. A fák a tövüktől a csúcsukig ragyogtak az arany- és
ezüst-ékességtől. Óriás gyémánt-csillagok, amelyek a gallyakon
himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is szemkápráztató
fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó
helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle
kimondhatatlanul szép és kedves gyerekjáték, hogy a kis Jóskának
elállott a szíve-verése.
[Illustration]
Útjuk a karácsonyfaerdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy
fáradságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a
Boldogasszony jéghideg kezében és káprázó szemét le-lehunyva, vezettette
magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és
érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.
Nagysokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén
magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy
arany trombita.
– Ez a tiéd, – mondta a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek
sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele. Bármit kívánsz is,
minden meglesz.
Jóska dermedt ujjacskáit kinyujtotta a trombita után. A trombita is
jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van
trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy mi volna neki jó.
– Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy ne legyek éhes soha. És
hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.
– Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz, – szólt mosolyogva a
Szűzanya.
Jóska megfújta az arany-trombitát… Trara, trara! Oly szépen szólt, hogy
hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az
ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska
minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros
boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.
*
A Boldogasszony-templomának sekrestyése, miután az éjféli misére
kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a nagykőrút sarkáig és ott
megszólította a rendőrt:
– Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy
megfagyott. Ujságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a
templom körül.
– Meghalt? – kérdezte a rendőr.
– Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.
A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a
mentőknek telefonáljon.
_Gyöngyöm_
[Illustration]
[Illustration]
Ezt a mesét, amelyet most el fogok nektek mondani, nem én eszeltem ki,
hanem magam is úgy hallottam más valakitől, még kis fiú koromban.
Hogy az, aki nekem sok esztendővel ezelőtt elmesélte, könyvből
olvasta-e, vagy talán maga is az édesanyjától hallotta, azt már nem
tudom.
Igen sokáig az emlékező fiókomban tartogattam Gyöngyöm kisasszony
meséjét, mint valami régi családi csecsebecsét. Megtörtént, hogy évekig
nem is törődtem vele, sőt el is felejtettem, hogy megvan, de azután
megint csak elő kellett keresnem valamelyik kíváncsi gyermek kedvéért.
Ilyenkor megtörülgettem, kifényesítettem, újra aranyoztam és ha
hiányzott belőle egy-egy kövecske, azt a magaméból próbáltam pótolni.
Ma, midőn végleg átadom nektek, már azt se tudom, hogy mennyi benne az
ősi mese-igazság és mennyi az én hozzátoldásom.